Abafáy-Deák Csillag – Gyilkos karakterek (Parnasszus Könyvek)

Lógok a szeren, írta Karinthy, …De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. …Ti öregek és konzervatívok vagytok, és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig, és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd… Hetven év felett kinek és minek számítasz? Megérint a halál szele, és futásnak eredsz? Hirtelen megvilágosodsz, hogy küldetésed van? Abafáy-Deák Csillag nem küldetéses író, csak ír, mint aki haladékot kapott a sorstól, és él vele.

Kilóg a keretből, kilóg az életből, mint az írás iránti elkötelezettsége. Nem lobbizik önmagáért, túl van a pályakezdésen, még akkor is, ha úgy tűnik, a partvonalon áll, kibontott szárnyakkal, és tudja, hogy repülni is tud. Repül, történetről történetre. Van, hogy már nincs is története, nincs szüksége rá. Elég egy név, egy betű, és benne megtalálja önmagát és a világot. Feltörekvő író, fittyet hány az időnek, és nem érdekli, hogy a győzteseket nem mindig azok választják, akik erre érdemesek.

Abafáy-Deák olyan versenyző, aki sosem adja fel. A Jövő Írói versenynek örökös tagja, kilóg a keretből, kilóg a sorból, számítani lehet rá, hogy holnap is ír. Nem sci-fit. Bár néha úgy tűnik számomra, hogy messze rugaszkodik a valóságtól. Klinikai pszichológusként láttatja figuráit, zömmel férfiakat, belülről. Alakváltoztató, életet lehel szereplőibe, nem számít, milyen csontvázzal rendelkeznek, hogyan néznek ki, az számít, mit nem és mit tesznek, és ahogyan teszik, miközben éreznek valamit, önmaguk és mások iránt, ha éreznek. Közhelyes történeteket olvasunk, szerelmi csalódásokat, társas magányt, kirekesztést, különállást (Hajni, Panna). Az egyediségüket villantja fel a közhelyekben is. Csattanói olyan zárlatok, hogy minden megváltozik, kinyílik valami, bimbózni kezd, és leesik az állunk, nem erre számítottunk. Be lennénk csapva? El lennénk bizonytalanítva?

Rég elfeledett emlékek törnek fel bennünk a novellákat olvasva, csapdahelyzetben találjuk magunkat, merjünk, vagy ne merjünk valamit megtenni, valamit elhinni. Abafáy-Deák az emberi hitről ír, a derűs-pajkos pillanatokról, amelyeket a remény táplál, hogy valami megváltozik, hogy valami történni fog. Velünk, másokkal. Groteszk és árulkodó módon, mintha sűrű portóit kortyolgatnánk, és közben az élet céltalanságáról elmélkednénk, félelem nélkül, és mégis rettegve, hogy olyasmire bukkanunk, ami fájni fog, mert a felismerés húsunkba váj.

Figurái folytonos felismerésben, rábukkanásban vannak, mert kíváncsiak, mert keresnek-kutatnak valamit (Csak egy szóra). A részvétlenségük a halált jelentenék számukra. Élni akarnak, néha túlélni. Névvel, vagy név nélkül, mindegy, hatodik érzéküket is mozgósítják, akarva és akaratlanul is. Ráéreznek valamire, önmagukra, a társukra, a hiányra, hogy elmulasztottak valamit, de nem késő, ha későn is teszik (Veronika). Cselekszenek, olykor bénán, esetlenül, rég megszokták, hogy nincsenek csodák, nem hisznek a csodában, csak azt érzik, hogy kilógnak a keretből, kilógnak a sorból, és ettől zavarba is jönnek, tartanak a mások ítéletétől, a megítéléstől. Igazodni akarnak, és az igazodás nem mindig sikerül, és ez a vonásuk lesz igazán emberi. Megsértik a szabályokat, a törvényeket, mert tehetségük van hozzá, amiről nem mindig tudnak. Bűntudatot éreznek, hogy kilógnak a keretből, hogy kívánságaik vannak, kívánnak egy nőt, egy férfit. Szeretni akarnak, önmagukat, a másikat. Nem számít a kor, nem számít az idő. Helyzet van, váratlan és nem váratlan.

