Ez a magyar költő, aki huszonhat évesen az elveiért vagy még inkább a saját magához való következetességért már meg is halt, nem utolsó érdekességül azt hagyta hátra, hogy elképzelhető moralista lírikus pozitíve is.
Elképzelhető, hogy egy nagy költő mint jellem is rendkívülien nagy. Sőt elképzelhető, hogy egy költő nem csak műveivel nagy nevelő, hanem közvetlenül személyével is.
Ez a fiatal költő azt valósította meg. Igaz, rettenetes áron: huszonhat éves korában már átjárta testét a lándzsa. „Szerencséjére!” – szólhatna közbe a mindentudó cinizmus, azt jelezve: a próbák summájától, mellyel a férfikor s az öregség vár, megszökött. Nem, ez az e,mber azután is állta volna a próbát haláláig. Tudatosan ezt az utat választotta, vagy ha úgy akarjuk: ezt a témakört…Természete, melyet különben ”nehéznek” ítéltek, ebben segítségére volt. Hogy kamaszkora óta mi érett benne, az most huszonhat éves kora körül kezd megmutatkozni, most, amikor elmúlt körüle a nyomor és már úgy-ahogy feje után mehet…

Volt a városban egy igen gazdag német bankár, aki egyetlen szépséges szőke lányát oly előkelően, oly nagy sorsra nevelte, hogy az később valóban az ország egyik grófi miniszterelnökének lett a felesége. A jó medikus-pajtás Sass ennek a bankárnak a házában lakott. Nyilván Sass mutatta meg egyszer a színházban a fiatal költőnek a szép hajadont…

A fiatal költő minden valamire való leányról, akin a szeme megakadt, megírta a maga versét. Megírta erről is, anélkül, hogy különbül látta volna, mint ott fönn páholyában… Néhány nap múlva… De a helyzet és a környezet festésére adjuk át a szót a jó Sassnak…

„…Képzelje magát az olvasó azon időben, amikor Tóth Gáspár derék iparos költőnkre a Peleskei Nótárius féle öltözetet szabta, s költeményeinek első, füzetes kiadása megjelent. Versenyre kelt dalban az ég pacsirtáival.
Dicső jövőt látott maga előtt. Keserű múltját feledé… Boldog volt, mint még tán soha. Ez meg is tántorítá, sikerei pedig elkábították. Erre vallott másokétól eltérő öltözete, megjelenése, modora s egész valója…. Bő felöltőjét panyókán vállára terítve, haladt sebes léptekkel, útjában senkit vagy legalább igen keveset látva meg s ismerve föl. Ily állapotban köszöntött be a kora tavasz egyik felmerülő reggelén Pákh Bercihez, ki ez időben egy ügyvédnél volt alkalmazásban. Ott talált engem is, mindkettőnket felkúszva azon testedző rudak és létrák egyikére, melyek a magas mennyezetű és téres szobát jóformán betöltötték. Letévén panyókáját, ő is közénk helyezkedett a magasba. Napi eseményekre tértünk át. Egyszerre nyílik az ajtó, bekiált egy vidéki, barna, szép menyecske, hátán lévő kosarából puha cipót kínálva. Már ez a kép is megérte: az a sor diák, közöttük egy zsenivel… A cipóárus menyecske fogadására a fiatal költő ugrott le, mint „az evet” a létra tetejéről.
A menyecskét a maga módján… fogadta, ahogy Sass írta: „körülnyakalta s dévajkodni kezdett vele.” A menyecske persze szabódott, s közben vídáman nekieresztette a nyelvét… Ilyeneket mondhatott: „Majd adok én magának szerelmet. Tudja is maga, mi a szerelem!” S a válasz rá mi lehetett? „Hát ki tudja? Hát mi z a szerelem? – Aminek az új nóta mondja, amit most nálunk fújnak: Sötét verem!”
„Lelkem, hisz én vagyok, aki ezt írta – mondja lelkesedetten a költő -, és ha nem hiszi – erre felső öltönye zsebéből elővesz egy összegöngyölt példányt – nézze, itt van nyomtatva az is, mit a jegyző felolvasott…Vegye, megajándékozom vele. Mondja el otthon, kivel beszélt, kitől kapta.”
A nő távozott. A költő lelkesültségtől áradozó szavakban tört ki, hogy íme a nép megérti, dicsőíti. Helyes úton jár, bármit mondjanak…” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: BARÁTIM VAGYTOK…

Barátim vagytok, azt mondjátok.
Talán nem mondtok hazugságot,
Ez meglehet,
De azért nem adom nektek hitemet,
Nem adhatom: most jó dolgom van,
Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
Mert a barátság nappal láthatatlan,
Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt


NEMCSAK MI VÉNÜLÜNK…

Nemcsak mi vénülünk, mi emberek…
Mi volna, ami nem vénülne meg?
Nézzétek a napot, ha jön a december:
Nem valóságos öregember?
Későn ébred, s alig
Hogy fölkapaszkodhatik
Az égre, oly erőtelen;
Mogorván néz a világra s hidegen,
S olyan korán ledől megint ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor… ekkor fehér lesz sugára.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt


ODANÉZZETEK!

Odanézzetek!
Csatára iramlik a fergeteg;
Paripája a szél, a nyargaló,
Kezében a felleg a lobogó,
Amelynek villám a nyele.
Vágtat vele, vágtat vele
Csatára, csatára…
Mint harsog trombitája,
A mennydörgés!

– – – – – – – –

Oh fergeteg,
Ki a tornyokat
Eldöntögeted,
Kinek kezében kiszakad
A tölgy a bérc kebelébül,
Hol századok óta vénül,
Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod
Az emberi szivbül a bánatot – –

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

MÁR SOKSZOR ÉNEKELTEM…

Már sokszor énekeltem rólatok,
Még többször is éneklek, szép csillagok.
Én úgy szeretlek titeket!
Egy szebb világgal hiteget
Sugárotok;
S ti egyre mosolygotok,
S oly jól esik nekem,
Oda tekintenem,
Hol egy kis vidámság van
E szomorú világban.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt


SZÉP KEDVESEM…

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett
Dobog felém szerelmes kebled!…
S ha majd körűlünk apró gyermekek
Mosolyganak, enyelgenek!…
S ha majd fölénk a szemfedő borúl,
S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!…
S ha majd hozzánk az unokák kijőnek
Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek,
S merengve nézik ákáclombjainkat,
Miket fejfánknál a lég halkan ingat…

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

SZERETŐJE-E VAJON…

Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
Vagy a lélek a testnek csak barátja?
S ugy tesz, mint rendesen a barát:
Elhordja magát,
Midőn amazt pusztulni látja?

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

OH SZERELEM…

Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk,
Aztán ellobansz… tán egy perc alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.

Petőfi-illusztráció egy díszkiadásból

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt