Baranyi Ferenc: Útravaló

Magunkban jobban hittem én, fiúk,
mint istenben szokása némelyeknek,
Botond-erővel vertük a kaput,
értelme nem volt előttünk retesznek,
világot váltottunk szilaj szavakkal,
diákszobákban nyíltszemű legények,
nagy eszmékkel komázva ért a hajnal –
szép volt, fiúk. Én mégis félek, félek,

hogy megtörtek kedvetlen csoportja,
bennünket is csitítva tör magához,
közönye mérgét vérkörünkbe oltja,
s kitárt-pórusú bőrünkből kihámoz,
feladjuk a színeket is talán:
piros örömöt, kék dühöt, ha gondos
asszonyka, disznó-hizlaló magány
szürkítik sorsunkat sorstucatokhoz.

Szégyenlenünk csupán egyet lehet:
ha lomhasággá alázzuk a békét.
A béke mozgás, friss cselekedet,
kitapinthatjuk sűrű érverését,
a béke nem tunya zavartalanság
hol az embernek gondja, dolga nincs már,
szívének lüktetést újfajta harc ád,
mely bonyolultabb szokott harcainknál.

Ne a rebellist őrizzük magunkban,
csak a tüzét – szándékká komolyítva,
lobogni rendelt, forró korszakunk van,
mely szikráinkat láng-torkába issza,
mi tárhatunk a jövőnek kaput,
jelentvén majd: a Rend megérkezett!

Tarisznyáinkba ezt kötném, fiúk,
a hamubasült „ég veled” helyett.

(1961)

Jóna Dávid: Útravaló nélkül –
 

Baranyi Ferenc Útravaló című versére

A békét én már készen kaptam,
háború ma láthatatlan… és aljas,
meg van ereszkedve a hit, mint a formáját vesztő alhas,
vagy mint a lógó mell, mi hetyke, szépséges kebel volt egykoron,
mely futótüzet szított a woodstock-féle fesztiválokon,
és harcolt azért, amitől ma már leginkább csak tartana,
a közelben az újra meszelt csendőrlaktanya,
és ma már máshogy van ugyanúgy (más, mint aminek hitte),
ha volt is közösségi érték, azt valaki már rég hazavitte.

Az eszmék nem maradtak számomra tiszták,
vagyunk, mint esőben fuldokló földigiliszták,
mikor beton-sorsra jutnak,
(ezt majd elmesélem egy pszichoanalitikusnak)
szóval a giliszták: mikor az özönvíz lepi a földet,
mindenhol víz körös-körülötted.
Egy bazaltból faragott kőparipa,
ilyen nekem a politika,
mikor mellénk áll (vagy közénk),
ő lehet, hogy jól jár, de mi mindketten vesztenénk.

A „közöny mérge” nem tol el reteszt,
akartatok valamit egykor, de hiszem, hogy nem ezt,
valahogy itt mindig, minden félremegy,
kicsorbul, elkopik, kitörik, mint a ceruzahegy,
nagyhatalmak lába előtt a girhes macska,
hol wiener schnitzel, hol juhtúrós sztrapacska,
mikor nyújtózik valamelyik unió,
nekünk nem maradna más, csak hinni azt, hogy az lesz a jó.

Nem is az baj, hogy az emberek semmiben nem hisznek,
az inkább, hogy bármiben,
hogy elképesztő közelségbe került az igen és a nem,
hogy árkok vannak, veszedelmes törésvonalak,
szakállas hérosz egy pipiskedő nőalak,
és az egész olyan misztikusan herélt, zavart,
ne is kérjük számon a spermanens potenciazavart.

Rebellisek, igazak nincsenek, viszont a dühöknek ma is van színük,
nyomul a tévé, az internet – otthon vár minket (már nem is kell hazavigyük),
kényelmünkkel támad, sodor, s akarva akaratlan
szédít, megkérdőjelez, a gyűlölet már takaratlan,
ez maga az identitás, ez a kovász, az összetartó erő,
mintha a fejedben kavarna egy betonkeverő,
hogy a giliszták sorsát újabb járdákkal törje,
s hogy az eszméket végképp (tényleg) eltörölje.

(2021)
Forrás: Irodalmi Jelen