…A Pesti Divatlap január 29-i száma érdekes hírt közöl. A költőt „a Kisfaludy Társaság tagjává akarta választani; de miután az magánúton nyilatkoztatá, hogy a megtiszteltetést nem fogadja el – választás alá sem került”. Elképzelhetjük a költő szája körül a keserű fintort, amikor hírét vette a készülő kitüntetésnek, ott a szalkszentmártoni kocsma ivójában. Kitüntetést? Januárban összesen két verse jelenhetett meg; irodalmi működéséért az egész hónapban a közönség vagy a társadalom, hogyha úgy tetszik, a haza, mindössze tíz forinttal jutalmazta. (Februárban ugyancsak tíz forinttal.)

…Pedig akkor már, aki irodalomról csak két percig beszél, az, ha szereti, ha nem, kénytelen kiejteni az ő nevét. Őneki egy verseskönyve több példányban elkél, mint a többi költőé összevéve. Hartleben ennek hatása alatt veszi meg A hóhér kötelé-t, amikor a költőt Eötvös beajánlja hozzá.

A regényről a cenzor, az öreg Reseta bácsi mond először véleményt. Törvényes kifogása nincs ellene, de annál több művészi. Igyekszik a költőt a kiadásról lebeszélni, s amikor az gőgjében pironkodva bevallja, hogy elsősorban a pénz miatt kell megjelentetnie, kölcsönképpen fölkínálja neki azt, amit a kiadó fog fizetni, 150 forintot, tízévi törlesztésre.… A költő nem fogadja el a megható ajánlatot, a regény megjelenik, s ha a közönség nem is, a kritika kapva kap rajta.

Mit tagadjuk, pénz kell, pénz; az öregek Szalkszentmártonban is eladósodtak, az ottani bérletből is rövidesen ki fogják tenni őket. A költő szigorú elveit az emberi egyenességről nemcsak másokra alkalmazza; kötelességének érzi, hogy bajukban az öregeket ne hagyja magukra. A kötelék, a családi kötelék s a tekintély, az apai tekintély ellen nem ilyen esetben kell lázadozni. Az ő forradalma a férfias egyenességé s nem azé a beteges önzésé, amellyel az előbbit oly gyakran összekeverik.

…A regény honoráriuma egyenesen haza vándorol, s régtül megvan ottan már annak a pénznek is a helye, amelyet a dráma fog jövedelmezni. Sajnos, semmit sem jövedelmez.

…Valamirevaló tiszteletdíjat a szerzők csak a bérletszünetben játszott darabok után remélhetnek. A magyarság jelentős tömegei csak vásár alkalmával töltik meg Pestet és a színházat; a legkedvezőbb időpont tehát egy darab bemutatására a vásár előtti bérletszünet. Erre volt kitűzve a költő drámája is. Sajnos, időközben Szigligeti benyújtotta Egy szekrény rejtelmei című népszínmű-remekét, a vásárra az igazgatóság ezt adta elő, a következő bérletszünetekre pedig, a költő drámáját hétről hétre halogatva, hangversenyeket és jutalomjátékokat szemelt ki. Végre sor került a drámára is, de bérletfolyamatban, szombati napon. A költő sötét kezek munkáját vélte látni a dologban, s a szerencsétlen tragédiát visszavette. „Mert fél a bukástól” – csap föl a jóakaratúak suttogása. A költő nyilatkozattal veri vissza a pletykát…. „Lehet, hogy megbuknék művem, ha adnák; de azért vissza nem vettem volna, mert fájdalom, oly körülményekben vagyok, hogy egy pár száz forint jövedelemért eltűrném művem bukását. Méltánytalanságot azonban nem egy párszáz forintért, de egy pár ezerért sem tűrök senki fiától…”

Helyzete, mint minden magyar íróé, aki irodalomból akar megélni, s tollát nem hajlandó áruba bocsátani, valóban kétségbeejtő. Két új könyve is nyomás alatt van, de még most sem tudja elérni, hogy a szekérre – Pestre, a szellemi élet középpontjába – fölkapaszkodjék. Mint egy házaló ügynök, lohol két-három hetenként Pest és Szalkszentmárton, aztán Pest és Dömsöd között, ahova szülei ezen a tavaszon költözködtek, még az eddigieknél is sanyarúbb helyzetbe.

