A romantika e korszaka a férfias férfi számára a rögtöni cselekvést, a kardrántás gyorsaságú döntést írja elő. Nemcsak a költő, minden halandó ihlet befolyása alatt áll. Főleg szerelem dolgában tilos töprengeni…
Nem első eset, hogy a fiatal költő szerelmét rögtön házassági ajánlattal fejezi ki; kért ő meg már lányt – aki tetszett neki –, …, puszta fogadásból is. A boldog kiválasztottak, akikhez szerelmes verseit írta, meghökkentő gyorsasággal váltakoztak. Ezt mégsem holmi csapodársággal kell magyaráznunk.
Azt a tréfás indoklást kockáztatjuk meg, hogy mindez gyakori helyváltoztatásából következett. Tévedés, hogy a szerelmeseknek nagy választék kell, vagyis, ha minél nagyobb körben kereshetik, annál inkább rálelnek az igazira. A nagy szerelmek kis közösségekben, hivatalokban, szakmabeliek közt kis falvakban keletkeznek, sőt egy utcában, mint Romeóé s Júliáé. A szerelem némiképp a hely tartozéka is, akár a tűzhely. .
… Alig egy hónapja meg akar szöktetni egy hiedelme szerinti „várkisasszonyt”, hogy leüsse, hiedelme szerint egy valódi királyi tanácsos fiának, egy valódi szolgabírónak a kezéről. És most megkér egy másik lányt, mégpedig olyat, akit addig közömbösen kezelt, mert hisz már régebbről jól ismert. Két napig eget-földet megmozgat, hogy feleségül vehesse. Azután pedig úgy elválik tőle: hogy – Kornélia az egyetlen szerelmei között, akiről egyetlen verset, egyetlen sort sem írt, olyat, ami fönnmaradt. Mi történhetett itt?
…Próbáljuk megszerkeszteni hátrafelé a különös történetet a legfőbb életismeret, a művészet szabályai szerint…
Hogy a színházba érkező költő üdvözléséül az éppen folyó színdarab – Szigligeti Két pisztoly-ának – dalbetétjeként a saját népdalát énekeljék el hárfakísérettel (mert a színpad oly kicsi volt, hogy az előírt zongora nem fért el rajta), az Prielle Kornélia ötlete volt. A hatás nem maradt el. A költő a felvonás után felment a színpadra. Harminchárom év múlva Nellike így szedegeti össze emlékeit: „Akivel nem volt személyes ismeretségben, azzal röviden barátságot kötött, Felekyt, Gyulait már úgy ölelte, mint legjobb pajtásait, mint művészi előkelőségeket, a szerényen hátrábbvonult, őt csak némán üdvözlőket s azok közt a reszkető, boldog Dávidot, fel-felbátorította egy-egy kézszorítással:

