A Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet elvégzése után megpályázott egy tanári katedrát a szülővárosában, *-ön. Meg is kapta egyből, naná, hogy megkapta, miután véletlenül épp az édesapja volt az igazgató.
– Isten hozott a nemzet napszámosai közt! – ölelte át fiát az igazgatói szobában idősebb Tuba Antal, egy alacsony termetű, agilis történelemtanár. – Nem győzöm hangsúlyozni, miszerint attól a perctől kezdve, hogy ide beléptél, te már nem vagy a fiam, hanem ifjabb Tuba Antal ének- és zenetanár, én pedig Tuba Antal igazgató. Magyarán semmi plusz jövedelem, bizalmaskodás, kivételezés, sőt, neked, édes fiam, mindenben példát kell mutatnod. Ne felejtsd el, hogy nemcsak az egész tanári kar, hanem maga az oktatási osztály is árgus szemekkel figyeli minden lépésünk. A kollegák a rokoni kapcsolataink miatt, az osztály meg azért, amiért történelemtanár vagyok, akiből sosem lehet tudni, mikor bújik elő az igazi történelemtanár. Ugye, érted, mire gondolok.
– Igen, igen, ezt már megbeszéltük – nyomta el ásítását a Liszt Ferenc-hajú fiatalember. – Ne izgulj, nem lesz semmi gikszer.
És úgy lőn. Az igazgató elvtárs méltán lehetett elégedett a fiával, Anti az iskolával, és úgy általában az élettel, amikor egyszer csak elkezdett unatkozni.
Ilyen hamar? Mi lesz vele 10-20 év múlva, ha már most kiégett? – tűnt fel az apának Anti ré­vedező tekintete, s nemegyszer arra ébredt éjfélkor, hogy a fia halkan pötyögtet a zongorán valamit.
– Anti, Anti valahogy nem tetszel te nekem. Még csak egy éve dolgozol tanárként, és máris úgy tűnik, mintha legszívesebben itt hagynád az iskolát. Jól látom?
A fiatalember eltűnődött.
– Igen, azt hiszem, nagyon jól látod.
– De hát mi történt? Kiábrándultál az iskolából?
– Félig-meddig.
– A tanításból vagy a gyerekekből? Esetleg a kollégákkal, ne adj isten, szülőkkel akadt össze a bajuszod? Áruld csak el nyugodtan! Ebben a szakmában előfordul ilyesmi. Olyan ez, mint egy ficam, rándulás, aztán megint minden a helyére pattan… többnyire.
– Ebbe is, abba is belekóstoltam annyira, hogy rájöjjek, nem a megfelelő vonatra szálltam, édesapám.
– Hát az baj, mert az a tanár, aki unja a szakmáját, egyúttal a fél életét is átásítozza, és sajnos egyszer sem ér el a közepesnél jobb eredményt – csóválta meg a fejét a sokat tapasztalt iskolaigazgató. – Vele együtt azonban egyetlen diák sem, mert a bove maiori discat arare minor: nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb. Mindazonáltal én ezt is megértem, ugyanis sokan csak a gyakorlatban, a konkrét helyszínen eszmélnek rá, mibe vágták a fejszéjük. Aztán mondd, mi az a, nevezzük hobbinak, amit nagyobb előnybe részesítesz a zenénél!
– Nem a zenénél, a tanításnál, és zeneszerzésnek nevezik – szellemült át Anti arca hirtelen.
– Ja, az más! – könnyebbült meg a *-i igazgató. – Szerencsére a komponálás és oktatás jól megférnek egymással. Már attól kezdtem tartani, hogy új tanárt kell keresnem. Tehát ezért pötyögtetsz újabban éjjel is a zongorán. Most már csak arra lennék kíváncsi, mióta érzel magadban ilyen, hm, zeneszerzői késztetést.
– Tulajdonképpen mindig is éreztem, és számtalan dalt is komponáltam azóta, csak úgy, szórakozásból anélkül, hogy bárkinek bemutattam volna egyet is.
– Tudod, mit? Játssz el nekem akkor most egyet!
Így kezdődött. A továbbiakban Anti oktatói tevékenysége új elemmel gazdagodott, melyre úgy vetette magát, mintha egyetlen nap alatt akarná bepótolni, amit évek óta félvállról vett. Anyja, az ismert nevű ideggyógyász, nem is győzte mértéktartásra inteni.