…Nemcsak anyagi gondok kínozzák. Azonközben, hogy minden lap kapuja zárva marad előtte, népszerűségét, költői hírét is veszedelem fenyegeti. Csak egy-két okos mosolyra, egy-két békélő kézfogásra volna szükség, s minden egyszeriben megváltoznék, ömlene a pénz, s az annál még drágább borostyán. Ezt diktálná nemcsak a szükség, hanem a művészi önzés is. Ki vádolná megalázkodással, ha művei elhelyezésére mindezt elkövetné?

… A forradalmat az készítette elő, hogy Bécsben … a fejedelem agyalágyultságával társult miniszteri szenilitás konokságára már egy-egy herceg is azt mondta: ez így nem mehet tovább, itt valamit tenni kell. Ez a „valamit tenni kell” egyike a legboldogabb lelkiállapotoknak, amibe nemzet kerülhet. Ilyenkor indul minden pezsgésnek és erjedésnek. Az emberek ilyenkor vitatkoznak, olvasnak, citálnak verset, s alapítanak különféle társaságokat. A magyar történelem két nagy riválisa /Kossuth, Széchenyi/ versenyt tervez és szervez. Védegyletet, Iparegyletet, Tiszaszabályozást, fiumei vasutat, balatoni hajózást, Lánchidat: csupa hosszú esztendőkre szóló, konstruktív tennivalót. Erkel megírja a Hunyadi László-t, Eötvös A falu jegyzőjé-t, Liszt Ferenc itthon jár előadó körúton a Magyar Rapszódiák-kal.
A fiatal költő nyilván ezek hatására tervezi el, hogy önállósítani fogja a magyar írói céhet. A szabadság kivívását még ő is először, hogy így mondjuk, gazdasági téren próbálja meg.

A szervezkedő fiataloknak csak irodalmi céljaik vannak. Az irodalom céljai azonban Európa-szerte most alig különböznek a politika céljaitól, s a fiatalok, amikor nekihevülten a költészet elvont kérdéseiről vitáznak, nyakig merülnek a politikába. Vagy … mondjuk úgy, hogy amikor a nyelv, a költészet üdvét kívánják szolgálni, rögtön hozzágondolják ehhez a haza, vagy az összeesküvők új kifejezése szerint: a nép üdvét is. Az egyiket nem tudják elképzelni a másik nélkül…

A fiatal írók, akik a Komlókertben, a Pilvaxban, a szűk albérleti szobákban összegyűlnek, nem akarnak mást, csupán „a magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni; irányban és eszmejárásban követni a nemzeti sajátosságokat”. Legtöbbjük számára a követendő nemzeti sajátság, mint Európa minden országában, a szabadságért és a népjogokért való küzdelmet jelenti.

…A költő a lapalapítás legforróbb napjaiban is szüleinél van, s míg hívei a felkelés kilátásairól vitáznak, nem elképzelhetetlen, hogy ugyanakkor ő, fejében az új eszmékkel Dömsödön levágandó ökröt segít kivezetni apjának, esetleg néha-néha egy font szalonnát is kimér. Különszobát csak akkor bérel magának a faluban, amikor egyik legjobb barátja, Pálffy Albert is leköltözik néhány hétre hozzá. Pálffy, a legfőbb franciás, aki nemcsak ruházatában, hanem eszméiben is lépésről-lépésre követi Párizst.

