…Mint segédszerkesztőnek napi ingyen belépője van a színházba. Végre összeismerkedhet kora nagy színészeivel! A legnagyobbal, színészi eszményképével, Egressyvel meg éppenséggel testi-lelki jóbarátságba lép. Gondolhatni, mire használja.
Egressy nem azért olvasott és magolt be életében annyi szövegkönyvet, hogy ha teheti, ne dramatizáljon meg egy-egy jelenetet még emlékirataiban is. Jutalom-játékra készült, 1844 októberében. A jutalomjáték azt jelenti: a jövedelem a színészé, érdeke hát, hogy olyan darabban lépjen föl, amely megtölti a termet. Segédszerkesztő barátja érdeklődve kérdezte Egressytöl, milyen darabot választ. Íme, a dramatizált emlékirat:
Én: A szökött katonát.
Ő: Lehetetlen! Mit játszol benne?
Én: A szabót.
Ő: Lehetetlen! E szerint eldanolod azt is, hogy „Három alma meg egy fél” …?
Én: Természetesen. Danoltam én már operában is.
Ö: Mit gondolsz, hátha ugyanakkor én is föllépnék?
Én: Dicső lenne. Mit játszanál?
Ö: A jegyzőt. Ha sikerül: színész maradok.
Én: Hogyne sikerülne!
A próbák sikerültek is. Jön az előadás. Sándor elejétől végig bátran, kedélyesen játszott és ügyesen mozgott; csupán hangja volt kissé fakó, a sok dohányzástól. Hanem a végjelenetben …
A végjelenetet más tollából vesszük, Zilahy Károlyéból: „mentől tovább játszott, annál nagyobb zavarba jött, s végül” amikor a szerelmes párt be kellett mutatnia, azt mondta:
— Ez itt Gergely úrfi, a menyasszony.
A karzaton nevetés hallatszott. Erre kiigazította magát.
— Ez itt Julcsa kisasszony, a vőlegény.
Örökre lemondott a színpadról…
..,.A fiatalemberről egyre több szó esik, s Vahot, az üzletember rajta van, hogy minél több essék. Elébesiet a költő bolondériáinak; a betyáros hangulatok dalnokát a szüreti mulatságok magyar ruhájába öltözteti, annál is inkább, mert a honi ipar nagy jelszava is a levegőben van. A népdalszerűségbe szédült fiú a gyermekek angyali tetszelgésével hordja a kucsmát, a Csokonai-bekecset, a nyakbavető mentét és kezében a hatalmas csákányt. A pantallós, cilinderes közönség megáll a járdán (mert az eleven színházi kelléktár az úttesten rohan): egy hét múlva már a sváb tejesek is tudják, hogy der ist der Dichter, der Ungar, a Pesti Divatlaptól, aki csak részegen tud verselni, sőt attól retteg, hogy bor híján szomjan hal. (Baráti körben a költő néha, a jó hír kedvéért, megpróbálja a bort; sajnos, már a második pohártól fölfordul a gyomra. A ,,jó magyaros táp” helyett olajban sült csigát szeret vacsorázni, mert az a legolcsóbb étel.) A Pesti Divatlap révén ez a nem kis veszéllyel járó népszerűség országos lesz.) (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: EGRESSY GÁBORHOZ

Megénekellek!… de te lész oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával.
Megénekellek… ámbár vakmerőség
Igy fölhangolni kis nádsípomat.
Legyen mentségem, hogy amilyen gyönge,
Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.

Gyakran nem érti emberét a kor;
Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
És ez bukása! népét fölviszi
Olyan magasra, honnan az leszédül.
Még jó, ha költőt ér e balszerencse,
Az ész holt fénye egykor föllobog,
S feltámadását fogják ünnepelni
Világosabban látó századok.

Egészen más a színész végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen –
Ez a jelen; csak erre számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
Ha a jelennek biztos fövenyébe
Le nem bocsátá híre horgonyát:
Elmegy nevével az idő hajója,
És menni fog az örökléten át.

Vakon mért tartja a sors korodat,
Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze!
Avagy – kivéve egy-kettő talán –
Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
Születtél volna boldogabb hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
Dicsőségednek fényes ragyogása
Egy félvilágra elsugárzanék.

Eljőnek ők, és néznek hidegen,
És tőled egyre csak nagyot kivánnak;
Nem értik azt ők, mily kis száma van
A sikerűlés remek órájának.
A költő ír, csak hogyha kedve tartja.
A képiró, ha kedve tartja, fest…
És a szinészt befogják az igába,
Habár halállal sujtja őt az est.

S mit szóljak arról, aki ellened
Viseltetik rút, pártos szenvedéllyel?
Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,
Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?
Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;
Hogy is ne volna?… magyarok vagyunk,
A párt, a párt és mindörökké csak párt
Sok század óta átkos jelszavunk. –

S mindekkorig te el nem csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes bére van
Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
Megtisztuland az érzet és az ész,
És eljövend a méltánylás idője,
Midőn mindnyájunknak kedvence lész.

Pest, 1844. augusztus 7.

JAJ, BE BÚS EZ A HARANGSZÓ!

Jaj, be bús ez a harangszó!
Neked harangoznak,
Kedves, hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak!

A templomnál van koporsód,
Koporsód van itten!
Hova veled vőlegényként
Egykor jőni hittem.

Védangyala kedvesemnek
Odafönn a mennyben!
Szánj, és vedd el eszemet, vagy
Vígasztalj meg engem.

Vagy talán te is meghaltál?
Tán megölt a bánat?
Hogy hervadni hagytad ezt a
Legszebb rózsaszálat.

Pest, 1845. január

ÉN VAGYOK ITT…

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
Én, sírhalmodnak hű zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
A föld alatt az első éjszaka?

Oh én nagyon borzasztót álmodám:
A földet a nap űzé, kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a föld
A mélybe le s a csillagok fölé;

Utána a nap fáradatlanúl…
A végtelent keresztülnyargalák,
És végre elkezdett rohanni az
Egész rendvesztett, megbomlott világ.

És e zavarban egyre kergeté
A földet a nap, s vad haragja közt,
Hogy kergeté hiába, megragadt
Szilaj kezével egy nagy üstököst,

S rádobta… épen szívemen talált.
Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
De úgy mégsem fájt, mint az, amit vert
Bennem halálod, legszebb örömem!

Pest, 1845. január

HOL VAGY TE, RÉGI KEDVEM?

Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,

Míg végre megbotlottál
Egy sírhalom fölött
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.

Pest, 1845. január

Veres Péter beszél Petőfi emlékművénél / MTI