Amikor a fiatal költő 1844 Szilveszter éjén visszanézett az elmúlt esztendőre — minden Szilveszterkor visszanézett, s versbe öntötte számadását —, meg lehetett elégedve az eredménnyel. Nemcsak a külső sikerrel; nincs még egy költő, akiről újságban, társaságban annyi szó esnék, mint róla; két megjelent kötete után minden percben nyomdába tudna adni még kettőt — de meg lehetett elégedve tehetsége fejlődésével is. Kitűnő műértő, maga is látja, hogy minden téren fejlődik, a zsánerképekben csakúgy tökélyre vitte, akár a népdalban. A Pinty úrfi éppoly hibátlan kis egész, akár A tintásüveg, a Csokonai, a Pál mester vagy a Legenda (amelyet, sajnos, nem lehet kiadni).

A fiatal költő a nyugodt félév alatt olyan mennyiségben ontotta a verset, mint kívüle még egyetlen magyar költő sem, s már alig van közte selejtes. Nem mozdul ki Pestről, de a szél, a történelem vagy az utca szele nem sodorhat olyan magvat, amelyből ő szinte pillanatok leforgása alatt nem varázsol virágot. Más a telhetetlen bűvészinas módjára elvesztené fejét ettől a hatalomtól… Művelt és elmés; minden pillanatban kész az álláspontja, de a humora is; ha kell vaskosan, ha kell a sorok közt bujkáltatva, csak a hozzáértők számára. Ír, ír, magát is kiszolgáltatja; kigúnyolja azt is, amit legtöbbre tart: költői hivatását, a szent ihletet. Ír ültében, fektében, akkor is, amidőn az utcán lohol…

Lelkülete percenként derül és borul, mint az áprilisi ég, mint az ifjúság. Hol vannak a múlt megpróbáltatásai? Még mindig a jövő áll előtte… Örömre, bánatra egyaránt kielégíthetetlen, akár a kamaszok. Költészetének van területe, amelyben mások felülmúlták; abban, hogy az ifjúság költője, a fiatal lelkület leghívebb kifejezője, abban mind ez ideig a világirodalom egyetlen költője sem múlta felül. A zsenialitás ily gyors mégérésére csak a zenészeknél találunk példát. Tettvágya, ismételjük, amely nemrég ámokfutásszerű csavargásra hajszolta, most helyhez kötve, a versek szökdeltetésében, az érzelmek űzésében tombolja ki magát.
Az újesztendö első hetében Vachott Sándor kis sógorlánya, a formás, tizenöt éves Csapó Etelke hirtelen szívéhez kap, fölsikolt és összeesik. Meghalt. A költő akkor lép be a házba, amikor Vachotték még fel sem ocsúdtak a váratlan csapásból. A kis halott szép arca napokig sem veszti el üde színét, a család és vele a költő percenként várják, hogy a kislány magához tér, s csak akkor merik eltemetni, amikor a város legjobb orvosai is megerősítik, hogy valóban meghalt. A temetés után egy hétre a Pesti Divatlapban Cipruslombok Etelke sírjáról címmel négy sirató vers jelenik meg a költő tollából, ezzel a lábjegyzettel: „Mutatvány ily című, egy kötetre menendő költeményeimből.” Így lesz a kagyló belsejébe került homokszemből gyöngy. Rögtön egy maroknyi..

Irodalmunk haszontalan nagy kérdéseihez tartozik, hogy szerelmes volt-e valóban Etelkébe a költő, s hogy érzéseiben mennyi a valóság és a szenvelgés. Nem tetteti magát: érzései őszinték. De nem a szerelem érzései azok, hanem az elfojtott szerelemvágyé. Ezek éppúgy kiforgathatják az embert, akár az előbbiek. Az Etelkéhez való viszonyának kicsi a magva.

Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.

S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyílt ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyilt mennyet.

Ha távozám: az ablakból
Tekintettél utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól láttam.

Ennyi az egész anyag, az egész siratnivaló. Etelke, a halott Etelke az első szép leány, akihez a nők körében kamaszosan félszeg költő szabadon közeledhet, akinek élőszóval kiöntheti mindazt, amit még egy leánynak sem mondott. Mint mindig, most is természetesen a kimondás a fontos. Ki tudná eldönteni, hogy a szegény költők mire ügyelnek jobban ilyen percekben, a gyászra-e vagy a versre? A fiatal költő gondosan faragja a képeket, az ötletekben éles szemmel meglátja a versanyagot, rendületlenül szerkeszt, a fájdalom nem borítja el műösztönét. Éjjelente kigyalogol a váci úti temetőbe, lesoványodik, barátai komolyan aggódnak érte, van aki még a kérdést is megkockáztatja, miért busong annyira az után a leány után, hisz alig ismerte? Hasztalan a vigasztalás. Most is saját magáról beszél, nem Etelkéről. Ő, csak ő tudja, mit kell kiöntenie szívéből… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: BUCSÚ 1844-TŐL

Egy esztendő a másik sírját ássa,
Gyilkolják egymást, mint az emberek.
Idő, szárnyadnak még egy csattanása,
S a jelen év is sírban szendereg.
Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak
Lélekzetével életmécsedet,
Nem foglak odaírni tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.