– Barátaim, testvérek vagyunk az úrban: köszönöm, hogy olyan szívesen fogadtok, higgyétek el, hogy ma este mégiscsak ti szereztétek nekem a legédesebb örömet. De hát hol van az a ti Kornéliátok?
– Úgy? hát már nem vagyok többé kis Nelli? Pedig nézze, még mindig rövid a hajam, de biztosítom, hogy már élénkebb felfogást rejtek alatta; például önnek minden költeményét könyv nélkül tudom.”
Ez a képtelen, édes hazugság is megtette hatását. A költő másnap reggel a próbák idején is elment a színházba. A Lara hét fiá-ra készültek, s mivel annak csak elején volt Nellikének csekély szerepe, egész délelőtt egymás mellett ültek a sötét nézőtéren némán.
Nellike ugyan nem írja le, de abból, amit a későbbiekről mond, következtetni lehet, hogy csak nyelvük volt néma. Kezeik már nyilván beszéltek egymással. Mert a próba vége felé a költő egyszerre csak szerelmet vallott. Érdekes, tehetséges és kívánatos nő ült mellette. Mit érezhet egy huszonhárom éves költő az iránt a nő iránt, akiről azt hiszi, hogy összes műveit fejében – sőt szívében – hordja? Hálát? Vagy azt, hogy valamiképp már az övé, hisz lénye lényegét eleve magába fogadta…
.
Kornélia ebben az időben magát tizenhét évesnek mondja. Életrajz sem lehet ürügy arra, hogy nők, főképp a fiatalság kellékeivel is dolgozó nők titkait földúljuk. Akárhány éves volt is, történt már vele egy s más. Csak azt mondjuk, amit ő maga is elmond:
A vallomás után nemsokára – délután – a költő ismét megkereste.
„Már akkor nem az udvaron, nem a színpadon volt mindnyájunk látogatója, hanem szobáinkban keresett föl bennünket, Felekynét és engem. Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűbben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött – lévén az író- és varróasztal, azonfölül könyvtár egy alakban – a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve.”
Ízlésbeli vastörvény, hogy aki a szalonfi Kuthy arcképén koszorút tart, az nem tudhatja betéve a János Vitéz pusztafi szerzőjének verseit. … A „természet vadvirága” megnézte magának a főúri házak bájvirágát, elkomolyodott s leült. Kornélia jó jellemére vall, hogy a nagy pillanatokat mesteri keresetlenséggel mondja el.
„Kevés idő múlva ismét odanézett, onnan reám, végre azt kérdezte:
– Hát azt hiszi: érdemes a Hazai rejtelmek szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza?
Én elpirulhattam, mert ő nem tetszőleg bólintgatott a fejével, és arcomat vizsgálta.
– Az író és az ember előttem el van választva egymástól – mondám. – Azután nem vétkezett ellenem semmit; az nem az ő hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van”…
Ezt szép és bátor dolog volt ott így kimondani. A költő még komorabb lett. – Gyűlölöm azt az embert! – mondta. – Hej, ha én!…
„Itt nem tudom, mire gondolt” – teszi hozzá Kornélia.
„Beszélhettünk még sok mindenféléről, míg egyszerre belebonyolódtunk egymás magasztalásába. Én teljes szívemmel dicsőítettem az ő nevét, nekem ez könnyű volt, mert zengett az az egész országban, de azt hiszem, az ő viszonzó áradozásába már jóformán belevegyült az ifjú ember lángragyúlt szíve is…
Egy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem.
– Szívesen – mondám – bármivel, ami tőlem telik.
– Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet és egyesítse a sajátjával.
Erre nagyot dobbant a szívem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi.
– De hát hol van a név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni?”
Kornélia tehát azt tetteti, mintha csak közös művészi név viselésére gondolna.
A költő erre kereken feleségül kéri.
– De hiszen nem szeretjük egymást.
– De máris tiszteljük egymást…