Abafáy-Deák figurái nem kisiklottak, ha szeszélyesek is, sőt olykor végletesen azok (Gyilkos karakterek, Stáblista). Féloldalasok, mintha Platón angyalai támadnának fel, egyesülni akarnak a másik felükkel. Örök emberi vágy ez, amibe néha szadizmus, kegyetlenség is vegyül, eszüket vesztik, olykor meg észhez térnek, ami készületlenül éri őket, és ebből számos bonyodalom, szövevény adódik, menekülnének sorsuk elől, de már nem sikerül, hazugságaikkal szembesülve az élet kezdetű játék izgalma vesz rajtuk erőt, anélkül, hogy értelmük tudatára ébredtek volna. Cím és rang nem számít, a bizonyos és a hitetlen érzését élik át, hogy szabadok, ill. hogy szabadok akarnak lenni, hogy sorsuk van, ami az övék, a halálon innen és a halálon túl. Légszomjuk és szomorúságuk ellenére nem a jövő, hanem a jelen lesz fontos számukra, az itt és a most. Erre ébrednek rá, ez tudatosodik bennük. Az örökségük, amit elődjeiktől, felmenőiktől kaptak. Hogy ez az örökség teremtő erővel bír, akkor is, ha az anyák, apák, nagyszülők valahol, valamiben elbuktak és akadállyá váltak (Ólomkatonák, Kristóf). Egyszerre nevetünk és sírunk a képtelenségeken (szülő és gyerek, nő és férfi kapcsolatán), mert Abafáy-Deák figurái nevetségesek, miközben előttünk formálódnak, alakulnak csehovi módon, nem változik semmi, minden marad a régiben, csak keresztülment rajtuk az úthenger, vagy átéltek valamit, amit korábban soha.

Kilógnak a keretből, kilógnak a sorból a jelenlét intenzitásában és közvetlenségében, fény vetül rájuk, ami néha úgy hat, mint egy vakfolt, kitakar valamit a szereplőből (Évike). Abafáy-Deák minimalizmusa (kevesebb több) nem ridegséget jelent, hanem optikai távolságot, a legkisebbet. Nem az érzelmeket helyezi előtérbe, hanem a rést, a részletet, amely árulkodó jellé válik, esszenciálissá, funkciója van, amely által a családi, az otthoni fészekbe pillanthatunk (Kanalizálás, Postafordulta, A bécsi nő). Nincs fennköltség, sem nosztalgia, de a megálmodott álmok nyugtalansága, energiája, töredékes szépsége sugárzik a szereplőkből. Igényeik vannak, igényeik támadnak, szabadulni akarnak felesleges nyűgiektől, így minden részlet számít, a legapróbb is, illeszkednek egymáshoz. Ez néha kiszámítottságot, kórházi sterilitást, dekorativitást is jelent, miközben nincs másról szó, mint tudatos szerkezetről, történetvezetésről, a szöveg egységéről és az ellentmondások fenntarthatóságáról, ill. fenntarthatatlanságáról.

Abafáy-Deák Csillag novellái olyan letisztult, homogén teret hoznak létre, amelyben a tárgyak, a figurák mozgása nem elfedni, hanem kihangsúlyozni, átvilágítani akar valamit, mint egy modern építész, aki betonból, üvegből és fémből alkotja meg futurisztikus építményét, amelyben minden dolog a helyére kerül, amelyben minden dolog megtalálja saját helyét egy olyan világban, amely igényli és szereti a kontrasztot, az eleganciát és a letisztult és extravagáns formákat. Az író a trendiséget, a divatot sem mellőzi (Dénes, Spam), hiszen a figurák kortársaink, történetük drámai éle előttünk bontakozik ki, a tér, a gondolat, a tárgyhasználat szabad felületeit hozva létre. Mentálisan néha gyötrő lehet követni a történet alakulását, az érzelmi kötődésünk gát is, amelyet leküzdeni nem mindig sikerül, mert beszippant bennünket a történet, felszabadít a szöveg közvetlensége, egyszerűsége, a szabadság levegője.

