A pajtások megjelennek a fogadóban, a költő most már három helyre is mehetne lakni. De nem megy, a kortesek azzal fenyegették, hogy visszatérnek – áll elébük, nem szökik meg! Izgatott lelke még jobban felizgatódik. Minden idegszála harcra feszül. Másnap elmegy a főispán ünnepélyes beiktatására, de a legszebben kanyargó körmondat közepén egyszerre föláll. „Jer, menjünk innen – mondja türelmetlenül barátjának, Telegdi Kovács Lászlónak. – Egy ültőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!”
Este ott ül megint a Szarvas étteremben: még mindig az agyonverést várja? Tekintete élesen, kihívóan villog, mintha az ő egyéni feladata volna minden kufárt, minden hitvány lelket kiverni nemcsak a templomból: az egész földkerekségből. Barátai szűkölnek, amikor a másik grófnak, gróf Teleki Sándornak bemutatják. Semmi „boldog vagyok, hogy megismerhetem”, még csak egy szokványos „van szerencsém” sem.
– Ön az első eleven gróf, akivel beszélek – helyezkedik hadállásba azonnal a költő, ahogy nevüket megmondják egymásnak.

Telekinek nem könnyű a helyzete. De föltalálja magát, egy pillanat alatt ő is leteszi a barátság nagy vizsgáját. Nemcsak kitűnő, szinte már mániákus szabadságpárti, de kitűnő lélekismerő is. Tudja, kivel áll szemben. A kihívásra kötekedő mosollyal és rögtön tegezéssel vág vissza.
– Hát döglöttel beszéltél-e?
Most jön az igazi bemutatkozás. A költő nem restelli múltját; minél magasabbra kerül, annál kevésbé.
– Az én is voltam komédiás koromban.
– Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.
A híres jelenetet Teleki följegyzéseiből ismerjük.
Telekinek gyűlésbe kellett mennie; hívta új ismerősét is. Amannak nem akaródzott.
„Mit csináljak ott? Egy csomó haszontalan szóbeszéd, de eredmény semmi; aztán meg még gorombáskodni sincs jogom, nem lévén táblabíró. Míg ti csépelitek a szalmát, addig firkálok valamit.
– Tudod mit? – írja emlékei során Teleki – én fölszaladok egy pillanatra a gyűlésbe, s megmutatom magamat egy percre a karoknak és rendeknek; úgy sincs ma semmi érdekes tárgy, azonnal jövök. Maradjunk együtt. Megvársz ugye?
– Menjünk s végezd hamar.
Negyedóra teltével a megyeház kapuja előtt találkozánk.
– Hova menjünk? – kérdém.
– Ha nem restelled, menjünk szállásomra, valami kotyog a fejemben, szeretném leírni.
– Menjünk!
Riskó szobájában valánk. A költő leült, s egy darabka papírra írt, én pedig Gvadányi Rontó Pál-ját olvastam, mely az asztalon hevert.
Kevés idő múlva felállt, megdörzsölé homlokát, s jobb kezével kivágott a levegőbe; később tapasztalám, hogy ez szokása volt, mikor valamelyik költeménye sikerült.
– Menjünk – mondá –, ez elég mára.
– Jó-e? – kérdém.
– Annak kell lenni. Olvasd, ha nem unod.”

Írjuk ide, milyennek látta ez a vad gróf a költőt, akivel az összeismerkedés, néhány kemény, megsodort mondat örök barátságba kötötte.
„Közép termetnél valamivel magasabb alak, sudár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrű, tömött, felálló, kurta fekete hajjal, melyet jobb kezének ujjaival beszéd közben gyakran hátrafelé simított; közép homlok, a két szemöldök közt egynéhány ránc, a mély gondolkodás jele, szép, rendes, barna szemöldök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének; egy kevéssé a homloknál meggörbült orr, szép kicsi száj, rendes fehér fogakkal; arcának bőre sárgásbarna volt, egynéhány szeplőformájú még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól állt rajtok a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel; gyér, vékony bajusz s állszakáll, világosabb a hajnál, szemöldöknél és szempilláknál, színe a sötétbarnából egy-egy ritka téglaszín által a gesztenyeszínbe ment át, s hosszú nyak.
Öltözete: vékony, zsinóros fekete atilla, históriai inggallérja ráhajtva; sötét – majdnem fekete-szürke pantallónadrág.”
A képet mások leírásából még azzal kell kiegészítenünk, hogy a sudárnövésű alakot akkor már mindjobban izmosodó és szélesülő váll tette még arányosabbá, a száj vonásai pedig a kiálló szemfog miatt vettek fel némelykor kellemetlen kifejezést.