Nem valószínű, hogy ezután szavakat is ilyeneket váltottak. Majd pedig – mint Kornélia (harminchárom év múlva) írja – „mindketten egymásra nézve elméláztunk”… Amikor Nelli a jelenetet leírta, a költőnek már ércszobrai álltak nyilvános tereken. Az ilyesmi megzavarja a vele való meghitt titkok fölfedését; mintha azok is oszloptetőn jutnának nyilvánosságra. De amit a későbbiekről mond, azon rajta a perc hitelessége.
„– Kor-né-li-a! – hangzott egy éles figyelmeztető, szaggatott hang a másik szobából; az Udvarhelyinéé volt.
– Mit parancsol, mama? – és felálltam.
– Elkésik, öltözködni kell.”
A költő fölállt.
„– Ugye, Kornélia, ezt folytatni fogjuk?
– Mikor? – kérdém nevetve – hiszen holnap reggel utazik. Sőt azt is mondta ma reggel, hogy halaszthatatlan útja van.– Hogy mi halad vagy mi halasztható, most az egyszer én fogom megmutatni a bolond sorsnak! – mondá hevülten és távozott…
Némi izgalommal öltözködtem az esti előadásra, arról gondolkozva, vajjon tudnám-e szeretni? vajjon boldog lehetnék-e vele? Eh, tréfaság – gondoltam, és ismét kerestem valamit, magam sem tudtam: mit, és addig nem végezhettem be az öltözködést, míg a Kuthy képéről a koszorút is le nem vettem.”
A darabban – Lara hét fiá-ban – Nelli fehér ruhában, fehér fátyolban játszott. A költő a kulisszák mögött is megkereste.
„– Na látja, készen is van a menyasszony.
– És a vőlegény – egészítettem ki –, csak a pap hiányzik.
– Az rögtön lenne, csak mondaná ki az igent.
– No hát, igen: ez azonban – siettem folytatni – csak arra kötelező, hogy mátkások legyünk addig, míg ön ismét felkereshet engem; akkor azután ünnepélyes eljegyzést tartunk, és megbeszéljük az egybekelést.”
Ez persze egy betűjében sem valószínű; hogy egy szegény, nemrégen is cserbenhagyott lány a második igen kimondása után is ilyen polgármód körülményeskedjék azzal, aki a legtöbbel kínálja meg. Az ország leghíresebb fiatalembere, aki lapot is szerkeszt, kritikát is ír, erre azt kérdezte tőle, „ha most rögtön itt állana egy pap, kezembe tenné-e a kezét esküre?”
Kornélia vidéken játszott, szeretett volna visszakerülni Pestre; nyilván megvillant benne, „amivel pályájának tartozott”. De nyilvánvaló az is, hogy ezt az ajánlatot csak tréfának, kedves szertelenségnek vehette. Kifejezi ezt a beleegyezés formája is.
„– Bizonyosan – feleltem.
Ekkor megragadta kezemet.
– Kornélia! – ha egy óra, mondjuk két óra múlva… már akkorra elvégezték ezt a Lara hét fájdalmát is…
– Fiát – igazítám ki.
– Na hát fiát, apját, anyját, hiszen látja, hogy félbolond vagyok. – Mondom tehát, pár óra múlva, ha Könyves Tóth Mihály barátom – amiben én nem kétkedem – tárt karokkal fogad, megesküszünk, ugye?
– Meg.
– Becsületére?
– Becsületemre! – Erre megcsókolta kezemet és elrohant. Az ajtónál összeütközött Gyulai Ferenccel.
– Hova szaladsz? – kérdi az tőle.– Megyek barátom, a paphoz. Csináljátok hamar azt a játékot, mert utána megesküszünk Kornéliával. Maradjatok együtt mindnyájan, akik engem és őt szeretitek, mert ilyen boldog lakodalma senkinek sem volt a világon!
…Gyulai egy percig kővé meredten állt helyén, azután hozzám lépett, ki magam is szoborszerű állapotban álltam előbbi helyemen.
– Igaz ez? – kérdezé.
– Igaz.
– De hát meggondolta?
– Lehetőleg; az Isten akarata ez.
„Ekkor különben is feszült idegeimen – az adott szó csodás hatása miatt – olyan erőt vett a láz, hogy a szó teljes értelmében a fogvacogásig reszketni kezdtem, egy falócára leültem.”
A kis színészlány attól félt, hogy a többiek „kisebbítő szóval illetik”: szemébe mondják, mit csinál a karrierjéért ezzel a rajongó gyerekkel.
„Láttam, hogy súgnak-búgnak. Udvarhelyiné – valami neszét vette a dolognak, és vizsga tekintetével le s föl járt előttem. Felekyné, igazi testvéri barátnőm, a színfalak közt értesülvén, hozzám leszaladt, és mert nem néztem szemébe, letérdelt előttem, és szeretetteljes hangjával azt mondta:
– Ugye, Kornélia, nem így, nem ma?
Én csak annyit susogtam:
– Már megvan, szavamat nem vonom vissza semmi esetre sem.”…

