„És nagy gyönyörűség volna, ha mindenki magyar írót kicsúfolnának végre” – írta 1910-ben Ady Endre, aki nagyra becsülte a paródiát, mely „olyasvalami bizony, mint a könyvvigéc. Élelmesen és sokat csatangol az író és a publikum között. Hasznos, derék, kedves kulturális szerep…”
És rendkívül népszerű is. A magyar irodalmi hagyományban meg egyenesen otthon van. A magyar irodalmi paródiák bizonyítják: a műfaj maga elszórakoztatja az olvasót, aki jókat derül a kifigurázott írókon, miközben észrevétlenül megkedveli vagy még jobban megszereti őket, egyiküket-másikukat pedig kritikusabb szemmel olvassa majd, mert a róluk vagy a műveikről rajzolt karikatúra nemcsak mulattat, hanem jellemez is, és ítéletet is mond.
A Nevető Parnasszus címmel megjelent huszadik század végi gyűjtemény – szerkesztője, válogatója Szalay Károly, akinek sikerült a legközelebb kerülnie a nagy magyar humorista, Karinthy Frigyes irodalmi szerepének értelmezéséhez – valóban „mindenki magyar írót” szeretne kicsúfolni: a XX. századnak csaknem mindegyik olyan jelentős vagy érdekes íróját és költőjét kinevetteti, akiről valamikor jellegzetes, sikeres paródiát írtak. Ebben a tekintetben a legteljesebb paródia-antológia eddig, amely nemcsak a paródiáké, hanem a parodistáké is…
A kötet 1975-ben, a Magvető Kiadó égisze alatt jelent meg, a műből pedig (a cím mellett) kölcsönvettük az általunk legjellemzőbbnek ítélt szövegeket, amelyeket szándékaink szerint újabb keletű, napjainkban született paródiákkal is kiegészítünk majd.
A forrásmunkát szerkesztő Szalay Károly szerint „…Két író haragszik meg mindössze e gyűjtemény miatt. Az egyik, aki kimaradt belőle, a másik, aki benne van. Ám tartok tőle, hogy az előbbi haragja az engesztelhetetlenebb, azé, akivel nem gorombáskodtunk.”
Ehhez itt annyit fűznénk: annyi baj legyen! (Cseke Gábor)

Nevető Parnasszus – Paródiák huszadik századi magyar írókról
Összegyűjtötte és válogatta Szalay Károly. Magvető, Budapest, 1975
A kötet alapján válogatta: Cseke Gábor

Csáth Géza: CSALÁDI GYŰRŰ

Fojtó sirokkó fújt egész délután; idegei a pattanásig feszültek. Meg kell lennie – gondolta fakó kedvvel, sőt már-már kedvetlenül. S kelt fel a secrétaire mellől, hogy indul. Teáját már állva itta meg.
Az automobil lassan gördült fel a kastély feljárójához. A chauffeur túlzottan óvatos – gondolta rezignáltan. – Majd idejében le is kell cserélni… – Végre ideért, a kapu elé. A groom előreugrott, hogy ajtót nyit.
– Csak hagyja – mondta fáradtan; nem szerette, ha a cselédség kitüntetett figyelemmel foglalkozik vele, ez fárasztotta, s valami homályos bűntudattal töltötte el. Mostanában sokat tépelődött a javak elosztásán s a vagyon eredetén; nemrégiben olvasott néhány jelentős socziológust.
Odatúl, a másik kastélyban már várták. Az ajtók hangtalanul nyíltak előtte.
– Ó – mondta Madame Borrhy. – Már itt?
Legyintett; eres kezén opálosan csillant a régi családi gyűrű.
– Ön már várt rám – szólt vontatva s kissé affektáltan, mert mielőbb szeretett volna túlesni e kínos, mindenképp színésziesnek érzett jelenésen. – Nemde? – S szinte a színpadon látta most magát, ahogy kimért mozdulattal az asszony kezére hajol, s száraz, de égető csókot lehel rá.
Az asszony szeme felizzott, ahogy kezét nyomban visszakapta; karbunkulusok égtek e szempárban, zafírok, jáspisok s ezer más keleti ékszer.
Nem bánik szépen velem – suttogta, mert alig türtőztethette most magát; szeme sarkába könny szökött. Sértettnek, megalázottnak érezte egész lényét. – Lássa, pedig szebben nem is búcsúzhatnánk el… A legdrágább kincsemet bízom magára, kedves.
Ő mosolygott.
– Eddig az anyja szeretett, ezután a leánya… – S még mindig mosolygott, merőn, fájdalmas szarkazmussal. Az asszony lilán dorombolt.
– Csacsi! Azért egy városban maradunk!
S kacagott forrón, izzón, dévajul.

Írta: Bárány Tamás

Forrás: ujhet.com