Hónapok óta
szürke égre ébredek,
de nem esőzik és nem hull a hó,
mintha félúton egyféle áramszünet
állt volna be az egyébként
természetes körforgásba
és befagyott minden egy pont bámulásába,
mint szemközt a kilencven éves vénség,
ki reggel kiül utca felőli ablakába,
aztán ott felejti az isten.

Úgy tűnik,  állandó odafent a készültség,
de végül egészen banálisan sül el
a soron lévő jelen, vagy lehet,
egyáltalán nem jön már számításba az,
amire én mostanság számítok-
hiába a napi nyolc tabletta,
nem leszek sem okosabb sem vidámabb,
csak a sok beírt naplólap
után teszi hozzá az új hétköznap
a magáét. Kacagnom kell:
mennyit költöttem színes placebókra,
gyerekes illúziókra ment rá millió sejtem,
hogy talán egy reggelen
már semmi sem nyilall,
kiléphetek mezítláb a frissen hullt hóra
s uram bocsá’ a régi fogsorom is felvillan –
bagatell lesz a térdkopás meg az epekő,
lehetetlennel kísérletezek,
hogy jobban értsem a szokványost,
borítékolt válaszok nyomán indulok vissza,
tépem fel szerre a kérdések hegeit,
mert élni kell,
ha már holtigszülten itt vagyok-
csak ne lenne olyan szürke az ég
minden reggel.