A költő, aki most sem volt sem egzaltált, sem részeg, valóban járt a papnál. Ágyából húzta ki, s rögtön alaposan összeveszett vele. A református rítus szerint különösebb indok nélkül nem szabad gyertyafénynél esketni. De kellő okmányok és kihirdetés – vagy dispenzáció – nélkül sem szabad. A költő érvelt – Rousseau-ja szellemében – a szív jogaival.
Kornélia a színházban várta.
Itt már sminkel. Köszönjük meg, hogy eddig megállta.„Mikor a legnagyobb izgalomban visszatért hozzám, és megtudtam, hogy nem esketnek meg bennünket, egy néma hálával fohászkodtam a gondviseléshez, és sírva kértem: legyen nyugodt, és ne zsákmányolja ki egy csak most keletkező rokonszenv jogát; higgye el, legjobb barátaink is elítélnek; utazzék el holnap békével, majd leveleink fenntartják köztünk a jövő boldogság kilátását… Én részemről egészen könnyebbülten éreztem magamat, hogy ide fordult a dolog.”
Sem a néma hálájú fohászkodásnak, sem a síró kérelemnek nem adhatunk hitelt. A két fiatal most kerül legközelebb egymáshoz, s Kornélia, az emlékeit író, most legfukarabb a szóval. Mindketten szabadok, Kornélia is, szegény, akit soha ilyen megtiszteltetés még nem ért: a férfiak sokat kértek már tőle, de kezét még egy sem.
Ha van egy kis női furfang s egy kis állhatatosság Kornéliában, könnyen és gyorsan a költő felesége lehetett volna.
Az esküvő, ha egy nap alatt nem is, három-négy nap alatt nyélbe ütődhetett volna: Könyves Tóth tiszteletesnek voltaképp csak a gyertyafény ellen volt kifogása. Hisz a dispenzációt is ő említette.
Márpedig a gyors egybekelésekre épp a dispenzáció a rév; elintézése is csak napok dolga. Ha Kornélia csak két huszonnégy óráig mondjuk háromig tartja lobogásban azt a tüzet, amit gyújtott, annak fényénél Szendrey Júlia helyett ő kerül a halhatatlanságba.
Mi történt azon az oly nyomtalan és hangtalan esten, 1846-nak és Debrecennek azon a november 19-i irodalomtörténetileg is sötét éjszakáján?
A költő – mindvégig – gyermekesen közlékeny volt: másoknak a szerelmeseitől, sőt a feleségétől kapott leveleket is megmutatta. Sérelmeit, fájdalmát nem szokta titkolni. Valószínű, hogy az együttlét első meghitt perceiben Kornéliának is elmondta, milyen diadalt aratott, s mégis milyen kudarcot szenvedett Szatmár „előkelő” világában. Kornélia, a fiatalsága ellenére is tapasztalt, erre csak azt gondolhatta: hozzám tehát a sértettség hozta, engem tehát a legjobb esetben is vigasznak szeret; vagy akar szeretni. A következő gondolatai ezek lehettek: maga sem tudja, mit csinál; ilyen házasságba én nem megyek bele; tegyük hát próbára: csillapítsuk le a tüzét, s lássuk, vállalja-e azután is, amit oly kedves közvetlenséggel fölkínált. De amit érezhetett: ennek szegénynek most csak pusztán szeretet kell, önbizalom-kárpótlás, hiúság-gyógyír, akárkitől. Becsülöm és szeretem annyira, hogy nem élek vissza a gyengeségével, nem akaszkodom rá mindenestül, egész életemmel, hanem csak azt adom neki – jópajtásságból, kollégiálitásból! – amire szüksége van.
Másnap a költőnek csakugyan el kellett utaznia. „Egész éjfélig barátaival időzött, kik azt állították, hogy majd hallgatag, majd meg féktelen kedélyű volt. Éjfél után az öreg Bokát – ki szintén hódolattal bámulta, s ez érzelmeinek gyönyörű hegedűjátékával adott kifejezést, ablakom alá hozta, ezt az egy dalt húzatván véle: A virágnak megtiltani nem lehet.”
Ám mi történt azután? Mit tett még a költő?
„Reggel öt órakor indult a gyorskocsi: mielőtt felült volna, tárcájából kiszakított egy lapot, s írt nekem sűrű, apró betűkkel, egészen addig, amíg csak betű férhetett arra. Kért, hogy vegyem föl pap áldása nélkül is a nevét; ő teljesen reám ruházza azt, és Kolozsvárott – hova két hét múlva szándékoztunk – szerepeljek már úgy… ő ott lesz nálam, amikor kívánom, az esküvőre, és ismét távozik, ha úgy akarom. Belenyugszik abba, hogy csak akkor hívjam őt magamhoz mint férjemet, ha már meggyőződtem arról, mennyire megérdemli a boldogságot… Ez volt tőle első levelem: Csöngey Dávidra bízta a kézbesítést, ki már hat órakor kopogtatott ablakomon, s azt átadta…” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: ERDÉLYBEN