– Örülök, hogy ilyen szépen magadra találtál, azért a munka mellett aludni, enni és szórakozni is tanácsos. Szoktad-e mérni újabban magadat?
– Nem.
– Helytelen. Erre valók a szobamérlegek. Legalább hetente egyszer állj rá, könyörgöm, nehogy maholnap úgy néz ki, mint a kisujjam.
Persze édesapja tanácsa sem maradhatott ki a parainézisből)1.
– Nekem meg az tetszik, hogy nem csapódtál valamelyik zenekarhoz, mint az énekesek, dalszerzők jó része, azzal a céllal, hogy majd a zenéből fog megélni. Egy fenét fog. Én ugyan nem vagyok otthon ebben a témában, de nem is kell lennem ahhoz, hogy belássam, miszerint egy ilyen kis ország, mint mi vagyunk, aligha tarthat el ennyi zenészt, írót, festőt stb. Arról sem kell meggyőznöd, hogy a zeneszerzéshez képest az énektanári munka csupán favágás, de az isten szerelmére, legalább vágj jó képet a dologhoz! Végül is a kenyeredről van szó, ugyebár, és ilyen savanyú képpel nem lehet, nem is szabad egy iskolai közösséget vezetni.
– Megértettem, úgy legyen! – bólintott rá ifjabb Tuba Antal blazírtan, és elénekelt Leoncavallo Bajazzók című operájából egy részletet.
Kacagj Pagliaccio, s kitör a tapsvihar!
Ha jajgat lelked, te járd a bolondját,
Mondj élcet élcre, ha szíved megreped!
Az apa megindultan ölelte magához.
– Szegény, fiam, mennyire sajnálom, de hát ez van, ezt kell szeretnünk.
– Tudom, ezért nem is gondoltam egy percre sem, hogy itt hagyom az iskolát.
És milyen jól tette, tudniillik valamennyi kamaraműve, szonátája, szimfóniái mind-mind süket fülekre találtak. Elavult, ultramodern, kidolgozatlan, túlkomponált, rövid, hosszú, monoton. Ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel minősítették munkáit az ítészek. Pozitívum nuku, elismerés helyett ledorongoló kritika, legjobb esetben hallgatás volt Tuba Antal jutalma.
– Ilyen rossz lennék? – kérdezte olykor magától.
Barátainak, ismerőseinek tetszett, ám bennük nem bízott, és tapsaikat csupán baráti gesztusnak értékelte.
– Talán próbálkozz meg a könnyűzenei műfajjal – ajánlotta egyik kollégája a suliból. – Igaz, kevesebbet hoz a konyhára, ezzel szemben jóval kisebb az elvárás, no meg hamarabb is szerzel nevet a szakmában. Ott van Rob Halford, Ken Hensley, nálunk Bágya András, Szenes Iván, Do­bos Attila, Cseh Tamás. Csupa nagy hírű muzsikus. El tudod képzelni, mennyit keresnek ezek havonta?
– Felőlem. Gondolod, érdekel engem az ilyesmi?
– Nem érdekel?
– Egy szemernyit sem.
– Jó, de akkor mit akarsz elérni azonfelül, amit már amúgy is elértél?
– Szerinted?
– Gőzöm sincs. Ezért kérdezem.
– Akkor már ketten vagyunk – válaszolta Tuba Antal kedvetlenül.
Azért megfogadta kollégája tanácsát, és, próba szerencse alapon, elkezdett slágereket gyártani. Itt-ott egy-két zenekar, diszkó műsorra is tűzte őket, de sikert egyikkel sem aratott, sőt, egy fillért sem kapott a dalokért. La commedia è finita)2 – jelentette ki ekkor, mint Canio a Pagliac­ciban, és befejezte a házalást.
– Bölcs döntés – dicsérte meg az édesapa. – Kicsit megalázó, emellett fölösleges is furtonfurt olyan árut kínálni, amire a kutyának sincs szüksége.
Hát még ha a portéka is ramaty – vágta mellbe Antalt a keserű felismerés. De ezt már megtartotta magának. Figyelme ezután lassacskán visszairányult a tanügyre, és csakhamar Bács–Kiskun megye legkeresettebb zenetanárai közt találjuk.
