…A támadások, amelyek 44 végén még elszórt lődözéshez hasonlítanak, a következő év első felében általános pergőtűzzé egyesülnek. Ilyen koncentrált és heves rohamot eladdig egy magyar írónak sem kellett kiállania – azután sem, még Adynak sem. Jelentőségük csak annyi, hogy a költőt, azáltal, hogy újabb és újabb állásfoglalásra bírták, siettették fejlődésében.

…A bottal különben mint a hajszolt vadnak, csak a nyomát ütik; a költőt, mint mondtuk, olyan korszakért akarják bekeríteni s azért is igazságtalanul, amelyen az már rég túl volt. Elsősorban azt vetik szemére, ami az érdeme: természetes közvetlenségét. Helyesen, de gyalázkodva, s csak azért, hogy üthessenek rajta, azt emelik ki, ami korszakalkotó: lírai realizmusát, egyéniességét, amelynek a könnyű zsánerképek és szerepdalok után épp most következik mélyebb kibontakozása.

…A költő előbb elcsodálkozik; az irodalom nagyjai közül senki sem áll melléje; Schedel, a későbbi Toldy két bírálatában amennyi a dicséret, körülbelül annyi a megrovás is. A költő szándékát nem tartja oly nemesnek, mint Kerényiét, a népiességről pedig az a véleménye, hogy „a népet csak szépségeiben kell követni, nem gyöngéiben is”. Mindez csak az ellenfelek malmára hajtja a vizet. Garay a bölcs–tölts rímeket csámcsogásnak érzi. Hazucha úr azt tanácsolja a kezdő poétának, tizedelje meg a verseit, s öt évig ne írjon semmi prózát. A költő meglepetését ingerültség váltja fel; elköveti azt a hibát, hogy válaszol; megfeledkezve arról, hogy a rágalmat az adott pillanatban csak nagyobb rágalom gyűrheti le, jobbra-balra kioszt egy-két visszavágást, nem olyan keményet, mint amilyent a támadók megérdemelnének, s nem is mindig jó helyre. Egy-két türelmetlen elírással barátai közül is néhányat az ellentáborba kerget. Az őszinteség és szókimondás – mint mindig – akkor fogja el, amikor magának árt vele.

…A belső változást külső életében is változás kíséri. Április elsején otthagyja Vahot lapjánál viselt állását, és felvidéki író-barátai, Kerényi, Tompa meghívására felvidéki utazásra indul. Leküzdhetetlen szabadság-vágyán kívül más oka is van, hogy Vahottól megváljon. Egy szerkesztői megjegyzés fogalmazása közben a Divatlap-ot véletlenül „lapom”-nak nevezi – a lap következő számában már neve aláírásával ott a helyreigazítás – „a »lapomban« szó hibásan csúszván be, e helyett olv. »e lapban.«” Vahot érzékeny, ha tulajdonról van szó. A költő mégis elköveti a meggondolatlanságot, hogy egyezséget köt vele: költeményeit ezentúl egyedül csak a Pesti Divatlap-ban közli. A versenytárs lapoknak ezzel tökéletesen kiszolgáltatja magát. Új ürügyet is ad a támadásra: útjáról naplót ír.

…Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes, fiatal menyecske.

Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e mártírvárosra: rettegj!…

…Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el: valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom, későn születtem…

Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el… mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.

…Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!

…Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még az nap tovább akartunk utazni, de a város minden lova – még a postamesteré is – szántani volt…Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és… esős idő volt…

Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professort… ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!…

…másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába… a Tátra… a szép leány.”

… Április elsején a költő nagy társaslakomán búcsúzott kartársaitól; amikor június végén visszatér, egyszerre élvezheti, amit azok távollétében viszonzásul kifőztek neki. Örömmel sietett vissza a fővárosba, s pár nap múlva ismét odahagyja. Állása, biztos jövedelme nincs; szüleihez megy, ezek most a szalkszentmártoni kocsmát bérlik. Otthon tüneményes gyorsan, alig egy hét leforgása alatt megír egy színdarabot, amelyet aztán a Nemzeti bíráló választmánya ugyancsak tüneményes gyorsan visszautasít. Az egyetemes testületi szellem oly diadalordítással üdvözli az elutasítást, mintha csatát nyert volna; mint akinek nemcsak érzelmi része van a „fickándozó” megszégyenítésében. A költő csak annyi időt tölt Pesten, hogy a visszadobott Zöld Marci kéziratát átvegye (s majd haragjában összetépje), aztán ismét hátat fordít a zajnak és a városnak, barátjához, Erdélyi Ferenchez, a gödöllei református paphoz megy; annak semmi köze sincs az irodalomhoz.

