Kegyelmi pillanat lehetett, amikor 1972-ben bemutatták a Sánta angyalok utcáját. Az 1969-es óriási siker, a Zokogó majom, színpadra került, és néhány zseniális alakításnak meg a kornak köszönhetően az akkori közönség számára életre szóló élménnyé vált.
Én már csak felvételről láthattam az előadást (május ötödikén mutatták be, bő két hónappal később születtem), de még a felvételen is átszűrődött Vitályos Ildikó, Pásztor János és Vadász Zoltán káprázatos hármasa. Számomra a könyv többszöri olvasásakor is, az előadás nézésekor is az volt a megrendítő, hogy az alullevőkről szól, azokról, akik kínlódnak, és mégsem tudnak megélni, vagy akik bohó lényük segítségével felülemelkednek a sötét világon, és csak hosszú pillanatokra borítja el őket a bánat.
Szeretem ezt a könyvet, a magyar irodalomnak ezt a nagy regényét, amely kétségtelenül a részvét regénye IS, mint a Virágos katona vagy a Pacsirta.
És éppen olyan varázslatos is, mint a Gion-regények, olyan szépen bemutatott nyomor, olyan álmodó nyomor, olyan részvétteli pillantás, amely a halálos beteg vagy tönkrement gazdagban is látja a szerencsétlent, nemcsak a külvárosok lumpenrétegében.
Egyszer írni lehetne arról is, hogy mennyire épült be ez a látásmód az erdélyi magyarságba, melynek a közepén született, mivé lett a siker, amely a könyvnek és az előadásnak egyaránt kijutott, hová szivárgott a megalázottaknak és megszomorítottaknak az a dosztojevszkijes tudása, amelyre a szüleim akkor még rezonáltak.
Ezek azonban nem a könyv kérdései, legalábbis nem úgy, hogy hiányosságai lennének. Ezek egy szomorú és kíváncsi olvasó kérdései, aki azonban örül, hogy ilyen könyveket olvashatott és olvashat ma is.

Forrás: szerző FB-oldala