Ilyen külső alatt kereste Júlia a híres és főleg bátor férfi tulajdonságait. Az első pillanatban keveset fedezhetett fel azokból. A költő esetlenül lökdösődik a forgó párok között, nem tud táncolni, finoman társalogni sem. De amikor a kezdet nehézségeit és félszegségét legyőzi, egyszerre a szenvedély, a hirtelen támadt szerelem olyan áradatát borítja a lányra, hogy az soha többé nem tér magához. Júlia nem gyullad abban a pillanatban szerelemre, de meginog, egyensúlyát örökre elveszti. Próbál hidegen számolni, nem a költővel, a saját érzésével… Júlia elveszti fejét.
Későbbi magatartása ellen lehet kifogásunk. Itt Szatmáron és Erdődön ártatlan, kedves vidéki kislány, aki természetes, hogy játszik a lánggal, s nem hibás abban, hogy tűzvészt kelt, amelybe különben lelkileg ő is belepusztul…. Ne feledjük legeslegnagyobb mentségét sem: alig tizenhét éves, amikor a költővel megismerkedik, és húszéves fővel jut özvegységre… Az van benne legkevesebb, amivel szegény legtöbbet kísérletezik: önállóság. Bár hatás alatt nagy elhatározásra és áldozatra is képes. Minden pillanatban férjhez mehetne egy gazdag báróhoz, egy gazdag dzsentrihez, egy ulánushoz – az irodalomtörténet regényesítői szerint. A valóság, hogy ezek szívesen táncoltak vele. Nem kis szó, hogy Júlia még a parketten is a szellemet részesíti előnyben.

Igaz, a kor művész-hódítások kora. Előkelő urak elől ágrólszakadt csepűrágók halásszák el a legjobb nőket. Az ifjú hölgyek a szív szavára hallgatva, éjszakánként még kimásznak az ablakon, hogy egy kalandos lengyel szabadsághőssel világgá fussanak. George Sand minden alkalommal szinte szabályszerűen nem művészi lélekkel istenül? Liszt Ferenc frakkját a hangversenyteremben is letépik a nők, hogy valami ereklyét nyerjenek tőle, s van alapja a karikatúrának, amely szerint amikor egy városból végre el akar távozni, még a kocsija elé is odafeküsznek, egy egész utca hosszán…
A hírnévhez, a bátor férfi varázsához, amellyel Júlia szívének meg kellett volna birkóznia, vegyük még hozzá, hogy Magyarország legszenvedélyesebb férfia tette neki a szépet, aki akaratát fergetegrohammal és vaskonoksággal tudta megvalósítani és másokba plántálni. Az emlékezetes bál másnapján már ott ül Téreyéknél a lány oldalán, harmadnap és negyednap is. Vegyük még azt is hozzá, ami ezek alatt a beszélgetések alatt derült ki, hogy ez a szélvészjárású ember közben aranyos, kedves fiú. Ártatlan, jóhiszemű gyerek, a becsület és tisztesség megtestesült mintaképe; a nők irányában életét áldozó lovag, amilyen igazán csak Dumas regényeiben található. Ráadásul pedig vadóc népköltő híre ellenére is ritka tudású férfi, ő valóban ért franciául, németül, sőt angolul és olaszul is, ha megerőlteti magát. Júliát pedig elkápráztatta Térey Mari műveltsége; a művelt Térey Mari is elkápráztatva néz a költőre, aki mindenről értesülve van, mindenkit ismer. Ez sem utolsó súly a latban.
Júlia szerette a költőt. A költőt-e vagy az embert? Felesleges találgatás, ki tudná kibogozni s kiválasztani a szerelem ezer oka közül az elsőt vagy a legfontosabbat? Szépség, erő, jellem, tudás éppúgy fakaszthat igaz nagy érzelmet, akár a hatalom, gyengeség, gazdagság, sőt együgyűség, sőt jellemtelenség. A híréért szerette, a költészetéért áldozta fel magát? Akkor becsülhetjük csak igazán. De ez nem valószínű. Mindenestül szerethette azt a rajongó, szertelen, huszonhárom éves fiút – annyira beillett az ő tizenhét éves fejének képzeletvilágába. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A VIRÁGOK

Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Leűlök a virág mellé,
És elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek, virágokat.

S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
Testünkön lelkünk fülibe;
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek, virágokat.

Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Pest, 1847. április


AZOKON A SZÉP KÉK HEGYEKEN TÚL…

Azokon a szép kék hegyeken túl
Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
Kit boldoggá egyedűl szived tett;
Napkeletről messzebb napkeletre
Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,
Odaviszlek szép Erdélyországba,
Láposvölgyi regényes magányba.
Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
Mert ott csak a természet lesz vélünk,
A dicső, az örökszép természet,
Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,
Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
Kit sohasem kaptam hazugságon,
Ki elűzi a lélek kigyóit,
Ki sohasem sebesít, de gyógyit.
Ottan élünk a világtol távol,
Semmi sem jut el hozzánk zajábol,
Csak az a halk, tengerféle morgás,
Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
S mely meg nem zavarja álmainkat,
Sőt még költőibb álmakba ringat.
Odaviszlek, egyetlen virágom
A nagy földön, e nagy pusztaságon,
Ott gyakorlom én be ezt a régen
Óhajtott szót: kedves feleségem!

Szatmár, 1847. szeptember 1-7.


A SIVATAG LAKÓI

Ott a zerge a kősziklán
S legelészi a mohot,
Ott van a sas, fenn-röptében
Közelíti a napot,
Ott a liget fái közt zeng
Az apró madársereg,
Ott a fák alatt a kígyó
Csúszik-mászik és sziszeg,
Ott van a strucc, a homokba
Dugta ostoba fejit,
Ott a krokodíl a sásban
Sírja sátán-könnyeit,
Ottan ássa a hiéna
A halottak lakhelyét,
Ott a tigris, üvöltözve
Vérszemmel néz szerteszét…
Egy hiányzik: az oroszlán;
Hol vagyon ő? hova lett?
Tán megölték? tán eltévedt,
Járván messze földeket?
Messze járt, de el nem tévedt,
És vadásztak bár reá,
Meg nem ölték, nem ölhették,
Mert magát ő nem hagyá.
De csatája hosszu, nagy volt
S megviselte erejét,
S hogy ezt ismét összeszedje,
Csendes helyre rejtezék.
Nyugszik a fáradt oroszlán
Pálmafának ernyején…
Nyugszom én fáradt oroszlán
Feleségem kebelén.

Koltó, 1847. szeptember 9.



FÖLÖSLEGES AGGALOM

Világdöntő kacajra
Nyilnék meg ajakam,
Ha olyan szörnyüképen
Nem szégyelném magam;
Mindeddig azt hittem, hogy én
Okos emberként ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s nem leszen
Oly tökfilkó, mint én vagyok!

Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgodt életet;
S mit tettem? megházasodám,
Hogy kipihenjem magamat…
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

S barátim miattam
Aggódtak rémesen,
Hogy vélem együtt szépen
Majd lantom is pihen,
Mivel szélnek kell fujnia,
Hogy zugjon a fák levele,
S szélcsendben ugy hallgat, miként
A fák, az ember kebele.

Kérlek, kedves barátim,
Hogy ne aggódjatok,
Mint eddig nem hallgattam,
Eztán sem hallgatok,
Sőt még majd nem is győzitek
Végighallgatni lantomat…
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

Koltó, 1847. szeptember