Ezzel akár véget is érhetne Tuba Antal sztorija, ha tíz évvel később, pontosabban 1986 nyarán hóna alatt egy mappával, benne legújabb művével újra Budapesten nem terem. Aha, eszerint mégsem szakított a zeneszerzéssel. Valóban. Egy ideig ugyan már csak dacból is ellenállt annak a bizarr, megmagyarázhatatlan erőnek, mely újból és újból a zongorához vonzotta. De aztán nem bírta tovább, engedett. Azóta megint komponál, ha nem is olyan iramban, mint az­előtt. Na ja, nem hiába állítják, hogy aki egyszer megízleli az alkotás örömét, annak vége, utána élni sem tud e nélkül. Ettől persze Tuba Antal még továbbra is *-ön maradhatott volna, ha az alkotási és közlésvágy nem lennének testvérek. Így aztán nem csoda, hogy csalódását mellőzve megint csak a fővárosba zötyögött. Ezúttal vadi új helyen, a *-ban próbált szerencsét.
– Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen egy harcsabajszú portásnak. – Az igazgató elvtárssal szeretnék beszélni.
– Milyen ügyben?
– Van itt egy szimfóniám – emelte fel a táskáját. – Ezt szeretném a tisztelt igazgató elvtárs figyelmébe ajánlani.– Bejelentkezett?
– Be kellett volna?
– Nálunk igen.
– Nem tudtam.
– Most tudja. Jöjjön el holnap reggel nyolc órakor, és iratkozzon fel a 15-ös szobában!
– Köszönöm a tájékoztatást, csakhogy én most akarok ám bemenni – nyomott egy bankót a kapus markába.
– Hogy hívják?
– Tuba Antalnak.
– Várjon! – tűnt el az öreg a portásfülkében, felvette a telefont, s fél perc múlva már intett is, hogy bemehet.
Be is surrant nagy boldogan.
– Jó napot kívánok!
Az igazgatói szentély előszobájában két nő és egy férfi tett-vett, gépelt, telefonált.
– Maga Tuba Antal? – kérdezte egy darázsderekú, ibolya szemű titkárnő.
– Igenis.
– Foglaljon helyet! Az igazgató elvtárs pillanatnyilag foglalt. Majd szólunk, ha bemehet.
– Köszönöm.
A tanár leült, várt. Egy órát, kettőt, még el is szunnyadt pár pillanatra, aztán bejelentették, hogy az igazgató elvtársnak távoznia kellett, jöjjön vissza holnap.
– De hát én csak ezt a kottát szeretném neki átadni – húzta elő opusát a táskából. – A legújabb szimfóniám, amit…
– Igen, igen, értjük. Ha gondolja, máris iktathatjuk – mondta gépiesen a titkárnő.
– Igazán? Remek! Nagyon köszönöm, bár én inkább személyesen szerettem volna az igazgató elvtársnak átadni. Eh, mindegy. Parancsoljon!
– A neve, címe, telefonszáma benne van?
– Természetesen.
– Akkor viszontlátásra! Majd értesítjük.
Hogyne, május negyvenben – mormogta dühösen a*-i ének- és zenetanár, amiért megint fölöslegesen döcögött ebbe az átkozott városba.
Pedig tényleg értesítették, méghozzá hamarosan, hogy fáradjon be valamelyik nap a szerze­ménye ügyében.
– Ez nem lehet igaz – közölte azonnal a hírt édesapjával. – Szerinted ez mit jelent?
– Hogy elfogadták a szimfóniádat – nyíltak ölelésre az öreg karjai. – Illetve stop, ez abszolút lehetetlen! – torpant meg hirtelen. – Mi is a címe annak az opusnak?
– Magyarország.
– Nem Magyarország, 1956? Legutóbb még az volt, vagy tévedek?
– Csak Magyarország, ugyanis utólag kitöröltem a címből az 1956-ot – nyugtatta meg Antika.
– Hála az égnek! Eszerint megfogadtad a tanácsom, mert ez az 1956 év nem a legjobb ajánlólevél ám az elvtársaknál.
– Nem, erre sajnos én is rájöttem.