…A fiatalok az egyszerű parasztszobában egymással szemben ülve, egész nap dolgoznak. (Kosztra az öreg kocsmárosékhoz járnak, s azért mindketten megfizetnek.) A költő a Salgó-t írja, Pálffy, az élesszemű és szavú Pálffy, a forradalom jakobinus újságjának jövendő szerkesztője, tanul; nyilván a szerepre készülődik…. Pálffy a francia forradalom történetét bújja, s alig tudja eldönteni, hogy a sok ragyogó hős közül melyik magaviseletét és munkáját vállalja a nagy fordulatban, amely minden nemzet történetében okvetlen elkövetkezik. Egyszerre hideg és lángoló. Világosan látja a lényeget, a lendületes gesztusok mögött az embert, sőt az osztályt is. De az ifjúság tüzes hitével hiszi, hogy a világ szavakkal és értelemmel megváltható…
Bizonyos, hogy esténként a fiatalok megbeszélték, hogy aznap mit végeztek. Pálffy nem gondolataival hathatott a költőre; a zsarnokság bűneiről azt már rég nem kellett meggyőzni, a zsarnokság elengedhetetlen bűnhődéséről sem. Elég volt, ha olvasmányairól beszámol. Lamartine Histoire des Girondins-jéről, Michelet és Mignet forradalmi történeteiről, Louis Blanc Histoire de dix-ans-járól s a többi hasonló kiadványról, ezeknek évek óta Párizs után Pesten voltak leglelkesebb olvasói. Lamennais abbé prófétai tüzű cikkeiről, amelyek az igazságot a szentségek sorába iktatják.

A közéletben minden pang, a Pilvaxban elégedetlen, sőt fölényes kézlegyintéssel kísérik az ellenzék fogadkozásait: a fiatalok, a költők, már rég eldöntötték, hogy itt egyedül a forradalom segít. Szeptemberben nyílik meg az erdélyi országgyűlés, onnan tán még jöhet valami, ott keményebb emberek vannak, azokkal volna jó egyesülni.

Valóban, az erdélyiek valamivel előbbre vannak; a nemzetiségekkel kevert, szűk területen a magyarság vezetői sokkal mélyebben látnak a problémákba. Wesselényi nagyszerű bikafejében már fogamzik a vízió az „öldöklő angyalról”, amely „száguldani fog” az országban.

Erdély – a várak és várromok hona – az egyetlen országrész, amelyet a fiatal költő még nem csatangolt be. Pesten semmi sem köti, ha csak a nyomorúság nem. Oly mindegy, hol tölti idejét; azaz vidéken még mindig könnyebben megél; ott vannak az ő igazi hívei, mindenütt baráti meghívások várják. Összekapar valami pénzt, és augusztus elején útnak indul Obernyikkal Kolozsvárra. Az első állomás Szatmár…

Amikor a költő a megyébe érkezik, ott éppen a tisztújítás nagy eseményei zajlanak. A korteshadjárat szokásos magyar levegője, a bugris nemesek szolgai handabandázása harapósra ingerli a költőben a népfit. Az élmény lírai anyaggá érett; az út nyílegyenes. Nem téríti le róla életének második döntő élménye sem, amely itt, Nagykárolyban várakozik reá: az igazi, a nagy szerelem. A kettő összekapcsolódik, egyik a másikat juttatja a költő eszébe. Szendrey Júliát költői hírével s magatartásával hódítja meg, és szentély-, tekintélyromboló jakobinus dacával, vagy honi átírásban: hetyke népfi fellépésével szerzi meg magának. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: TOMPA MIHÁLYNÁL

Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül.
Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
Vajjon ki az ördög háborítja csended?
Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, – ugy vagyok valóban –
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e együtt a lant és a biblia?
Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
Csak akaratos ne legyen természetünk.
Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
De im harangoznak: tiszteletes uram,
Vegye hóna alá imádságos könyvét,
S végezze illendőn a szent szolgálatot;
Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
S isteníge gyanánt szívom az illatot.

Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
De ideje végre, a szót kettévágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

Beje, 1847. július 3-8.

ALKONY

Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
Lankadtan bocsátja le fejét;
Levelei, a halvány sugárok,
Bús mosollyal hullnak róla szét.

Néma, csendes a világ körűlem,
Távol szól csak egy kis estharang,
Távol s szépen, mintha égbül jönne
Vagy egy édes álomból e hang.

Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
Ábrándos hang jólesik nekem.
Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
Tudja isten, hol jár az eszem.

Diósgyőr, 1847. július 8.


SZÉPHALMON

Te, a nemzet-hálátalanság
Égbekiáltó némasága,
A nemzet-szégyen Káin-bélyege,
Oh Széphalom!
Azért kellett-e csak
Hozzád zarándokolnom,
Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam
A keserűség poharából,
Amilyet eddig még talán nem ittam?…
Ez volt tehát
A múzsák egykori tanyája,
Hol most haszonbérlő zsidó lakik?
Azon szobában,
Melyben Kazinczy Ferenc
Élt s kilehelte tiszta lelkét,
Most piszkos nyávogó porontyok
Hentergenek,
S a szentek szentéből, nejének
Szobájából ím kamra lett,
Mely ronda lommal van tele.
Ki innen e falak közül!
Félek, hogy a ház rám szakad,
Mert nagy teher nehezkedik rá:
Az isten átka. – –
Nagy ég, a pompás kert mivé lett!
Még mostan is mosolyg, mosolyg,
De szívetszaggatólag,
Mint a megőrült szép leány.
Elvadulának a gyümölcsfák,
S alattok fű terem buján,
Sürűn és magasan;
Tán el akarja rejteni
A pusztulásnak szellemét,
Mely itt két kézzel dolgozik,
Vagy az utat akarja
Elfödni, mely a sír mellé vezet,
Hogy a halottnak nyúgodalmát
Ne háborítsa senki,
Mert nyúgalomra nagy szüksége van,
Kit hetven évig üldözött az élet.
Itt nyugszik ő
Vad fák és vad füvek körében,
Fölötte hófehér szobor…
Miért fehér? miért nem fekete?
Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe
Sötét sorsának zászlaját!
Oly bántó e fehér hazugság. –
És ezt is özvegye
Állíttatá, ez oszlopot;
De könnyen telt ki tőle,
Mert nem maradt több,
Csupán hét árva gyermeke.
S miért tett volna oszlopot
Sírjához a haza?
Hiszen mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szivá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlasz az eget,
A nemzetiségnek ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
Midőn magyarnak lenni
Szégyen vala.
És te, hazám, te így fizetted őt!
Mig élt: fázott és éhezett,
S most sírja olyan elhagyott,
Mint számüzötté,
Ki idegen földön vesz el. –
Hálás haza,
A szent halott nevében
Vedd forró köszönetemet!
Ha gyermekem lesz,
Ki arra készül,
Hogy néked éljen:
Ide fogom majd őt vezetni
E sírhalomhoz… buzditásul.

Széphalom, 1847. július 11.


AMOTT AZ A HEGY…

Amott az a hegy tőlem
Mi messze, messze még!
Kék színe csak kevéssel
Sötétebb, mint az ég.

Egészen e hegyig kell
Még zarándoklanom,
Vándorsarúimat le
Csak ottan oldhatom.

Ott vár reám, ott vár a
Végcél, a jutalom,
Az én szerelmes édes
Kedves kis angyalom.

Tudom, tudom nagyon jól,
Hogy örömet hozok,
Hogy az örömtül szíve,
Lelke repesni fog;

Csak azt szeretném tudni,
Vajon most sejti-e,
Hogy holnap ilyentájban
Oly nagy lesz öröme.

Nagypeleske, 1847. július 13.


