Beleszületett a székely kultúrába

Beszélgetés Szente B. Levente költővel, újságíróval, a Magyar Kultúra frissen avatott  Lovagjával


Szente B. Levente értékteremtő életútja 1994-ben kezdődik, első írásai megjelenésével. Ebben az időben újságírással is foglalkozik. Félezer írás alkotója, amelyek közt szerepelnek népmesék, versek, szocio-néprajzi cikkek. Külső munkatársa a Romániai Magyar Szónak, Udvarhelyi Hírmondónak, számos kiadvány, antológia társszerzője. A kilencvenes évek végén szerkesztő riportere a Hargita Line kábeltelevíziónak.
Ebben az időben a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola magyar- néprajz szakának hallgatója.
Rendszeresen jelennek meg írásai internetes portálokon.
A Kisváros című közéleti lap főszerkesztője.
2005-től A Babes-Bolyai Tudományegyetem antropológia-néprajz szakának hallgatója. Kilenc önálló kötet szerzője, társalapítója a Felolvasó irodalmi esteknek, főszerkesztője a Garabontziás lapnak, tagja a Kriza János néprajzi társaságnak.
Szente B. Levente elsőként kezdte el a cserép-, és agyagpipák feldolgozását.
A Falvak Kultúrájáért Alapítvány, a magyar kultúra határon túli ápolásáért, a magyar kultúra lovagja címet adományozta Szente B. Levente költőnek, újságírónak 2022.január 22-én, a magyar kultúra napján. Erről kérdeztem őt:



– Mióta foglalkoztat az erdélyi székely falvak kultúrája? Mi az a terület, aminek kutatása nyomán érték született?

Joggal mondhatom azt, hogy beleszülettem ebbe a kultúrába. Hogy ebben a közegben nevelkedtem, hogy minden, ami kisgyermek korom óta körbevett, legfőképpen addig, míg dédszülőm, nagyszüleim éltek, a falusi környezetben bármerre voltam, legyen az egykori Bözödújfalu, ahol apai nagyszüleim éltek, vagy anyai ágon Bözödön dédmamám, valamint itteni népes rokonságunk, – nem utolsó sorban Bözödi Gyurka bátyám, hogy ő is itt élt, s ugyan két ízben volt szerencsém véle találkozni, munkáit ismervén, meg az életvitel, az egész életmód arra nevelt ösztönösen, hogy ez az élet az egyetlen fenntartható életmód. A székely ember keményen megdolgozik azért, amije van, és ha ezt életén át becsülettel úgy védi meg, hogy nem ágál véle, ösztönösen végzi a jól megszokott, az ő szüleitől tanult viselkedésmintát, akkor az ember bizonyos értelemben tiszta tud maradni. Napjainkban, hogy gyors iramban tűnik el minden ebben a vadkapitalista világban, minden, ami akkor érték volt, ma szóbeszéd, muzeális és néprajzi látványosság. Fiataljaink jó része sok faluban, tanyán már a kaláka mibenlétét, hogy csak egyet is említsek, az összetartozás eme formális, de sokat mondó tevékenységét sem ismeri, nem tudja, nem is fogja fel, hogy ez például mit is jelentett, mi célt szolgált, mennyire fontos szerepet játszott a népi élet kultúrtevékenységeiben, annak ellenére, hogy ahol még él, az emberek nem úgy fogják fel, hogy ez egy művelődési eseményszámba menő tevékenység, hanem egyszerűen a falusi gazdálkodás, a fenntartható életmód, a közösség egyfajta motorja és lelke is egyszerre. Mindazon más tevékenységekkel együtt persze, amelyek létfontossággal bírtak egykoron, hozzátartozott a mindennapi való élethez. Más szóval nevelő hatással bírt. Bocsánat, nem akarok semmiféle nagy szavakat használni, a szakszerűséget is kerülöm, az van, hogy aki benne élt, annak annyira természetesen ez, hogy beszélni sem lehet róla. Másfelől pedig, hiába kerültem be Székelykersztúrra iskolakezdésre, a mezőváros jellege alig volt pár lépéssel elébb azon falusi körképtől, ahol addig éltem, és tulajdonképpen mindaddig visszajártam, míg nagyszüleim éltek. Nem volt nehéz hát felismerni, párhuzamot vonni, felismerni az állandóan változó világban, hogy mi az érték. Kora gyermekkoromban elkezdett minden érdekelni. A tárgyi és szellemi néprajz, hogy így fejezzem ki magam, mindenütt tetten érhető volt, a hagyományok, az életmód, a hozzáolvasás, a tanulás, az idősektől, a családtól, rokonoktól és szakemberektől való feltarisznyálás még tovább megerősített abban, hogy amit látok, hallok, ami fellelhető még, gyűjtögessem és alkalomadtán egy-egy dolgozat, valamint ismertető által mások számára is elérhetővé tegyem. Amit őseink verejtékük által létrehoztak, amit megteremtettek, aminek köszönhetjük, hogy itt vagyunk, a látható és láthatatlan, az mind érték számomra. Szörnyen rosszul esik, hogy látjuk, miként rombolják le a hagyományos szerkezetű házakat, melléképületekkel együtt miként válik semmivé mindaz, amit őseink felépítettek. Helyettük érzéketlen, idomtalan és szavakat nem találok már rájuk, hogy milyen förmedvényeket húznak fel. Arról nem is beszélve, hogy ezekben a mai házakban sok helyen se lélek, se bár egy könyv nincsen. Pénz beszél, ugatna a kutya, de … ne is fokozzam tovább!
Munkám kétféle vonatkozásban is napvilágot lát olykor. Egyik a néprajz, a helytörténet kutatásai révén létrejött jegyzet, másik a szépirodalomban csellengő írásokban kerül napvilágra. Ami túlmutat a szakszerűség behatároltságain, az néha más hullámokat gerjeszt. Az érzelmek gyöngéd, vagy kíméletlenül maró hatása hol a versformák, hol egy-egy prózai történet formáit ölti magára. Így ingázok egymagam ide-oda, saját magamban, remélve, bízva abban, hogy amit csinálok, az a helyes út.