– Akkor mire várunk, induljunk! Egyébként engedd meg, hogy gratuláljak. Mindig is tudtam, éreztem, hogy a talentumod, türelmed neked is rózsát terem valamikor.
Ezzel beugrottak a Trabantba, és meg sem álltak Budapestig. A patinás komolyzenei intézet igazgatója, csokornyakkendős, szúrós szemű úriember, azonnal fogadta őket, és tömören, de elismerőleg nyilatkozott a darabról.
– Csak a terjedelme, az a két óra, az bizony túl hosszú, márpedig manapság senki sem szereti a túl hosszú műveket. Mi sem, a közönségről nem is beszélve, ergo mindenképp le kell csíp­ni belőle valamit. Amúgy minden a helyén van: friss, színes, dinamikus, és van egy óriási eré­nye: valamennyi akkordja, tétele meglepő originalitással kapcsolódik egymásba.
– Örülök, hogy tetszett – csörgedezett Anti szívében az öröm. – Tehát hosszú. Majd… majd átdolgozom, és lecsípek belőle egyet-mást. Mégis mennyit: öt percet, tízet?
– Ugyan! Másfél órát, kedves barátom.
– Mennyit?
– Másfél órát. Hiába, a közönség… – mentegetődzött az igazgató zavartan. – Felőlem még elcsúszna, annál kevésbé mellőzhetjük a közönség, a dolgozó nép igényét, akiért élünk, dolgozunk, nem fordítva, ahogy Kádár elvtárs szokta mondani.
– Szegény Magyarország! – kiáltott fel önkénytelenül az ének- és zenetanár.
Az igazgató meghökkent.
– Tessék?
– Hogy csonkítsam meg ennyire tíz év munkáját, mert annyit dolgoztam rajta, ha nem többet – törölte meg a homlokát Antika. – Öt, tíz perc még belefér, de másfél órát semmiképp sem vállalok.
– Dehogynem! – torkollta le gyorsan a történelemtanár. – Egy csonkítással több vagy kevesebb mit számít az már Magyarországnak.
– Hát igen. Ilyen az élet, elvtársak – tartózkodott a véleménynyilvánítástól az igazgató.
Tulajdonképp nem is igen értette, mire is céloz a történelemtanár. Csak nem Trianonra, mert akkor kétszeresen jobb, ha figyelmen kívül hagy egy olyan megjegyzést, amiről, miért, miért nem, még odafönt is hallgatnak.
– Viszontlátásra! – húzta maga után az apa Antikát. – Amint sikerül a műtét, rögvest közöljük, utána akár meg is írhatjuk a szerződést.
– Tuba elvtárs?
– I…igen, ahogy édesapám óhajtja.
– Megvesztél? – támadt rá az utcán a fiára. – Hogy mersz alkudozni egy ilyen nagy emberrel? Örülj, hogy egyáltalán szóba áll velünk, te okostojás.
Amint hazaért, Anti azonnal nekifeküdt a munkának, és két hét múlva újra beállított az immár alaposan átdolgozott opussal. Az igazgató átnézte, és nagyokat hümmögött.
– A múltkori kerekebb és ütősebb volt. Hangszerelés?
– Lesz, legalábbis szeretném, ha … megéri.
– Szerintem meg, bár ehhez a kollégáimnak is lesz pár szava, mert nálunk demokrácia van, elvtársam, és csak olyan művet mutatunk be, amit a többség is jóváhagy. Ennyivel tartozunk a művészi elvárásoknak és közönségnek egyaránt, aki nem kevés pénzt fizet ezért a húsz percért.
Újabb munka, furikázás Pestre be, Pestről ki, és még mindig nem értek a végére, tekintettel egy-két újításra, melyeket Anti a hangfelvételek során ötlött ki. A zenekar és stúdió fokozódó érdeklődéssel figyelte, hogyan formálódik, bővül színesebbnél színesebb elemekkel a kezdetben szimfóniának induló zenemű. Volt ebben ágyúszó, gépfegyverropogás, égzengés… Még Petőfi Talpra, magyar versét is bekomponálta a tanár úr.
– Ez igen, ez tényleg nem semmi – suttogták egymás közt a hangtechnikusok, zenészek, és ugyancsak rácsodálkoztak a férfire, amikor az megnézte az óráját, és váratlanul véget vetett a próbáknak.
