…Az öregek Szalkszentmártonban is a kocsmát és a mészárszéket bérlik, helyzetük a dunavecseihez viszonyítva még rosszabb. A költő itt már azt a kényelmet sem engedheti meg magának, hogy külön szobát vegyen. A kocsma kis vendégszobájában hál, nappal a kocsma ivójában dolgozik.

…Fel-felruccan Pestre, s eljövet mindannyiszor új sebet visz haza, a vidékre. Ő, a nemzet eleven szelleme, mint a megtestesült fájdalom cikázik az óriási, zsibbadt törzsben. Az utolsó ember-t az irodalom nem méltányolta eléggé, talán, mert nagyon hirtelen ugrott ki az eddigi, a „felszínes” versek folyamából, nagyon is elüt a költő megszokott modorától. Az égbolt hatalmas Shakespeare-i koporsó, a föld fekszik benne. A nap bágyadt sírbolti lámpa, a zaj, amelyet az imént madárkák vagy leányok dalának hittél: a férgek rágcsálása a koporsón. Behunyt, üveges minden szem…

– amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása…
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán híréből. –

Ez most Pest, ezek az irodalmi jópajtások. A költő híres nyughatatlanságának, csatangolásai új sorozatának ez az egyik s nem utolsó fontosságú oka. A másik az, hogy nyomorúságában örömmel veszi, ha látogatóba: más, szabadabb környezetbe hívják. A nem-szakmabeliek közt érzi legjobban magát. Szeptember harmadik hetében Sassékhoz megy, eddigi élete legboldogabb korszakának színterére, Tolnába, Sárszentlőrinc mellé, Borjádra. Útközben megírja legnépszerűbb dalát, a Juhászlegény, szegény juhászlegény-t, amelyet a nép majd annyira magáénak tekint, hogy javítgat, toldoz-foldoz rajta.

…Borjádon rögtön, megérkezése után, ahogy Ferenczi a csillagok állásából megállapította, „alkalmi” versei közül a legremekebbet írta meg.
A négyökrös szekér valóban úgy indul, mint egy naplótöredék; az életrajzírók adatai semmit sem rontanak a vers hangulatán. Erzsike, a vers hősnője, az itteni házigazda lányának későbbi tanúságtevése szerint a szekéren a beszélgetés szórul-szóra úgy folyt, ahogy a költő leírta. A család átrándult az alig félórára eső Uzdra, s hazafelé ökrösfogatra telepedett.

…A verset az ellentét teszi feledhetetlenné. Amíg fönt, a versben és a szekéren, a legéteribb érzések vibrálnak, lent a szakaszok végén az ökrök konokan a legvaskosabb magyar valóságban cammognak. A lőcsök mellett tündérek ülnek, olyanok, akik ebben a pillanatban alakultak azzá. A föld és a menny találkozása ez, még megkapóbban, mint a János Vitéz-ben, mert a varázslat nem mesében, hanem ott a borjádi országúton történik…

…Emlékei közt jár, a lelke gyűjti már a titkos érintéseket, amelyektől az elveszett gyermekkor visszahódításának legszebb eposza, a Tündérálom, majd megszületik… A borjádi présház előtt összetalálkozik a hajdani kis Hittig Amáliával… Az élmény első verse csak bevezetője a későbbi, hatalmas másodiknak.

A kisleányból hajadon,
A kisfiúból ifju lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
S miként a szélvész a virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.
Azóta tiszta látköröm
Oly gyakran elsötétedett,
S az éjszakában, mely sírként fedett el,
Csak egy csillag volt: a könny, mellyel
Sirattam boldog gyermekségemet.

…Sajnos, a verset megmutatta annak is, akiről írta. Az élet s a költészet – e két egymással versengő valóság – érintkezéséből megszívlelendő tanulságú rövidzárlat lett. A jelek szerint a szöszke múzsa annyi készséget mutatott a költő megvigasztalására, hogy közeledtére az végül is szobájába zárkózott, s mint Sass írja, „oly ügyesen színlelé egész nap a fogfájást, hogy anyám megijedve jajgatásán, alig győzte kamillás-zacskókkal – mindaddig, míg Sándor kényszerhelyzete alól fölszabadulva hahotába tört ki”.

