Cselényi Béla – Órajáték bronzapával

 

Parnasszus Könyvek, 2019

Szerkesztette: Zsille Gábor

 

A kötetcím szimbolikus utalás a mechanikus zsebórára is, amelyre gyakorta tekintünk úgy, mint apánk ajándékára, a legjobb apának jelzővel. (Órajáték, 148.o.) Szinte látjuk, ahogy a bronzapa, mint az ingaóra tartozéka – ki-kijön,/ be-bemegy. Hol eltűnik, hol felbukkan újra. Várjuk a felbukkanást. Játszani akarunk a bronzapával, gyermekként, gondtalanul. Hatvan éven túl is. A versek zenéje órajáték-szerű, nosztalgikus, finom, akár egy menüetté. Meg- és felidézi az időt, az álomszerű léttől a valóságig terjedően.

A versek egymásutániságában a többszólamúságot, az ellenpontozásokat, rájátszásokat, avantgardos szétírásokat, reflexív szemléletmódot, és az egymást kiegyensúlyozó, kiegészítő hangulati megfeleléseket, nyelvi ritmikákat fedezhetünk fel. A kötött formák (szonett, haiku, hexameter) mellett a szabadversforma az uralkodó. A többnyire központozás nélküli versek hangnemét gyakran a groteszk, ironikus szemlélet hatja át.                       .

 A kötetnyitó, Zavaros álom című, négy haikuból álló vers önmegszólítás, egyben a hely- és időélmény bizonytalanságát rögzíti (… miféle tarka/ ing hasadt szét szárazon/ lapockáim közt,…s hova ment volna/ a soha el nem indult/ álomszerelvény), ez a bizonytalanság érzés és erős vizuális mozzanat (álomszerelvény) az egész kötetet jellemzi. Origo-helyzet, a létezés hasonlatos a fénymásoló által történő másoláshoz, az eredeti mintha nem is létezne. A belső idő mozdulatlan, az álom, mint üzenet kérdéses (…mit álmodtam ma), a létezés paradoxona, hogy kezdete (a gyermekkor) befejezetlen, lezáratlan és örök.

Az álom-elégiákat (Vágyálom, Pityergős álom, 2016. október 22-i álom, Álom tömegekről, Kisstílű álom, Hőgutás álmaim, Kusza álom) Felnőttségem szonettje című vers követi (Felnőtt mivoltom ide-oda rángat, / egyik csapdából a másikba esem, 25. o.), szeretnék gyermek lenni, állapítja meg a költő, de az ólomkatonák már a könyvespolcon állnak őrt, és nem a játékasztalon. Amire vágyik: …csak a gondtalan // bamba elalvás/ következmények nélkül. Másként is megfogalmazza ezt az érzést és élményt: hámlik a tűzfal/ egy régi vakáció/ benzinszaga száll (Tatarozás, 31. o.).

Költészete minden álomszerűsége ellenére tárgyias (Gyermeksebészet, 38. o.): azóta se láttam/ ilyen hideg [kék] színű ragtapaszt, aminek létezését megkérdőjelezi, bár naplójegyzetében napra pontosan rögzítette a látványt. A mű rájátszás Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom című versére. A körhintadal-t (44.o.) már nem dúdolja senki, bár úgy érzi, lelkében időnként megszólal: ...és mintha boldog lennék/ megforgat a nyárban.

 A kötet szerkezete a folyton változó olvasatokkal kitágítja a versek világát, a lehetséges értelmezésekkel a szabadság gondolatát és érzését teszi konkréttá, még azon az áron is, hogy a szürrealitásba hajlik a vers, egyfajta lebegésbe, bizonytalanságba, kétkedésbe.

A kötet közel tíz év termését, válogatását tartalmazza. Cselényi Béla 1973-as indulásához, ill. az azt követő kilenc kötethez képest a 2010-es évek versei közt leginkább intellektuális, bölcseleti, elmélkedő, fogalmi jellegű verseket találunk. A megsejtett, álmokban megélt, átélt és hétköznapi világ tömör, beszédszerű meg- és felidézését az teszi hitelessé és szervessé, hogy a költő nem pózol, hangváltásai, megtorpanásai közvetlenek, őszinte emberi megnyilvánulásokból, a tetten ért pillanatokból erednek.

