…/1844/ November derekán Vahotnak feltűnik, hogy lakója, szokása ellenére, honn maradt „estvénként, s jó befűtötte kis szobáját, pongyolára levetkőzött, rá-rágyújtott hosszúszárú pipájára, s egész füstfelhőt csinált maga körül, s olykor egyet kortyantva a hevítő piros borból, nyugtalanul járt fel s alá; mint egy oroszlán a szűk kalitban”. A szoba leírása találó: lépcsőházi nyomorúságos zugoly az, nap, levegő sohasem hatol be, egyetlen ablakát a lépcső eltakarja; csak forogni lehet benne.
„Csak néhány est és éjfél kellett ahhoz” (pontosan hat nap és hat éjszaka), hogy a magaképzelte magyar eposzt, a Kukorica Jancsit Vörösmartyéknak felolvassa. Az elragadtatás általános. A népi, tündéri hősköltemény akkor még a mai alakjának körülbelül felénél fejeződött be, hihetőleg ott, ahol Jancsi a francia udvarból hazaérkezik. Az elragadtatott kézszorongatások hatása alatt a fiatal költő hozzácsapja a műhöz, ami a tárgyról még lelkében motoszkál; a földi megpróbáltatások után hősét, mintegy ráadásképpen, fölröpíti a mesék megpróbáltatásai közé; a földi ábrázolása után az érem másik felére kivési a népi álomország képét, s anélkül tán, hogy maga is tudná, mit csinál, megalkotja a magyar népies költészet legegységesebb, legtisztábban csengő aranypénzét. December 8-án a Pesti Divatlap már a János Vitéz, a hallgatók-tanácsolta cím alatt emlékezik meg a szerző „legújabb nagy költeményéről”. Ezt már megveszi Vahot; száz forintot ad érte (amit a költő azonmód szintén szüleinek ad tovább).
… A lelenc Kukorica Jancsi éppúgy szimbólum, akár a mesékben a legkisebb gyermek; a társadalom legmostohább rétege harcol és győz általa a földi és földöntúli gonosz hatalmakkal szemben.
Bizonyos, hogy van a fiatal költőnek köszönnivalója a nemrég akaratlanul pellengérre állított Vörösmarty iránt is. A Tündérvölgy Argirusa Jancsink előtt vágta az ösvényt. Azt vágta Csongor is, ugyancsak a hű szerelem védelme alatt úgy, ahogy a népmese megteremtette. Miért Jancsié mégis a pálma? Épp azért, mert nem átvétel, hanem közvetlen nép-teremtmény. Ezért győzi le majd Miklóst is.
Nem írtak hozzá annyi boncolgató magyarázatot, mint a Toldihoz — a glosszák nélkül is megérthetjük, mert azon nyomban megérezzük mély áramát s felületének csillogásjátékát. Ez a legtöményebb, leghódítóbb magyar mű. Nemcsak a betyárok alföldiek benne, hanem a francia király is, a tengerek, a hegyek, a csillagok is. Ez az a mű, amelyben valóban az Isten is János. Miért sikerül ez? Nem utolsósorban azért, mert a világmindenségnek ezt a békés magyarosítását egy valóban európai méretű, sőt világméretű művész végzi…
…„Ha Toldi Miklós a magyar Heraklesz — vélte egy későbbi magyar költő, Kosztolányi —, akkor János Vitéz, a leleményes, a horgaseszű, a magyar Odysseus, Nausikaája pedig Iluska.” János Vitéz az üdvözült parasztság… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: CSOKONAI

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.

„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll.”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.

„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap.
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba’ marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”

Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt),
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lakzi volt,
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.

Pest, 1844. november


MÉRT NEM SZÜLETTEM EZER ÉV ELŐTT?

Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.

Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.

Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harcok viharába’.

Beh énekeltem volna diadalt,
Vitézeimnek, párducbőrre dőlve,
Midőn az ütközetmoraj kihalt
S az áldomás csengése jött helyébe.

