Közelképek sora fut,
mint töltésen ácsorgó előtt
a kivilágított fülkék:
anyókorú házikedvencek,
lilarózsás torták
és foghíjasan nevető unokák.
Ismeretlen ismerősök osztják
eltájolódott időérzékük magányát,
mintha osztani lehetne
a beltér hörgő embóliáját,
s világgá szórhatnák
menekülésük botorkálását.

Van úgy, hogy mégis áttörik az üveget
s mindent elhiszek nekik :
gondpúpjaik rám ragadnak,
mint bohóchalra a cafrangok –
van úgy, hogy sokáig cipelem
megjátszott drámáik koloncát
s kicsordul értük a könnyem,
de korom kormán s talán gyáván,
végül tovább görgetek.