– De hát miért? Nem értem – értetlenkedett egy pápaszemes nagybőgős. – Szavamra épp most kezdtem a legjobban élvezni.
A zenekar ütemesen megveregette a kottatartókat.
– Köszönöm az együttérzést, de a filharmóniával való megállapodásom értelmében a Magyarország nem tarthat tovább húsz percnél.
– Különben?
– Elő sem adják, kolléga. Kérdezzék csak meg a rendező elvtársat!
– Szerintem nem adják elő ezt másképp sem – fejtette ki véleményét a stúdiórendező. – Hacsak vissza nem állítja eredeti formájába. Leszűkítve húsz percre – tette hozzá komoran. – Talpra, magyar, hí a haza. Kedves maestro, maga elfelejti, hol élünk. Kár, mert ebben a változatban a Magyarország valóban briliáns zenei szerzemény.
– Egyetértek – helyeselt a hangmester. – Én mégis azt mondom, folytassa a munkát, Tuba úr. Aztán, ha elfogadják, jó, ha nem, az sem olyan nagy szerencsétlenség, csak minden kottára, szalagra, sőt: lemezre kerüljön.
– No persze, főként, ha belehallgatnak egy kicsit a próbákba, utána pápá, alászolgája, Tuba úr! – tamáskodott a rendező.
– Ez is előfordulhat, de ennek ellenkezője is, azaz annyira megtetszik Magyarország a törzskarnak, hogy esetleg mégis csak ráadja áldását. Legrosszabb esetben kicserélik a címet…
– Háború és békére – vigyorgott a nagybőgős.
– Vagy indexre teszik, ami mindnyájan tudjuk, mit jelent: azontúl tisztelt maestronk kizárólag a fióknak komponál – simogatta meg az arcát a rendező.
– Szerintem nem teszik – rázta meg a fejét a hangmester. – Hol vagyunk mi már azoktól az időktől, amikor Aczél3 elvtárs dirigált. Ma, uraim, sokkal szabadabb szelek fújnak, mint akár két évvel ezelőtt. Mellesleg a Talpra, magyart eddig még a Kádár-kormány sem tette indexre. Egy szó mint száz én az igazgató döntésétől függetlenül a folytatásra szavazok, mert semmi kedvem végignézni ezt az abortuszt. Maguk? – fordult a füleit hegyező zenekarhoz.
Az együttes egyetértése jeléül hangos tust húzott.
A fiatal ének- és zenetanár meghatódva hajolt meg előttük.
– Köszönöm. Önök nagyszerű emberek. Akkor adták vissza a reményem, amikor azt hittem, számomra ez az ajtó is bezárult. Ezt… ezt sohasem felejtem el önöknek.
Két nappal később váratlanul betoppant a stúdióba az igi is, hadd lássa, mi a fenét kotolnak ezek egy húszperces szonátán.
– Már nem kotlunk, befejeztük – jelentette ki Tuba Antal szorongva: most perceken belül ki­derül, érdemes-e továbbra is tervezgetni, alkotni.
– Na végre! Tessék! Mutassa be, hallgatom – foglalt helyet kíváncsian a nagy ember.
Az első akkordokat lehunyt szemmel, ellazulva hallgatta. A fegyverropogásra és ágyúdörgésre azonban erősen elsápadt, és tágra nyílt szemmel meredt a zeneszerzőre.
– Mi ez az izé?
– Talpra, magyar, hí a haza! – süvöltött végig a műtermen.
Erre már az igi is talpra szökkent, és szó nélkül kisietett a stúdióból.
A hatalmas koncertterem zsúfolásig megtelt az országos zeneszerzői pályázat eredményhirdetésére kíváncsi publikummal. Természetesen ott feszengtek az első két sorban a Magyarország, 1956 létrejöttében részt vettek is: Tuba Antal, a hangmester és egy-két zenész, akik még éltek a régi zenekarból.
Az elnök, egy megnyerő modorú, komoly arcú úriember, üdvözölte az ország minden részéből egybegyűlt zeneszerzőket, azok hozzátartozóit, barátait, méltatta a városi önkormányzat és zsűri segítségét, mely lehetővé tette egy ilyen nagyszabású, az 56-os forradalom évfordulójára szervezett pályázat lebonyolítását stb. Végül rátért a dicséretben részesültek, illetőleg díjazottak névsorára.