Vagyok henyélő század gyermeke,
Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen;
S ha volna is, mi lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.

Pest, 1844. november

AZ ÉN SZERELMEM…

Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás föld felett.

Az én szerelmem nem kies liget,
Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
Fehér nyakok mig bókot integet
A vízbe néző hold sugárinak.

Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
Hol a boldogság anyaként tanyáz,
S tündérleányt szűl: a szép örömet.

Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll,
Kezében tőr; kétségb’esés vagyon,
Minden döfése százszoros halál.

Pest, 1844. november

A BORHOZ

Oh bor! te voltál eddig egy barátom;
De látom,
Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,
S frigyünknek vége, vége.

Ha eddig hozzád folyamodtam
Bús állapotban,
Keresztelő lett… a búbánatot
Vidámsággá kereszteléd.
Mért járulok hiába most eléd?
Varázserődet mért nem mutatod?

Fejem nehéz,
És reszket már e kéz,
Mely a teli
Pohárt ajkamhoz emeli;
Ezt befolyásod eszközölte,
De nem hatál be a kebelbe:
A lélek ép.
Nem részegűlhet semmifélekép.
A multnak fekete
Emlékezete
– Mint Dejaníraköntös – rajta van
Letéphetetlenűl, minduntalan.

Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál bajomnak orvossága,
Légy most is az, bár utójára:
Feledtesd el velem a gúnymosolyt,
Mely lángszerelmem jégjutalma volt!

Pest, 1844. november


ANYÁM, ANYÁM…

Anyám, anyám, oh
Legjobb s legboldogtalanabb anya!
Nincs hát reményed,
Mit a fösvény való beváltana?

Kiküldözéd, mint
Galambját Nóé, a reményeket;
De teljesűlés
Zöld ágával meg egy sem érkezett.

Végső reményed:
Ha majd halálod meg fog hűteni,
Fölmelegítnek
Még egyszer gyermeked hő könnyei.

Szegény anyám te!
Ez a vigasztalás sem jut neked;
Elsírta könnyeit
Szerelmesének sírján gyermeked.

Pest, 1845. január-február

VAHOT SÁNDORHOZ

Szent a költő lantja.
A föld működését
Csillagtáborából
Őrszemekkel néző
Isten adománya;
Ő beszél a rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve.
Mint a nép erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva lép a
Nemesebb törekvés
Tiszta ösvényéről
A lealjasúlás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem nagyon fájt
Látnom, hogy van olyan,
És hogy nem kevés van,
Aki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy csak fényes álarc
Sok költő beszéde,
Mely sötét szivének
Foltjait takarja.
Szebb örömeimnek
Napja volt azon nap,
Melyben a te kebled
Rejtekében láttam,
S láthatám, hogy benned
Egy a költő s ember,
Hogy dalod s dalodnak
Kútforrása, szíved,
Tiszta egyaránt, mint
A nap és sugára.
Bizalommal adtam
Kezemet baráti
Szorításra, és te
Vissza nem taszítád;
S ha Etelke meghűlt
Szíve ott alant nem
Porlanék a sírnak
Hold- és csillagatlan
Éjjelében: ah, ugy
Tán nemcsak barátod
Lettem volna egykor.
Megtörtént!… a multat
A jelen keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább te,
Enyhítsd a barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,
És ne bánd, ha olykor
Elmerengve csüggök
Bámuló szemekkel
Hitvesednek arcán,
Oh, ne bánd, barátom!
Hamvadó testvére,
A szegény Etelke
Elvesztett vonásit
Keresem csak ottan;
S ha lelek közűlök
Bárminő kevést is:
A reménynek eldőlt
Tündércsarnokából
Szent ereklyeképen
Tartom emlékimnek
Drága kincstárában,
S őrzöm a felejtés
Eltörlő kezétől,
Mint a megfagyástól
Őrzi a világot
A meleg verőfény.

Pest, 1845. január

Petőfi országos kalandozásainak rekonstruált vers-térképe