…Mintha kamasszá vedlett volna vissza. A pesti utca ujjal mutogatott híressége, a Pilvax kávéház írógyülekezetének nagy tekintélye itt azzal vív ki elismerést, hogy a présház előtti játékok folyamán: „bámulatosan állt tótágast, s hányta a cigánykereket”. Sass, akinek megfigyelésében mindig van valami orvosi, ezt írja még ezúttal róla: „Csontszerkezete edzettségének s férfiasságának jellegét árulta el. Birkózásban legyűrte erősebbnek látszó ellenfelét… Megülte a lovat szőrén, úgy mint nyeregben, s ha fölkapaszkodhatott reá, kantár nélkül elterelte vágtatását.”

…A simontornyai járás alszolgabírája, nemeskéri Kiss Lajos egyszer beállít a Sass-kúriára, s a derest, mint a népnevelés és közigazgatás leghelyesebb eszközét emlegeti… A per amice kezelt költő felháborodva csapja le a kanalat, s dohogva rohan ki rendes tartózkodási helyére, a méhesbe. A jelenet hatása alatt írta – mert akkor már olyannyira biztos költő, hogy jelenetek hatása alatt is tud jó verset írni – A magyar nemes-t.

Két hetet töltött Borjádon a költő, ennyi is elég volt neki, hogy a pesti gáncsok után, frissen talpra álljon. A Szerelem gyöngyei hősnőjénél ért kudarcból is vers lesz, a Szerelem átka, nem nagyon megrázó, a kudarc sem volt az. A lélek megint egy leíró versben vetkezik le előttünk, A csárda romjai-ban… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: AZ UTÓSÓ EMBER

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, amelyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemű, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt,
S amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása…
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből.-
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

Pest, 1845. szeptember 10-24. között


A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. között

A MAGYAR NEMES

Őseimnek véres kardja
Fogason függ, rozsda marja,
Rozsda marja, nem ragyog.
Én magyar nemes vagyok!

Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!

Jól készítsd, paraszt, az útat,
Mert hisz a te lovad vontat.
Csak nem járhatok gyalog.
Én magyar nemes vagyok!

Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem irok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!

Van, igaz, egy tudományom,
Ebben párom ritkán látom:
Enni, inni jól tudok.
Én magyar nemes vagyok!

Milyen jó, hogy nem adózok.
Gazdaságom van, de nem sok,
S van adósságom, de sok.
Én magyar nemes vagyok!

Mit törődöm a hazával?
A hazának száz bajával?
Majd elmulnak a bajok.
Én magyar nemes vagyok!

Ősi joggal, ősi házban
Éltemet ha elpipáztam:
Mennybe visznek angyalok.
Én magyar nemes vagyok!

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. között


GYERMEKKORI BARÁTNÉMHOZ

Te vagy? valóban te vagy az?
Vagy e látmány csak képzelet?
Csak képzetemnek tündér délibábja,
Amelyben lelkem ujra látja
Szép arcod s boldog gyermekségemet?

Te vagy valóban! ennyire
Csalódás nem megy, nem mehet;
Ismérem én jól e szemek sugárát,
Amellyel glóriába zárád
Hajdanta boldog gyermekségemet.

A kisleányból hajadon,
A kisfiúból ifju lett;
Jött az idő, mely soha meg nem állott,
S miként a szélvész a virágot,
Elvitte boldog gyermekségemet.

Azóta tiszta látköröm
Oly gyakran elsötétedett,
S az éjszakában, mely sírként fedett el,
Csak egy csillag volt, a könny, mellyel
Sirattam boldog gyermekségemet.

Viszontlátásunk ünnepén
Ölelj meg, lyánykám, engemet;
Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
Hagyd karjaidban ujra látnom
Ragyogni boldog gyermekségemet!

Borjád, 1845. szeptember 26. – október 7. között