Magas tervektől izzadó fejembe
Te oly sok eszme magvait vetéd,
S én a gyümölcsöt bőven megteremve
Láthatván, rajta büszkén nézek szét.
Jutalmaúl nem rest munkálatomnak
A hír csillagja rám sugárt vetett,
S én mégsem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.

Szivem sokáig a sors balkezében
A fájdalom meggyúlt világa volt;
Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,
És szózatodra a vad láng kiholt.
Elhamvadt üszke van csak bánatomnak
A rombadőlt s már fél-ép szív felett;
S én mégsem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.

Oh haldokló év! sírod mellett engem
Lágy bölcsejében ringat a remény,
S hahogy szabad, amit jövendöl, hinnem:
A mennyországnak állok küszöbén.
Szomszédságában ilyen boldog kornak
Mondom, tünő év, a bucsút neked.
S én mégsem írlak oda tégedet.
Hol boldog évim följegyezve vannak.

Reád függeszté hévvel esdekelve
Bágyadt szemét sohajtó nemzetem,
S te sóhajára semmit nem figyelve,
Ekkép feleltél mennydörögve: nem!
Te koszorúját eltépted honomnak
Ifjú reménye mit fejére tett;
Ezért nem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.

Pest, 1844. december végén


ELMONDOM, MIT EDDIG…

Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.
Halld meg, drága gyöngyöm,
Szép, szelíd galambom!
Amit érezék és
Szenvedék, elmondom.

Éreztem szerelmet,
S szenvedtem miatta,
És nagy volt szerelmem,
Nagy szivem bánatja.
Bánatom s szerelmem,
Ez ikertestvérek,
Engemet gyötörni
Általad levének.

Szigorú körülmény
Ajkamat lezárta,
Hogy ne jőjön titkom
Senkinek tudtára.
Oh minő teher volt
Azt eddig viselnem!
Hányszor volt alatta
Roskadóban lelkem!

Mint a napfény elvesz
Felhők fátyolában,
Képedet szivemben
Eltemetni vágytam.
Könnyü szél pusztítást
Tészen a felhőben,
S felsüt a nap akkor
Annál égetőbben.

Sőt hazudtam többször
Másokért szerelmet;
E hazugság által
Csak nagyobb kinom lett. –
S most tudsz mindent, amit
Éreztem, szenvedtem;
Fogsz-e vígasztalni
Nyájas feleletben?

Szólj, üdvességemnek
Megváltó keresztje!
Nem nyilik meg ajkad?
Semmit sem felelsz-e? – –
Oh, mikép felelnél,
Hiszen néma nyelvvel…
Kiterítve… holtan…
Koporsóban fekszel!

Pest, 1845. január


MIT NEM TETTEM VOLNA ÉRTED…

Mit nem tettem volna érted,
Szép kis szőke gyermekem!
De szerelmem bemutatni
Megtiltotta végzetem.

Az egész, mit életemben
Érted tennem lehetett,
Annyi, hogy a koporsóba
Én tevém be tetemed.

Pest, 1845. január

HOVÁ LEVÉL?…

Hová levél? te szebb reményeimnek
Korán kiégett hajnalcsillaga!
Keresni foglak; – hasztalan kereslek?
Vagy még meglátjuk egymást valaha?

Ha majd az éjnek hallgatag felében
Halvány sugárt a hold a földre vet:
A temetőnek küszöbét átlépem,
S fejem lehajtom sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól:
A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt pilláimról
Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják
S csak a mennyben találkozol velem?…
Vagy többé sem az éj, sem a mennyország
Meg nem mutat már tégedet nekem?!

Pest, 1845. január

ZÁRJÁTOK BE MÁR AZT A KOPORSÓT

Zárjátok be már azt a koporsót,
És vigyétek ki a temetőbe!
Hisz elég rég nézem már, hogy bennem
Megmaradjon mindörökre képe,
Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!

Pest, 1845. január


JAJ, BE BÚS EZ A HARANGSZÓ!

Jaj, be bús ez a harangszó!
Neked harangoznak,
Kedves, hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak!

A templomnál van koporsód,
Koporsód van itten!
Hova veled vőlegényként
Egykor jőni hittem.

Védangyala kedvesemnek
Odafönn a mennyben!
Szánj, és vedd el eszemet, vagy
Vígasztalj meg engem.

Vagy talán te is meghaltál?
Tán megölt a bánat?
Hogy hervadni hagytad ezt a
Legszebb rózsaszálat.

Pest, 1845. január

TE VOLTÁL EGYETLEN VIRÁGOM…

Te voltál egyetlen virágom;
Hervadt vagy: puszta életem.
Te voltál fényes napvilágom;
Lementél: éj van körülem.

Te voltál képzeményim szárnya;
Megtörve vagy: nem szállhatok.
Te voltál vérem forrósága;
Meghűltél: oh, majd megfagyok.

Pest, 1845. január

AMOTT FÖNN EGY CSILLAG RAGYOG…

Amott fönn egy csillag ragyog
A tiszta ég legtetején;
De oly gyönyörűen ragyog!
Egy csillagon sincs annyi fény.

És bennem így szól valami:
„Nézd, nézd, Etelkéd e sugár!
Hagyd itt a földi életet,
Menj föl hozzá, ő téged vár.”

Fölmennék édesörömest,
De vágyam hasztalan hevit,
Mert, ami fölsegítene,
Eltörve lajtorjám, a hit.

Pest, 1845. január