…Szendrey minden szeretetét leányára pazarolja. Attól a perctől, hogy Júlia hazatér Tenczer vagy dallamosabb magyar nevén, Lejtei Lilla szegényes tanintézetéből, ő körötte forog az az egész, magtárakká és gazdatiszti lakássá hanyatlott erdődi vár. A tanintézetben a német szón, a kézimunkán és zongorázáson kívül csak olvasásra, regényolvasásra, vagyis a kor leánynevelő elvei szerint ábrándozásra oktatták. Úrikisasszony? Keszthely mellett, Újmajorban ma is látható a szülőháza. Kétszobás ispánlakás a cselédsoron. Itt Erdődön nem is kastélyban, hanem várban lakik? De itt is csak egy közepes jövedelmű uradalmi alkalmazott, egy közönséges gazdasági inspektor lánya. A „vár” mérföldekre esik az első valamirevaló szellemi gócponttól; az isten háta mögött, egy nyomorúságos sváb falu s néhány cselédviskó fölött fekszik. A fiatal leánynak tehát kétszeres oka is van az ábrándozásra, azaz a nagyravágyásra…

…Ha férjhezmenésre gondol, nyilván olyan férfiról ábrándozik, aki legfőbb szeszélyét, legtermészetesebb kislányos vágyát teljesíti; elviszi erről a pusztaságról abba a világba, amelyről annyit ábrándozott, könyveiben már annyit olvasott, s amely – siessünk megjegyezni – csak rossz regényekben van meg.

…Szeptember 8-ának emlékezetes estéjén a fogadó tánctermében nemcsak azért pillantgathatott kíváncsian a bemutatkozó fiatalember fahéjszín arcába, mert íme egy országhíres, nagy név hordozóját láthatta szemtől-szembe, akit mellesleg másnak, jóval idősebbnek képzelt. A költőnek csak neve volt rá hatással, versei kevésbé. Az Erdődön ispánkodó Sass Károly, István öccse, egyszer kölcsönadta neki a költő műveit. Júliának nemigen tetszettek a versek: egyik-másikát – nyilván még a Tenczer-tanintézet irodalmi elveinek hatása alatt – ő is illemsértőnek találta. De a fiatalember nevét Nagykárolyban aznap nem is a verseiről szólva emlegették annyi méltatlankodó fejcsóválás, csodálkozó szemmeresztés és helyeslő mosolygás közepette. Úgy köszöntött be a városba, ahogy azelőtt a magyar szellem egy képviselője sem.


Megérkezésekor, szeptember 6-án a költő még nem tudja, melyik barátjához szálljon; az első napra a Szarvas-fogadóban vesz szobát, s szabad idejében véletlenül épp Rákóczi emlékiratait olvassa.

Franciául, mert a magyarok azidétig élt legnagyobb szabadsághősének írásait, noha már egy százada halott, még mindig nem lehet magyarul olvasni.
Amikor délben a költő egyedül lemegy a közös étterembe ebédezni, a hatalmas helyiséget zsúfolásig megtöltő vidéki urak véletlenül épp a környék leghatalmasabb főuráról áradoznak; arisztokrata létére sem röstellt a főispáni beiktatáson személyesen megjelenni! Sőt kegyesen szóbaereszkedni az egyszerű nemesekkel! A szomszéd asztaloknál a bor hatása alatt a jó urak nem találnak eléggé méltó kifejezést a hála és a meghatottság ecsetelésére. Volt, akit karon is fogott a gróf! A kegyelmes úr, akit véletlenül épp Károlyi Lajosnak hívnak. Károlyi, Károlyi – az elragadtatással kiejtett név a költő fejében a közeli Majtényt idézi fel, a lebukott kuruc zászlókat, a bujdosó Rákóczit, s a sereg császárhoz pártolt vezérét, a rossz emlékű Károlyi Sándort. Egy ideig izgatottan forgatja a kihajtott inggallérban nyakát, aztán a sok véletlen belőle robbantja ki, aminek ilyen esetben törvényszerűen mindig meg kellene történnie. Odafordul a rajongó s oly könnyen feledő magyarokhoz.
– Ugyan, mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni… hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt.
Székek borulnak, borosflaskók dőlnek, a lelkesültség egy pillanat alatt haraggá forr át, a kardos, illetve ólombotos urak ott hadonásznak a költő orra előtt. Boldog alkalom az imádat s az ősi hősiesség bebizonyítására.
– Kicsoda az úr, hogy így mer beszélni?
A mészáros fia billiárdgolyós botjával nagyot üt az asztalra, keményen az urak szemébe néz, hőssé teszi tán az öntudatlan érzés, hogy itt ő, a szlovák cselédlány gyermeke testesíti meg azt, amit a magyarság szellemének lehet nevezni.

…Így hangzott el Nagykárolyban először az akkor még oly fura, azóta oly természetesnek hangzó név, amelyet ő csinált magának. Az urak nem a név, hanem a magatartás hatása alatt megtorpantak; nem verték agyon, bár költőhalálnak ez is stílusos lett volna. Nem verték agyon, de – a fogadkozásban lévén igazán nagyok – megígérték neki. S rohantak boldogan, hogy valamit mégis tehetnek, megvinni a csatáról a jelentést a grófnak, aki véletlenül Erdődnek is tulajdonosa. Ez volt az első hír, amely Júlia fülébe eljuthatott. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: AUGUSZTUS 5-DIKÉN

Itt a gyűrü, itt a gyűrü,
Itt van végre ujjamon!
Itt van ajka, itt van ajka,
Itt van végre ajkamon!

