Hamlettünk

Svédtelenek, hindulandusz angolnák, részeg részek között, mindenhol vannak szikrásan ildomos, mindennemű álomkóros, fűzött ideátisták, gondolkodásmániában fetrengők, hazugságundortól szédelgők, hátbavilágítottak, akiknek kopoltyúját átlépik, akikkel boviális faragatlanok lyukas széklábat faragtatnak, akiket vállig érők könnyteába áztatnak, diplomaszörnyek átlebegtetnek, ketrecmajmoncok őrületbe fricskáznak, hézagosok csömörből vödörbe fojtanak, szellemtelenek szemszúrásra tűznek, hányavetik kandallóba öltöztetnek, permutátorok nyálkahártyájukba könyökölnek, agyvelejükbe prézlit mártogatnak, repedt sírjukon bunkót lakomáznak. Satöbbi. Né, ma csönd…!

Haldokló elefántok

Amikor éjesten oszladozva hazaértem a munkából, felhívtam a halott nővéremet telefonon. Igaz, a céges mobilját vissza kellett hogy adja, miután meghalt, és ráadásul a számát is elfelejtettem, de azért felhívtam. – Nem akarsz egy kis időre cserélni velem? Már így is én vagyok az idősebb, mint amennyi te voltál, mikor meghaltál. Jól jönne nekem legalább egyhetes örök nyugalom. Nem bírom már, összecsapnak a fejem fölött a tenyerek, feszülnek körülöttem a végeláthatatlan és haszontalan falrahánytborsók, Möbius-alagútban vagyok. Segíthetnél rajtam. Csak egy kis zugalmat, csöndettyűt, nemlétet akarok. Ne csengessenek újabb ablakok, ne zúdítsanak nyakcsigolyámra feladatözön-áldást, megválaszolhatatlan kérdéskörmökkel ne marjanak hátsómba, Istenre-emberre már sosem lesz lumbágóm, magamat rég elfelejtettem. Ott emésztődöm fuldokolva a trehányság hátulütős, igazságtalan megnemértés-fejű, dilettáncoló szörnyetegének gyomorsavában, agyam visszereit behálózzák az értelmetlen szópók-szövedékek. A szerető jóindulat nyálcsöpögésében kackiásan vágott jóképem elmerül. Arra ítéltek, hogy sohase mondhassak nemet. Nyombéli rejtett valómat felismerve, léprehánynak. Fekélyesen tűnődöm, mit miért, de csak a haldokló elefántok tudják rá a választ.

Októberi alma

Apám hámozatlan, apróra vágott fanyar almaízét nem érezheti senki, édes köszméte-könnyeire nem emlékezhetnek azok, akik most szivárványban lipinkáznak élményparkos kivágott fái helyén, silói bunkerében kacarásznak, kamrájában léggömbök közé ugranak, sárkányos zöld polimérkastélyban küzdölődnek vihogva. Füstöltkolbász kéményére nem száll már galamb, mennyből permetező borát sosem kóstolhatja íny, elárvult kertjét, tornácon hűlt helyét, oszlopos ravatalát nem látják viszont álmaikban. Pár év, s utolérem őt halálában.