VÁLASZ KEDVESEM LEVELÉRE

Megjött, megjött az óhajtott levél!
Elolvasám, az isten tudja hányszor,
S még számtalanszor olvasandom el,
Mindaddig, amíg mindenik betűje,
Minden vonási válhatatlanúl
Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;
Legyen számatlan ragyogó világot
Magában tartó mindenség szivem!…
Most is kezemben e levél, s remegve
Érinti ajkam, félvén, hogy talán
Szentségtelenség megcsókolnom azt.
Előttem olyan szentek e sorok!…
Oh lyány, ki vagy te? nem tudod magad sem;
Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.
Midőn feljöttem gyermekéveim
Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,
S láttam körűlem a roppant világot,
Mely szépségekben olyan gazdag, és
Gazdagságában olyan szép, hogy a szem
Egy élten át elgyönyörködhetik
Csak egy parányi részén is… midőn
Ezt a világot láttam, fölkiálték:
„Dicső, dicső a munka! hol keressem
A nagy mestert, ki mindezt alkotá?
Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,
Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!”
S utánküldém elmémet; bejárta
Minden vidékét a bölcselkedésnek,
Röpűlt, gyorsabban, mint az üstökös,
Röpűlt, amerre más elméje járt
S amerre nem járt, megfutá nagy útját,
S esztendők mulva búsan tért haza,
Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.
Ekkor veled volt szép találkozásom,
Veled, szép lyányka, s megszerettelek.
Te megnyitád előttem kebledet,
Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,
S ott láttam én, hogy akit úgy kerestem,
A jó s nagy isten kebledben lakik,
Igen, te vagy az isten lakhelye!
Hol volt előtted és hol lesz utánad?
Azt nem tudom, de most benned lakik,
Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e
Boldogság épen engemet hogy ért?
Vagy oh igen, megérdemeltem én,
Hogy színről-színre lássam, mert hiszen
Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.
De netalán, ha méltatlan valék:
Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá,
Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy
Benned nekem megmutatá magát.
Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd,
S e szerelem nagy! egykor a világot
Borítá el gyülölség képiben;
Most téged illet, téged egyedűl
E szerelemmé vált nagy gyűlölet,
E felhőktől-megvált mennyboltozat.
Tiéd jövendőm, parancsolj vele.
Lemondok érted minden vágyaimról,
Reményeimről… ez még mind kevés,
De ami több, de ami sok, mi minden:
Ha úgy kivánod, elveimrül is
Lemondok érted; hordom fejemen,
Mig élek, s ha meghaltam, síromon
A megvetés s gyalázat bélyegét! -…
De ezt kivánni tőlem nem fogod,
Tudom, hogy nem; mert akit te szeretsz,
Annak nevén szégyenfolt nem lehet.
Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,
Amint megkezdém pályázásomat.
S én úgy halok meg, amint születém,
Meg nem fordulva, hajthatatlanul.
E névnek, melyet én magam teremték,
Elpusztitója nem leszek magam.
A név, amelyet örököl utódom,
Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz…
Lehetne tán, lehetne tán nagy is,
Ha hozzáadnád lelked fénysugárit,
Ha vélem együtt síkra szállanál,
Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
A múzsa tett, a múzsa ringatott.
De te erőd nem ismered, s ki bízzék
A harcosban, ha maga sem bizik?
Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,
Hol úgyis a sors többnyire azért
Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott
Boldogságunknak szemfedője légyen.
Maradj, maradj el a csaták teréről;
Nem lész kevésbé kedves én előttem
Árnyas magányodnak homályiban,
Mint lennél kinn, bár bámultatva, a
Nyilvánosság napfényes ormain;
Sőt kedvesebbé tészen a tudat,
Hogy aki mély és nagy tenger lehetnél,
Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz
A szerénységnek rózsalevelén.

Szatmár, 1847. július 14-27.

Reseta cenzor jóváhagyó aláírása 1847-ből