– Különdíjban részesült, Kadosa Károly, Budapest.
Tus, taps, részletek a műből, a nyeremények átadása.
– Harmadik helyezett Várkonyi Béla, Szombathely.
Tuba Antal egykedvűen vette tudomásul, hogy nem szerepel a győztesek közt. De már megszokta. Legalábbis azt hitte, hogy megszokta. Csip-csup ügyekben még el-elért egyet-mást, de már a nagyobbakban kudarcot kudarcra halmozott legyen az lottó, álláspályázat, önkormányzati támogatás, akármi. Pech, szükségszerűség? Egyre megy: tény, bármivel is magyarázzuk. Voltaképpen erre a versenyre is a felesége beszélte, és most itt van természetesen feleségével és két gyermekével az oldalán. De már nagyon szeretett volna hazamenni. Idegesítette a fel-felzúgó taps, üdvrivalgás, fütty, amit annyira szeretett valamikor. Titokban mindig azt remélte, hogy egyszer majd őt is hasonlóképpen ünneplik. Na nem azért, de már kezdte megunni, hogy a múltban is, most is csak másnak tapsolnak. Többször el is határozta, hogy abbahagyja a zeneszerzést. És megtette? Ördögöt, hiszen ebben a pillanatban is ő tapsol ezeknek – futotta el arcát a pirosság.
– Álljatok fel, hazamegyünk! – vetette oda kurtán a nejének.
– Haza? – csodálkozott rá Tuba Antalné, aki erre az alkalomra legszebb ruháját öltötte magára. – De hiszen még hátra van az est fénypontja: az első helyezett.
– Jöttök vagy nem jöttök, mert ha nem, úgy itt hagylak bennetek, mint Szent Pál az oláhokat.
– És most következik komolyzenei versenyünk első helyezettje Tuba Antal, nyugalmazott ének- és zenetanár – jelentették be a tanár felé mutatva.
Újabb, még hatalmasabb tapsviharral köszöntötték a komolyzenei verseny első számú győztesét.
– Állj fel az istenért, köszönd meg a tapsot! – súgta oda Tuba Antalné.
– Nekem tapsolnak? – állt fel hitetlenkedve az ősz mester.
– Naná, vagy van itt más Tuba Antal is a teremben?
A hangmester és társai körülfogták a zenetanárt és mindegyik külön gratulált a maestronak.
– Kérem, fáradjon fel a színpadra, és vegye át a díjakat!
Az öreg mintegy álomban, két fiától támogatva tipegett a színpadra. Még mindig nem tudta felfogni, hogy mindenki őt élteti.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm – hajlongott jobbra-balra boldogan. – Hű, a derekam! – nyí­lalt belé váratlanul a fájdalom, és bizony alig bírt kiegyesedni.
Ettől minden jókedve elillant, és hirtelen azon kezdett rágódni, mire való ez az egész felhajtás, egyáltalán kárpótolja-e őt az elmúlt évek csalódásaiért?
– Nem tagadom, jólesik az elismerésük. Még ha egy kicsit el is késtek ezzel a vastapssal. Ré­gen, évtizedekkel ezelőtt…
Nem tudta folytatni. Elfogta a köhögés. A teremben egy pisszenés sem hallatszott.
– Szóval régen biztosan százszor, ezerszer jobban élvezem, de akkor önök másoknak tapsoltak – buggyant ki belőle keserűen, őszintén. – Most én kerültem sorra. De ha önök azt hiszik, el lehet törölni egyetlen gesztussal évtizedek csalódását, keservét, biztosítom önöket, nem lehet. Sem eggyel, sem tízzel, mert mindennek megvan a maga ideje, mint a számonkérésnek, halálnak. Ezért ne fárasszák magukat. Ha eddig megvoltam, ezután is megleszek megtisztelő tapsuk meg e nélkül az izé nélkül is – emelte fel, és vágta földhöz a csillogó-villogó kristálytrófeát.

***************************************


1. Irodalmi műfaj, erkölcsi intelem. (lat.)
2. A komédiának vége. (ol.)
3. Az Országos Közművelődési Tanács elnöke (1974–76, 1980–82).