– Mit foglal magába ez a kutatómunka? Melyik térségre terjed ki? Mennyi ideig tartott a gyűjtés folyamata? 

Elkezdődött talán iskoláskoromban már. Főként a mesék, mondák, anekdoták, s egyebek lejegyzése, minden ami megfogott, ami érdekelt. semmi módszer, csak jegyeztem őket. Újságíróskodásos időmben kezdtem kazettára venni, ekkor használtam először diktafont. Aztán első éves egyetemista koromban kezdtem módszeresebben. Természetesen egyes kutatásaim ma sem értek véget, és nem is fognak. Mivel más munkáját nem igen akadályozzuk, mondhatni minden kutató tudja, ki hol dolgozik és mit, így nem avatkozunk egymás dolgába, pontosabban nem igen keresztezzük, nem akadályozzuk egymást. Az egy dolog, hogy csak úgy találkozunk, megbeszélünk dolgokat, nekem főleg sokat segítenek… Az ilyen fajta munkaterületem pedig Székelykeresztúr és térsége, illetve gyakran ki-, vagy hazajárok Bözödre, annak térsége ma is egy kincsesbánya, de évente megfordulok egy másik, egy a Siklód határában levő általam elnevezett „írott kövek”-nél, amelyeken lassan tíz éve, hogy dolgozok. Mivel autóm nincsen, és időm is kevés sokszor, igen lassan haladok ezekkel, de már látom a végét ennek a munkának. Publikálni fogom az eredményt, a többi az igazi kutatók, az adott téma szakembereinek dolga lesz.

– Mennyire tartod eredményesnek az áldozatos munkát? 

Nagyon is! Természetesen annak függvényében, hogy mint egyfajta krónikás, én felkutatok, észreveszek dolgokat, olyanokat amelyeket kutathatóaknak tartok, amelyekről vagy alig beszélnek és ha van is szakirodalma, térségünkre alig jellemző, hogy a világ végén túlra is elmennének sokan, hát én ezeket a helyeket látogatom. Rengeteg kapcsolatom van, az emberek tudják, mivel foglalkozom, így ebben az értelemben könnyű dolgom van, hiszen gyakran hívnak fel, keresnek meg tanyákról, falvakról, hogy mit találtak, miről tudnak, így amíg el nem vész örökre, mert a pusztítás akkora mértékben halad előre, minden területen, hogy elképesztő. Ma itt látsz valamit, holnap már nincs ott. Igyekszem dokumentálni tárgyi és szellemi néprajz alatt mindazt, amiről úgy vélem, hogy szükségszerű. Kányádi Sándort idézve: „Bé kell hordani mindent…” A többit tudjuk. vagy azt hisszük, hogy tudjuk. Nekem, azt is mondhatnám, ez az életem… nem áldozatos, s hogy eredményes-e, én úgy érzem, hogy igen. A többi az utókor dolga. Ennek fényében mondom, nagyon is!

