Egy nyugatnémet pszichológus azt javasolja, hogy a közlekedés áldozatait az autóutakon temessék el. Minden valószínűség szerint nem gondolt hagyományos síremlékekre, mert a száguldó vezetők belerohannának és lankadatlan dőlhetnének a hantra, minta jó ötlet rossz megvalósításának megfagyott gyermekei.

A pszichológus által ajánlott sírokat nyilván a pálya síkján kell elképzelnünk: ez esetben a vezetők keresztről keresztre röpülhetnének. Nagyjából úgy közlekedhetnének, mint Huckleberry Finn atyja, aki a jelet cipőjébe vésette, hogy egyetlen lépésnél se mulassza el a megtapodását.

Lehetséges, hogy az elképzelés pszichológiailag helyes. De a stílusérzék szempontjából súlyos kívánnivalókat hagy maga után. Nem lehet összezavarni az autóutat a köztemetővel. Még nevelő célzattal sem. Ha a járművezetők csak holttestek fölött lassítanak, akkor már inkább menjenek neki a falnak, szépen és kegyeletesen. Az ilyenek megítélésem szerint végül úgyis neki fognak menni. Mert megszokják az útra pingált síremlékeket, a flaszter alatt pihenő autóskollégákat. És a halál szerény emlékművei átalakulnak közlekedési jelekké.

Holott eddig is voltak az autóutakon közlekedési jelek. De ezeket a szerencsétlenség felé indulók nem tartották be. Nem a veszélyt nem ismerték, hanem tulajdon képességeiket. Aki a veszély jeléből nem következtet a veszélyre, az a síremlékből se következtet a halottra. Ilyen földhöztapadt az egyén értelme. És nem elegendő sem a pénz, sem a legújabb típusú autó: itt már a képzelőtehetség szárnya is igényeltetik.

Különben a kanyarok előtt egy illő magaslaton Orpheus is zenghetné a veszélyt. Figyelmeztető éneke rövid idő alatt beleveszne az utak egyirányúan figyelmes közönyébe. Ha másnap is biztosítani akarnák az éneklő félisten hatását, publicity-ját: úgy akkor már egy Orpheus-együttest kellene alkalmazni. Ez esetben viszont külön közlekedési szerencsétlenséget okozhatnának a műélvezők, akik a világ minden tájáról a reklámdalnokok meghallgatására előgördülnének.

A közlekedési síremlékeket gyaníthatóan a mindennapok gyógyító feledése lepné be. A gépkocsivezetők döntő többsége behegedt fájdalommal robogna az ismeretlen bajtársak nyughelye fölött.

És ezután ismét munkába állhatna a pszichológus. Újabb figyelmeztetést, riasztójelet eszelhetne ki. Valószínűleg kitenné egy jól látható helyre a szerencsétlenség áldozatának tetemét. Mert ez csakugyan fölrázná a meggondolatlan kocsivezetőket. Akik végzetesen nem tudnak semmiféle borzalmat elképzelni, evvel az eljárással megkapnák lelki életük nagy élményét. Bizonyára elgondolkoznának. És ez több napig is tarthatna. Majd ezt az újabb közlekedési jelet ismegszoknák, a világ tartozékává egyszerűsödne a szemükben.

A nyugatnémet pszichológus elgondolta a gondatlan gépkocsivezetők megdöbbenését a sírok láttán. De nem mérte föl csodálatos alkalmazkodási képességüket. Vannak emberek, akik a jég hátán is megélnek, és vannak, akik sírok fölött is tudnak gyorshajtani. Jólétükben nem riadoznak mások nyomorától, szelíd és légkondicionált világukban megszokták az emberek szenvedését. Nem lehet figyelmeztetni őket, mert a figyelmeztetéshez is hozzáedződtek. Nem inti képzeletüket sem az átok jele, sem a pokol közelségére figyelmeztető tábla.

Mi, gyalogosok mindég tudjuk, hogy jeltelen sírokat tapodunk. Egyes kocsivezetőknek ezt külön meg kell mondani, óvásként, figyelmeztetésül. Ó, önimádó szórakozottság!

Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.

Forrás:http:// ujhet.com