Amikor Erdélyi bemutatja a szép, művelt és dúsgazdag Mednyánszky Bertának, a költő a menekülők, a folyóra lelt szomjazók hevületével veti magát az új élménybe, noha már a kezdet kezdetén sejti, hogy abból mást, mint verset nem meríthet.

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek,
Mert különben köztem s a világ közt
Megszakadnak minden kötelek.

A Bertához írt dalok, ha más hangon is, ugyanarról a húrról hangzanak, mint az Etelkéhez írottak, finomabb árnyalatokkal játszva. A szerelemnél is bonyolultabb szerelemvágyat idézik. A Júlia-dalok előfutárai.

… Egy költő lelkületét – a legszókimondóbbét is – a versnek abban a részében lehet legkönnyebben rajtakapni, amelynek látszólag legkevesebb, szinte csak magyarázó, csak külső köze van a lényeghez. A hasonlatokban, a legszabadabban választható, tehát a lélek legrejtettebb hajlamait leleplező anyagban: a költői képekben.

Mióta az ifjú költő jó és rossz kedvét nem rakja át zsáneralakokra, hanem magára veszi, képei látható változáson mennek át. Melegebbé, színesebbé, s ugyanakkor, mert a lélek csapongását mégis híven követik, merésszé, oly meglepővé lesznek,

Mednyánszky Berta, az új szerelem „kékszemű kökényfa”. Kökényfa a valóságban ugyan nincs, a kökénynek csak sudár lánytermetre egyáltalán nem emlékeztető, terjengős bokra van, de a hasonlat, a rengeteg kék szemmel talán épp azért oly elragadó, azon a helyen, a csillagos, magas ég alatt. A szerelem egyszer rémes szörnyetegekkel tele tenger, amely lemossa a csillagokat, ha a féltés szélvésze belevág… de sokkal elhihetőbb, mert szebb, amikor repkény, alázatosan fölfelé kúszó a templom falán, amely a lányt jelképezi. A költői képek a fékezhetetlen temperamentumú költőt (a póriast, az arrogánst) kora legfinomabb, legválasztékosabb lelkületének mutatják. Amennyire férfias, hetyke és követelődző, annyira nőies is, odaadó, mindent feláldozó.

A versek, amelyek közül a legszebbeket távol, a kedvestől sem zavartatva Szalkszentmártonban írja, rá is visszahatnak. Amikor e visszaható láng egészen átmelegíti, újra megjelenik Gödöllőn, s mint a gyors elhatározások embere, megkéri Berta kezét. Kosarat kap. Ilyen bevezető után soha ennél jobb alkalmat egy kis boldogtalan szerelemre. Ehelyett siet vissza Pestre, összerendezi a verseket, utóhangot is ír hozzájuk,

A költő nem a szerelmet ápolja tovább, hanem azt, amit a Szerelem gyöngyei közben meglelt: az emelkedett hang és az elmélyült érzés egybekapcsolását.

Életének eseményei most a versei. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A SZERELMES TENGER

Ült a lyányka boldogan tünődve
Sziklaparton a tenger fölött,
És akit várt, akiről tünődék,
Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag,
De a tenger nem gondolt vele;
A9 leányra nézett kék szemével,
S így sohajta hullámkebele:

„Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!
Jőj le, ha van benned irgalom,
Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök,
Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Földiszítlek, mint menyasszonyát még
Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag
Mélységemnek minden gyöngyeit;
S elveszíti ragyogásaiktól
Szeme fényét, aki rád tekint.

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!
Messze viszlek innen téged el
Napkeletre egy szigetbe, amely
Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány,
S híg gyémánt a tiszta levegő,
S a mezőnek minden órán új s a
Régieknél szebb virága nő.

Ottan szebb az éj, mint itten a nap,
S szebb a tél, mint itt a kikelet,
S madarak a hópelyhek… mig esnek,
Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Napkeletre szigetembe viszlek,
Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, ülj beléje, lyányka,
Ringatom majd oly szelídeden,
Hogy elalszol; és mire fölébredsz.
Ott leendesz a szép szigeten.”

Esdekelve így beszélt a tenger;
A leány nem érté meg szavát,
Nem fejté meg a rengő haboknak
Suttogó, egyhangú moraját.