– Mivel lett gazdagabb a falvak kultúrája a kutatómunkád által?

Nagy tisztelettel válaszolnám erre a kérdésre azt szívem szerint, hogy nem kifejezetten az én kutatómunkámtól függnek e dolgok, de az mindenképpen jól esik és valamelyest engem és a hasonló gondolkodásúakat igazolja, hogy rengeteg munkám, még ha aprócska forgácsként, kis szikrakánt indult, jelent meg egykoron itt-ott néhány ismertető gyanánt kisebb-nagyobb folyóiratokban, azokat máig használják, legtöbbjüket kibővítve szakszerűen, nem ritkán helytörténeti munkákban idézik, esetleg a ma megszokott és divatos falutörténeti honlapokon köszönnek vissza ezek a kutatások, leírások – persze elég gyakran meg sem említenek, de nem zavar, fő, hogy használják, hogy olvassák, azokra támaszkodnak mind akik egy-egy olyan falut akarnak meglátogatni például, amiról beszélek.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve a falvak kultúrájával kapcsolatban, szeretnél-e újabb kutatómunkát végezni? Ha igen, mely területen?

Azt hiszem, ez az úgynevezett kultúra, amiről beszélünk, olyan, mint amikor egy kavicsot az ember egy tóba hajít… Szóval volt, van egy kezdet, aztán az egész ilyen olyan irányba, különféle hatások révén tovább hömpölyög. Hogy merre fejlődik, az más kérdés. Örüljünk, ha megmarad valami a régiből, ha bár sosem lesz ugyanaz mi volt… Nézzük csak. Jó ideje az folyik, hogy ellehetetlenítik a falusi gazdálkodás, a falusi egyszerű ember életét minden tekintetben. Tudjuk mit tettek a mezőgazdasággal, a kisiparral, már ahol volt… A kevéske nyugdíj, a szégyenteljesen megnövekedett árak, hogy a fiatalok már nem úgy tekintenek a gazdálkodásra, mint régen, nem is értenek hozzá, tisztelet a kivételnek. A magas adók, a megélhetés, a mélyszegénység, a nem csak a fiataljaink „elüldözése”, az emberibb és jobb megélhetőség reményében, hogy elhagyják a földet, az országot, ezek sosem fognak már ebben a szektorban dolgozni. Az ő gyerekeik még úgy sem. Mit tesz az otthon maradt nagyszülő, a szülő? Élni kell, mert olyan árak vannak, hogy szinte semmit nem érdemes megtermelni, hogy sok mindenbe beleszólt az unió, megszabja hogyan tarts dinszót, egyebet, a mezőgazdasági termények olyan mértékben génmanipuláltak, hogy semmi köze már ahhoz, amit mondjuk gyermekkorunkban termeltünk, megdolgoztuk, megettük, szóval a kisnyugdíjas kénytelen feladni, eladni mindent, mert élnie kell, s mert tudja amit tud. Emlékszem a 90-es évek elején, nem tudom miből indultunk ki, de Szávuly Attila barátommal és még nem tudom kikkel, pontosan arról beszéltünk, azon okoskodtunk, ha az ami elindult akkoriban fokozódik, akkora lesz a társadalmi szakadék egyik ember és a másik között a végén, hogy az más viselkedésmintákra, teljesen más életvitelre és egyebekre, többek között olyan elkeseredettséget fog szülni, hogy a depresszió, az agresszió, a befelefordulás lassan felemészti a közösségeket. A székely porták és maga székelykedés úgy tűnik majd el, hogy a végén amolyan indián üzemmódra fogunk átállni, vagyis, hogy éppen csak nem ketrecekben mutogatjuk magunkat… Na, ma mit csinálunk?! És ez is már másról szól… hadd ne mondjam, a pénz, a pénz, a pénz… a többi csak mellébeszélés. Mert, aki még tudja, hogy mi lenne a jó egyik embernek, az nem jó a másiknak, s így tovább. Akkor is, ha valóban szép és jó és közösségépítő elgondolások vannak, látszatpályázatokkal, amelyek abszolút nem fejezik ki, amiről szólnia kéne végeredeményképpen a dolog, hanem ismét az a szegény, turisták által körbecsodált, lesajnált akaratlan magamutogatással. Kiteszi az ember a lelkét, és végül miért is? De mindezek ellenére is azt mondom, míg jobb út, más és jobb és még élhetőbb, még tisztességesebb alternatíva nincsen számunkra, mégis ezzel a hajóval kell tovább evickélni. Egy a biztos: be kell gyűjteni mindent, az utolsó kemény kérges kezek által készített és közösségek által használt törött festett kancsótól, a nagymamáink dolgos keze szőtte, varrta kézimunkákig, az utolsó piszkavasig, s e körött még élő és olykor felzokogó szóig, mindent össze kell gyűjteni… Mert hinni kell egymásban, hinni kell abban, hogy őseink nem hiába voltak képesek a lehetetlenre is, hiszen a legrosszabb időkben is a hit, az egymásba kapaszkodás, a család, és a székelységükből fakadó büszkeség volt az ami életben tartotta őket, mert itt vagyunk még.