…a tárgyak önmaguk és … megőrzik „olyanságukat” (Czes£aw Mi£osz). Cselényi Béla máig megőrizte „olyanságát”, költészete őrzi és kifejezi a tárgyak, a dolgok méltóságát, a létezőt magasztalja, de nem idegen Cselényi Bélától a nonszensz és abszurd látásmód sem. Nyelve egyszerre választott és elhagyott, magyarországi és erdélyi magyar, mindkét nyelven szabadon szólal meg, érti és megérti, bármelyik nyelven is szólal meg, képes azt eltávolító eszköznek, szűrőnek tekinteni, lefokozni a nyelvet. Verseiben rendre rábukkanhatunk az írás értelmetlenségének metaforáira, a mindennapi életet átható szorongásra és bizonytalanságra, a sosem kapott ütés fájdalmára és a sosem kapott érintés hiányára.

A pőre, a profán léttapasztalat absztrakt formát ölt a Viszontlátás című versben: Láttam a dagadó holdat/ oldalt elfeküdni,/ ugyanazzal a jól ismert/ kolozsvári arccal (65. o.). Cselényi Bélánál a csönd nem fénylő vagy fénytelen, hanem artikulálatlan, néma üvöltés, amelyet a szeretetérzés hatja át. Szemlélődő passzivitása, visszafogottsága nem restség, nem is a felesleges, marginalizálódó ember létmódja, hanem alkotói attitűd, amelynek birtokosa nem akar és nem is tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak.

 Az idő könyörtelen, hétköznapi és mégis emberi szépséget hordozó világát hívja meg Anyám a kórházban című vers (149.o.):… mintha Christo csomagolta volna be/ halványzöld vagy éppen rózsaszín fóliába/ gépek/ kapszulák// lehet hogy megmaradok / mondja sejtelmesen.

A magányversek a kötet utolsó harmadában jelennek meg: Évek óta már csak az éternek írok, Ars Poetica, 124-126.o., Hatvan fölött, Számvetés, Emlékezés, 130-133.o., Névadó tapadóm, 189.o., Merengés a közös múlton, 192.o., Változat fekete lyukra, 195.o. A fejtetőre állított világ képtelensége és a szubjektív én határtalansága ütközik egymással, viszonyuk egyszerre szül otthonosságot és otthontalanságot. Nem véletlen, hogy a kötet végi verseket rezignáció és elégikusság, szelíd irónia és filozofikus derű hatja át, mintha beletörődne, belenyugodna sorsába, magányába (Hat írógép, Lézerfényben, Gondolat hosszú hétvége előtt, Egyenpolcok, Politikai unalom, Elfásulás, Talán nem komoly, 208-217.o.)

 Narrációs-sűrítési technikája révén tere sokszor üres tér, belakni, bejárni akarja, a hely gyermekévé válik, aki mindent kimond, amit gondol, mindent megőriz emlékezetében, amit mások rég elfelejtettek, ezek a semmi (nonszensz) szövegek egyszerre nehezítik és egyszerre segítik is az olvasói tájékozódást. Minimalista költeményeiben (pl. haiku) epikai-drámai elemek, a commedia dell’arte stílusára jellemző rögtönzések bukkannak fel, amelyek – szinteket, dimenziókat törnek át, égetnek fel – új értelmezési gyújtópontként más megvilágításba helyezik a versszöveget, amelyben a nyelv csupaszon, magára maradva jelenik meg (Ferenczy Győző).

Minden játékomat megénekeltem, / valóban élni elmulasztottam (Lelkemből megélni, 34. o.), és a valóságra csak felrezzent, összegzi saját létét. Felteszi a kérdést: Vajon feltünődösködnöm kellett volna? (34. o.), mert a költő úgy érzi, hogy hiányzik művészetének az elismerése. Okát is adja a peremlétnek, egészen groteszkül ható, metaforikus, egymásba csúszó képekkel fejezve be a verset: Taszított sokaknak a tülekedése, / megannyi gesztus és a temérdek/ hullámvonalban vonagló angolna.

A kötetzáró vers (Rétegfilmem terve, 218.o.) véleményem szerint a költő ars poeticája: eseménytelenség/ finom keresővel/ ez az én közegem. Ismét az Origo-helyzet, se itt, se ott. …rétegfilm rétegfilm/ életem értelme…/ ezt rendezzétek meg/ legyen kasszasiker. Mintha magányosan állna egy vívópáston, önmagával szemben, bárki is győz, nincs vesztes, önként adta, amit adott. Találatot. En Garde! Lelkemből megélni.

(Kölüs Lajos tanulmánya megjelent a Parnassszus 2021, őszi számában)

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