És akközben kész lett koszorúja,
S akit várt, az ifju megjöve,
És látá az érkezőt a tenger,
S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna…
Eltünének sűrü fák mögé,
S őket a sötétzöld lombozat s az
Éj sötét kárpitja elfödé.

Másnap reggel vitorlás hajón a
Boldog ifju a tengerre szállt;
És a tenger jókedvvel, nyugodtan
Vitte őt a messzeségen át.

„Menj, menj, ifju”, gondolá magában,
„Sok szerencsét vándorlásodon;
De halálod lesz az óra, mely e
Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek,
Mert a lyánytól messze távozol;
De ha vissza, a leány felé jősz,
Minden vészemmel találkozol.”

A leányka ott állt nemsokára,
Ahol tennap koszorút kötött;
Koszorúja összetépve fekvék
Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti
Végtelenben járt tekintete,
Mint elfáradott galamb, amelyet
A sas helyről-helyre kergete.

„Itt volt. Elment, elment mindörökre,
Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket:
Engemet és a gyalázatot!”

Igy panaszlá a leány keservét,
És a tenger meghallotta azt,
És egyszerre nagy birodalmában
Minden alvó habot fölriaszt;

És után küldé a hajónak,
Mely a csábitó ifjút vivé,
S a hullámok a hajót s az ifjut
Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: „Te szegény teremtés,
Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
Megcsalt téged az, akit szerettél,
Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már tenéked?
Karjaimba vesd le magadat,
Hadd legyek koporsód… eltemetlek,
Tégedet és gyalázatodat.”

Amit egykor nem értett a lyányka,
Most megérté a tenger szavát;
Leugrott a szikláról, s a tenger
Eltemette őt s gyalázatát.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.

GYERMEKKORI EMLÉKEK

Béranger után franciából

Vidék, hol egykor ringatott reményem,
Im ujra látlak ötven év után,
Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Köszöntelek, ti kiskorom baráti!
Köszöntelek, ti áldott rokonok!
Ti itten a vész idejében nékem
Szegény madárnak fészket raktatok.

Megnézek mindent, még a szűk börtönt is,
Hol húgával, ki kedves szép vala,
Uralkodott a vén tanító s büszkén
Tanítá, amit maga sem tuda.

Több mesterségbe kaptam itt… a restség
Nagy befolyással volt mindig reám;
S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van,
Midőn Franklin mesterségét tudám.

E korban támad a barátság, e föld,
Amely virágzik reggel gazdagon,
S hol egy fa nő, amelynek ága gyakran
Támasz-botunk az életalkonyon.

Vidék, hol egykor ringatott reményem,
Im ujra látlak ötven év után.
Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Gyászos napokban e falak közt volt, hogy
Hallám az ellenségnek ágyuit;
S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom
A haza nevét itt rebegte, itt.

Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten
Fa-saruimnak terhét feledé.
Itten csapott le rám az ég villáma,
És megszokám a fejedelmekét.

E kis házban készült el a balsorsra
Elmém, s már itten volt megvetni kész
A dicsőséget, e tünékeny füstöt,
Mely szemeinkbe könnyet is idéz.

Rokon- s barátok, hajnalom tanúi!
Kiket mindegyre jobban tisztelék,
Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm,
Ámbár a dajka elenyésze rég.

Vidék, hol egykor ringatott reményem,
Im ujra látlak ötven év után.
Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.



MINT FELHŐK A NYÁRI ÉGEN…

Mint felhők a nyári égen,
Érzeményim jőnek-mennek
Majd fehéren, majd sötéten;
S egy sem áll, egy sem pihen meg.
Hova mennek? honnan jőnek?
Nem tudom, nem sejthető;
Hozza és elfúja őket
Az örök szél, az idő.

A szerelem fellegéből
Hulltanak reám villámok;
A barátság fellegéből
Záporesők szakadának.
Zápor és villám multával
Csendes tiszta lett az ég,
S a másik perc fuvalmával
Ujra felhő érkezék.

S a felhők, habár fehérek,
Árnyat akkor is csak vetnek.
Majd ha én oly időt érek,
Hogy felhőim megrepednek!
S széleikre rózsaszínben
Száll az égő napsugár,
S ők úgy állanak fölöttem,
Mint megannyi tündérvár!

Oh ez idő el fog jőni,
Amidőn majd szerelmemnek
S barátságomnak felhői
Rózsaszínben tündökölnek;
Hanem akkor már indulhat
Temetésemre a pap,
Mert ha a felhők kigyulnak
Lemenőben van a nap.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.

Bálint Károly szoborterve * Fotó Kucsera Jenő