Erdőközi Sándor – Öcsike – hagyatékából*


Sötét felhők lomha zápora alatt
Kegyetlen hullám ver egy kis csónakot,
S benne egy vén, fáradt testű halászt,
Kit az ínség most is útra ragadott.

Rongyos ingét durva cseppek mossák,
Hullámok borítják el csónakja ormát.
Nehéz sóhaját csak a halk halak ha hallják,
Hárman osztván meg ladikjának alját.

Szilaj hullámháton csónakjában állva
Vállát a messzi múlt ólomterhe nyomja,
Törekvése feje fölé glóriába szálla,
S a vihar erejének csúcspontjára hága.

Ég, föld s víz dühödten összecsap,
Tombolnak, míg vad erejük hullámtáncba fagy,
S a halász homlokára hűs szellőt kap,
Engesztelvén őt, Nimfa békét hagy.

Az erős fény is gyöngül, derengeni kezd,
Gyenge fénycsík űz nyúzott felleget,
S a távoli messzeségre szivárvány mered,
Dicsőítvén a Napot és a magas Eget.

Az öreg halász szívében remény ébredez,
Kiveti hálóját s a messzeségbe mered,
Az eső langy szála még épphogy permetez
S a víz kék ritmusába újra belekezd.

(Szilágycseh, 1994. március)

Közli: Para Olga