Oh, mi édes, oh, mi édes,
A csók piros ajakán!
A kerek világnak minden
Édessége itt van tán.

Csókolj, csókolj!… senki sem lát…
Szíjad, szíjad ajkamat!
S ha látnak is? jegyeseknek
Csókolózni már szabad.

Addsza ajkad, addsza orcád,
Homlokod, szemeidet,
Elborítom csókjaimmal,
Mint a hajnal az eget.

Szédülök… fogj meg karoddal,
Lágy karoddal, szép leány!
Csók-e ez vagy bor? biz én már
Nem is tudom igazán,

Bor lesz ez, bor! ilyet ittak
Az olympi istenek,
S én, az ember, nem birom meg,
Fölforgatja eszemet.

Mámor szállt nehéz fejemre,
Oh de milyen mámor ez!
Égbe vitt… a föld alattam
Végtelen mélységbe vesz.

Túljutottam már a felhők
Tarka vándor-táborán;
Csillagok között röpűlök,
Mindenik egy csalogány.

Mint dalolnak, mint dalolnak!
Ilyet nem hallott fülem.
S milyen fény! százezer villám
Nyargalózik körülem.

Hát a szívem, hát a szívem?
Ott van, ott van még a baj…
Fiu, ugy vigyázz magadra:
Örömedben meg ne halj!

Erdőd, 1847. augusztus 5.


AZ ÉN PEGAZUSOM

Nem angol ló az én Pegazusom,
Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,
Nem is német teherhordó állat,
Széles háttal, medve-topogással.

Magyar csikó az én Pegazusom,
Eredeti derék magyar fajta,
Világospej síma selyem szőrrel,
A napsugár hanyatt esik rajta.

Nem nevelték benn az istállóban,
Nem is igen járt az iskolába;
Kinn született, ott kinn fogtam el a
Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.

Nem bosszantom a hátát nyereggel,
Egy kis csótár van csak ráterítve,
Úgy ülök rajt, és sebesvágtatva
Ragad, mert ő a villám testvére.

A pusztákra visz legörömestebb,
Mert a puszta születési helye,
Hej, ha arra fordítom a kantárt,
Ugy megugrik, alig bírok vele.

A falukban megállok egy szóra,
Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;
A legszebbtől egy virágot kérek,
Akkor aztán, akkor ujra hajrá!

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,
Hogy kivigyen ebből a világból;
Ha szakad a tajték róla: ez a
Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Pegazusom sohasem fáradt el,
Hamarjában még el sem is fárad,
Biz ezt ne is tegye, mert még messze
Vagyon útam, vágyaim határa.

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,
Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,
S lábad alá ha ellenség botlik,
Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

Szatmár, 1847. augusztus



VÁNDORLEGÉNY

Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.

Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.

S holnap ujra nap lesz, akkor
Ehetem majd… ha lesz mit.
Addig reménység-anyámnak
Szívom édes emleit.

Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.

És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze,
Szaporábban érem el.

Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!…
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.

Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.

Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép uj ruhám;
De kimélni kell az újat…
Hogy ne kopjék, eladám.

S hogy kijátsszam a haramját,
Ki megállit, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.

Most amely’k zsivány nálam csak
Egy fillérre is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.

Nincs zsivány, de a helyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj,
Megütöm a kezedet.

Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.

Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb útazom,
Telemenne vízzel, sárral
A csizmám e rosz uton.

Gúnykacaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.

Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem…

Ott ha a szél, e cudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!

Szatmár, 1847. augusztus


TARKA ÉLET

Szolgáltam én Mars uramnál
És Thalia kisasszonynál,
Mégpedig nagy tiszteletben…
Ott elcsaptak, itt elszöktem.

Gyalogoltam kutyamódon,
S jártam négylovas hintókon.
Tisztitottam más csizmáját,
S tisztitá az enyimet más.

Kujtorogtam szomjan-éhen,
Egy helyen száraz kenyéren
Rágicsáltam, más helyen meg
Tejbe-vajba fürösztöttek.

Volt már ágyam a mezetlen
Föld, kietlen rengetegben;
Háltam ismét cifra ágyon,
Finom patyolat-párnákon.

Megemeltem a sipkámat
Szolgabíró hajdujának,
S én előttem hajtogatták
Magokat a szolgabírák.

Szobalyány is szégyelt volna
Velem jőni karonfogva,
Máskor ismét úri hölgyek
Pillantásomért epedtek.

Drága, ékes uj ruhám volt,
S volt ruhámon folt hátán folt,
Zöldre raktam sárgát, kéket…
Szent atyám, be tarka élet!

Szatmár, 1847. augusztus

FELESÉGEK FELESÉGE…

Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se’ várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!

Pest, 1848. január

Nyerges Éva-Oláh Tamás: Petofi 99
50cmx50cm gobelin
kiállítva a Petofi irodalmi Múzeumban