Mit lehet elvárni egy verstől? Vagy kettőtől? Vagy egy vastag verseskönyvtől? Mondjuk egyszerűbben: az egész irodalomtól? Hogy megváltozzék tőle a világ? Vagy az ember? Egyik sem változik meg. Mert ilyen a világ, mert ilyen az ember.
De annyit elvárhatunk egy verstől, hogy jelenjék meg torkunkban egy apró gombóc. Egy semmiség, amitől, ha rövid időre is, de másképp érezzük magunkat, mint olvasása előtt.
Itt van egy Markó-vers, címe: Bejárat. Ez a cím egyelőre nem mond nekem semmit. Lehetne az is, hogy Kijárat. Akkor sem tudnék tőle meghatódni. Sok bejárat van a világon, sok kijárat. És akkor mi van? Semmi.
De van ebben a versben egy mondat:
“Ha nincsenek ott, akkor nem megyek haza. Ahol nincsenek, oda nem lehet semmiképpen sem hazamenni.”
Torkomban máris megjelent a gombóc, e sorokat sem tudom folytatni. Kimegyek a szélbe. Hogy fújjon. Hogy kínozzon meg. Mert megérdemlem: sokfelé jártam a világban, mindenütt otthon szerettem volna lenni. De sehol sem várt engem senki. Amikor pedig haza akartam menni, már otthon sem volt senki. (Forrás: szerző FB-oldala)

Nincs otthon senki…

Markó Béla: Bejárat

Ettől féltem mindig. Ne mozdulj innen,
mondta anyám, mindjárt jövök, csak éppen
kenyeret veszek. Vagy cukrot, lisztet,
esetleg gyümölcslekvárt, amit akkoriban
marmeládénak hívtak. Vitatkoztam a széllel,
egyszer még az eleredő esővel is, de soha
el nem mozdultam. Álltam ott már-már
rendületlenül, ahogy később egy versben is
olvastam erről. Aztán tényleg visszajött
anyám, mentünk tovább, ismét szólt nekem,
ismét bement egy üzletbe, és ismét nem
mozdultam. Mindig bevált ez, mert mindig
visszajött. De tartottam attól, hogy egyszer
nem így történik. Hogy amíg a felhőket
figyelem a város fölött, vagy azt nézem,
mennyire másképpen furcsa minden ember,
esetleg majd elsiet mellettem anyám,
és nem vesz észre. Később az iskolából
hazamenet sokszor eszembe jutott az is,
hogy ki tudja, elmentek valahova.
Ilyenkor meggyorsítottam a lépteimet.
Úgy neveltek, hogy mindig számíthatok
rájuk. Végig attól rettegtem mégis, hogy
amikor hazamegyek, nem lesznek ott.
És valóban nincsen már ott egyikük sem.
Nem merek elmenni a bejáratig. Pedig
nagyon szeretném látni még egyszer
a küszöböt, a kilincset, a világosbarna
ajtót. Azt hiszem, mégis igazuk volt.
Ha nincsenek ott, akkor nem megyek
haza. Ahol nincsenek, oda nem lehet
semmiképpen sem hazamenni. Vagyis
mindig ott vannak. Csak én nem tudom,
hogy hol. Mert nem kellett volna egy lépést
sem elmozdulnom. És nem kellett volna
idegenekkel szóba állnom. Ugyanott
kellett volna megvárnom őket,
ahol valamikor magamra hagytak.

Forrás: Népújság/ Múzsa, 2022. január 28., péntek

1. Demeter Maria:
   2022. január 31. 12:55

   Olvasva a verset, az én torkomban is ott a gombóc, főleg az idézett sorokat folytatva : „Vagyis mindig ott vannak. Csak én nem tudom,hogy hol.”