Szuperpozíció, életeim kevert állapota,
Őseim elemi részecskéi, hogy kerültök oda?
Örökölt tulajdonságok, eső utáni szivárvány,
Ráhasal a végtelenre, és repedezik a bálvány.

Elődeim életei belém fagynak gombolatlan,
Gyerekeimnek hogyan meséljem el, csak gondolatban?
Ha csak figyelem, a múlt hullámfüggvénye összeomlik,
Részecskék metafora állványai most égnek csonkig.

Ha csak bámulom, azt is mérésként érzékeli a lét,
Szomorú állapotba taszítja az anyagot a tét.
Kvantumszámot égettek homlokomra a szülészeten,
Valószínűségi változók közé rejtem életem.

Sorsom dobozba zárt, radioaktív bomlás simogat,
Percenként egy atom bomlik le, vagy nem, de feszt riogat.
Gyilkos varjak tépnek szét, vagy a stressz őrli porrá testem,
Nyissátok már ki a dobozt, még oly sok az álmom, s tervem.

Fellegajtó nyitogató, rémült tudósként szemléli,
Egyszerre élő s holt vagyok, válaszát erre nem leli.
Pokol és mennyország lüktet bennem, feltámadás tombol,
S a világegyetem, mint egy alvó macska még dorombol.

(Csernátfalu, 2000. január 4.)