Hogy találunk felesleges szavakat és mondatokat a novellákban? Találunk, de Abafáy-Deák lényeglátásából, szövegeinek tömörségéből, bonyolultságából, az idővel való ökomenikus gazdálkodásából ez a tény mintsem von le. Hiányérzetünk is lehet, tovább olvasnánk az adott történetet, de nincs tovább, nekünk, olvasóknak kell tovább gondolunk, tovább szőni a cselekményt, a retusálatlan történet végét. Sokan látták az Éhezők diadala című sorozatot, amelyben szabályként van jelen: az ölj vagy megölnek gondolat. Abafáy-Deák novellái az élők diadaláról szól, csak egy kicsit másként: élj vagy meghalsz az unalomtól, a szabadság hiányától. Az író vérében van a túlélés ösztöne, teret is ad neki nem egy szövegében. Nem a halállal néz farkasszemet, hanem az élettel, az addigi életmóddal. Kínzó döntéseket kell hozniuk a megrajzolt figuráknak, döntésképtelenségük, agóniájuk, lehetséges kimúlásuk, spirituális körülményeik ellenére. Szembe kerülnek önmagukkal, a szerelemmel, szüleikkel, barátaikkal, magával az élettel.

Abafáy-Deák nem sötét jövőt fest mai világunkról, hiszen figurái lázadnak is, hol csendesen, hol hangosan, öntörvényűen és váratlanul, miközben tapasztalatot szereznek, hogy miként is lehetnek meg saját bőrükben az élet nevű játékban. A novellafüzér hármas szerkezete (Betűvetés, Névsorolvasás, N. N.) konceptes, formalista és radikális vállalás is, hasonlít egy zenei kísérlethez (live coding), performanszhoz, az irodalmi nyelv kánonjának felülírásával egyfajta avantgárdos szemléletmód érvényesítésére törekszik az író.

A borító (Utisz grafikája) a szövegbeli világ illusztrációja, de egyben illuminációja is, azaz vallomás, ilyen vagyok, ilyen akarok (szeretnék) lenni és látszani. A novellák háttere szövevényes, sejtelmes, káoszba hajlik, mintha semmi sem lenne a helyén, illúzióval terhesek, hogy rend van a világban, okkal történnek a dolgok. Illúzióvesztés (feleszmélés, kiábrándulás) nélkül nem úszható meg annak felismerése, hogy a szereplők saját maguktól is függenek, nemcsak körülményeiktől. A transzcendes élmény is jelen van, a kudarc ellen, ami fenyegető érzésként jelenik meg. A siker nem garantált. De mi valójában a siker? A pozíció, a pénz, a rang, a teljesítmény, a szabadság, a tudás hatalma? Egy kőszálon áll egy sziv, melly után nyul egy ifju, de el nem érheti – írta Ányos Pál Érzékeny gondolatok (1779) című versében. Magritte szürreális világa ez, ahol kőszikla lebeg a tenger fölött (Kastély a Pireneusokban 1959).

Abafáy-Deák is kedveli a képtelen (szürreális) asszociációkat, nem véletlenül, erős festőiség (képiség), lírai, titokzatos feszültség és finom könnyedség uralja szövegeit, amelyek közelebb állnak a Z-generációhoz és annak érzéseihez, mint a saját generációjához, megfoghatatlanná téve az időt, kitágítva a vizsgált jelenségek idő- és térdimenzióit (Emma, Matild, Boldizsár). A realista és groteszk stílusban írt novelláiban egyszerre van válság és ébredés utáni újjászületés, egyszerre kapcsolódik össze élvezet és öröm, ill. azok hiánya. Freud, de inkább Jung, lelkesen bólogatna, az író mind mélyebbre ás alakjaiban, akik megrázó élményeket örökölnek és élnek át. …sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! – írta Rimbaud Ma bohème című versében. A novellafüzér is a sebzettségről, egyfajta irreális világról szól, benne a szörnyű szokásainkról, a képtelen terveinkről és álmainkról. Az író nem adja az olvasó kezébe a kulcsot, amely a szövegek világában felbukkanó lehetetlenségek megoldásához nyitná meg az utat (Pontot a végére), vagyis a valódi józan észhez (Breton). Igaza van az írónak. Várom a folytatást.

(Forrás: Palócföld)

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