– Élményeid a Magyar Kultúra Lovagja cím adományozásával kapcsolatban?

Szavakban nem igen lehetne leírni, hogyan is zajlott le a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetés. Megható, igen csak megtisztelő, tényleg nem kapok szavakat… De roppant hálás vagyok közösségemnek, városomnak, családomnak, jóbarátaimnak, hiszen úgy hiszem, vallom, hogy ez a kitüntetés mindannyiunké. Ha nincsenek ők, én semmit sem érhettem volna el. Olyan ez, mint ahogyan neveltek minket: miként a név kötelez, miként mi egy kézfogással többet elintéztünk, mint manapság egy száz oldalas hivatalosan is sok ember által aláírt, pecsétes papírral, olyan ez a díj, ez a cím. Becsülettel, nagy tisztelettel, alázattal fogadtam el, és tartom magamat hozzá, amíg élek. Az a rengeteg kutatás, munka és az a bizalom, a rálátás, amellyel így elismerték munkámat mindenkori hála, köszönet, legfőképpen Gálfalvi Gábor írónak, néprajzkutatónak, a Magyar Kultúra Lovagrendjének tagjának – hiszen a felterjesztés az ő érdeme.
Nekem pedig dolgozni, dolgozni, dolgozni kell! Nem is a cím végett: hanem mert ezt tanultam. Ezt szeretem. Ebben, és így élek én.

– Min dolgozol most?

Egy kis korosztálynak írtam egy mesekönyvet. Éppen most dolgozik rajta egy nagyszerű illusztrátor Egerszegi Évi. Igaz, én még a befejezésen elvagyok kicsit. De igyekszem időben befejezni, mert jó lenne, ha a kiadó pályázna véle.
Aztán meg ott van még fél tucat félkész, lezáratlan dolgozatom, a siklódi írott kövek-témám, a keresztúri legendák és mondák, egyre gyűlnek adataim az agyag- és cseréppipák közép és újkori kutatásaimról is, és ilyenek. Szóval, munka ezerrel, ahogy időm és egészségem engedi. Tervem rengeteg ezen felül is. Éppen csak győzzem. Emellett könyv-könyv hátán, azok is jönnek elém, szóval őket sem hanyagolhatom el. Nincs kellemesebb és izgalmasabb érzés az olvasásnál.

– Köszönöm szépen a beszélgetést! Sikeres alkotómunkát, kitartást kívánok!

Kérdezett: Faluvégi Anna

Levente, mint a kultúra lovagja

 

2022. január 31.

2 hozzászólás érkezett

  1. Polika:

    Szivbol GRATULALOK! Levi! 🍀👏👌😘, orom volt olvasni a veled, rolad keszult interjút! 👌😘

  2. Szente B. Levente:

    Kedves Polika!

    Nagyon szépen köszönöm!

    Tisztelettel üdv,
    Levente

Szóljon hozzá!