Szemelvények egy ír verseskötetből

Desmond Egan (1936-) a legtöbbet fordított mai ír költők egyike. A hazájában megjelent több mint tíz verseskötete, a német, francia, spanyol, olasz, holland, svéd, japán és más nyelvű kiadások után magyarra fordított művei most jelennek meg először kötetben – (1997-ben a Nagyvilág már közölte néhány versét.)

A magyar irodalomhoz hasonlóan az ír irodalomban is két fő irányzat küzd egymással: az ír kultúra folytonosságát hirdető, a hagyományokra építő, a nemzeti eszme szolgálatában álló újjáélesztési mozgalom, a „revivalism”, illetve a kozmopolita, a hagyományokkal radikálisan szakító, a homogén nemzeti vagy nyelvi identitás fontosságát megkérdőjelező, felülvizsgáló „revizionizmus”. Desmond Egan kívül marad ezeken az áramlatokon: írsége megtagadása nélkül is modern, sem katolikus neveltetése, sem az ír, gael-kelta kultúra, nyelv iránti ragaszkodása nem ösztönzi nosztalgikus múltidézésre.

Az „írség” teljesen természetesen van jelen költészetében: „szülőhelyed meghatározza a kiejtésedet, azt is, ahogyan jársz” írja egy tanulmányában. Ez nem csak az ír táj és történelem elválaszthatatlan együttlátásában, láttatásában nyilvánul meg. Egan humanizmusa népének évszázados szenvedése, a jelenben is megélt történelme által vált méllyé, nyitottá más országok emberi és politikai kríziseinek átérzésére is. Az őszi holocaust (1996) versciklus összekapcsolja a zsidó, örmény, nigériai népirtást az ír holocausttal, így válik a látomás egyetemessé, bármely népcsoport üldöztetésére vonatkoztathatóvá. (Csilla Bertha előszavából)

A költő portréja

KÖZÉP-ÍRORSZÁG

a délutáni messzeségben egy ház gőzölgi ki
a tőzeg tengeri nyugalmát
a barnaság mint szennyvíz sekélyen emelkedik
ahol csöndes hegyek meredeken a felhőkkel csellengenek
mint egy más világ

és az űrben lelkét keresi néhány vándorló sirály

REKVIEM

a zene amit szerettél mint az ősz szomorúan dadog
és a helyek hol együtt voltunk elviselhetetlenek
a virágok már nem is virágok és elsötétülnek a napok
mikor elmentél valami lehullt mint ősszel a levelek

AZ ÉSZAKÍR KÉRDÉS

két kislány fogócskázott
egy leparkolt kocsi mellett …

szerinted hány megyét érnek
szertefröccsent ujjaik?

BÉKE

(Sean MacBride-nak)

épp csak kisétálni az útra
épp csak
a békét susogó
mély fák alá

megtörni a szavak kenyerét
valaki arrajáróval
épp csak
négyen egy babakocsi körül
szunnyadnak a baba ujjai

épp csak az összhangba olvadni
a földekbe a köznapi kék hegyekbe
a napvilág tócsáiba és

már tán hallani a fácán
visszhangját az erdőn
vagy lile inog tova
ahogy az este himbál egy rigót
sövény asztalán
épp csak
és kapuk erre meg arra

egy kunyhó ablaka fénylik
élő erdei füstszag

épp csak

de Teremtőm vajon hány embernek
van ilyesmire módja
amikor a földet egyre fojtóbb
töviskoszorú keríti

mennyi az éhségtől sorvadó szem
mennyi az elaggott gyermek
legyek közt guggolva
mennyi a felhalmozott rettegés
mennyi a szörnyű börtön mennyi a tábornok
mennyi impotens-kínozta nyomorult
sikolyát szívjuk be levegőnkkel

mennyi pénzhiányba belefúlt álom
mennyi vajhegye az önzésnek
mennyi az utcán pusztuló szegény
mennyi a nyomornegyed az élet peremén

mennyien nem tudjuk mit is akarunk
így aztán belekapunk ebbe-abba
mígnem az egó bábjai a katonák
a mi hadrakész arcunkat tükrözik

Fordítók (a versek sorrendjében): Lajosi Krisztina, Mesterházi Mónika, Kabdebó Tamás, Tótfalusi István)