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! –
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!

Koltó, 1846. október 26.


GRÓF TELEKY SÁNDORHOZ

Te elfáradsz, mig őseidnek
Végigtekintesz névsorán,
Én jóformán azt sem tudom, hogy
Ki és mi volt a nagyapám.
Te fényes, csilláros teremben
Bárson pólyában születél,
Én szalmazsákon születém egy
Kis mécs borongó fényinél.
Téged sétára cifra hintón
Négy, öt szép drága ló ragad,
Én az apostolok postáján
Viszem sétára magamat.
Bősége van mindennek nálad,
Amit kiván a száj s a szem,
Nekem ma még csak van mit enni,
Holnap talán már éhezem.
Szóval: nagy úr vagy és én koldus,
S mégis, légy büszke rá, igen,
Légy büszke rá, jó gróf druszám, hogy
Itten nyugodtál keblemen.
Mert, hej nem mindenik nagy úrnak
Jut a szerencse, elhihetd.
Hogy megöleljem s barátomnak
Nevezzem, úgy, mint tégedet.
S mért tettem ezt? mert… de nem szükség,
Hogy elbeszéljem érdemed:
Már az elég dicséretedre,
Hogy itt könyvemben áll neved.

Koltó, 1846. november 7-10.

VILÁGOSKÉK A CSILLAGOS ÉJSZAKA…

Világoskék a csillagos éjszaka,
Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,
Az ablakból tekintetem az égen,
Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom
Mindennél szebb, ami csak szép, mondhatom.
Én legalább a világot bejártam,
De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé
A megé a messze kéklő hegy megé.
A fogyó hold talán az én bánatom,
Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a Fiastyúk az égen,
Szólanak a kakasok a vidéken,
Hajnalodik, hüvös csipős szél támad,
Hüvös szárnya legyintgeti orcámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek
Lefekünni és álmodni; de minek?
Álmodni ugysem tudnék én oly szépet,
Mint amily szép most előttem az élet.

Koltó, 1846. november 7-10.


MI VAN INNEN TÁVOL…

Mi van innen távol? a Tisza…
Mi van a Tiszán túl? Hortobágy…
Hortobágyon túl? egy szép leány,
Kihez lelkem visszavágy!

Szép leány, szép barna kisleány,
Tőled oh be messze estem el!…
Csak azt tudhatnám, hogy legalább
Néha rám emlékezel!

Engemet sokszor meglátogat
A jó angyal, az emlékezet,
És karon fog, s öntudatlanúl,
Kedvesem, hozzád vezet.

Az ős vár, melynek tündére vagy,
Mely a dombról a rónára lát,
Hol a kék Szamosban tölti a
Holdvilág az éjszakát,

És a kert a vári domb alatt,
És a kertben a tó partinál
A gyászfűzek néma lombjai –
Mindez, mind előttem áll.

Oh e kertben kert volt életünk,
Minden óránk benne egy virág;
Mult- s jövőnket a gazdag jelen
Koszorúi takarák. –

Lyányka, hogyha visszagondolod
E dicső kort: dobog-e szived?
Költ-e benned, mint énbennem, oly
Édes érzeményeket?

Várod-e ugy, mint én a napot,
Mely kettőnket összehoz megint?
Én hiszem, hogy e szép kor felé
Szép szemed gyakran tekint!

Pest, 1846. november 20. után

NEM ÉRT ENGEM A VILÁG

Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
Hogy dalolhat az jelenleg
Szívrepesztő bánatot,
Ki elébb egy pillanattal
Úgy örűlt, ugy vígadott?

Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.

Keblemen a szerelem
Virágbokrétája,
Fejemen honszeretet
Töviskoronája;
Igy lantomra majd megsebzett
Homlokom vércseppje hull,
Majd egy illatos levelke
Bokrétám virágibul.

Pest, 1846. november 20. után


RESZKET A BOKOR, MERT…

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Pest, 1846. november 20. után


TE AZ ENYIM, ÉN A TIED…

Te az enyim, én a tied,
Nekünk áll a világ!
Magas a nap fejünk fölött,
Messze földet belát,
De ameddig szeme elhat,
Nem lát nálunk boldogabbat.

Kicsiny leány az én rózsám,
Elfér az ölembe’.
Kicsiny leány az én rózsám,
De nagy ám a lelke,
Rózsám lelke egész ország,
Mégpedig a Tündérország.

Ha Juliskám eszembe jut,
Sötétben is látok,
Fényes szeme, fényes lelke
Hint reám világot;
Ha előttem e két fáklya,
Belátok a mennyországba. –

Tudod-e még, édesanyám,
Mikor gyerek voltam?
Kinn az utcán házunk előtt
Játszottam a porban,
Már ott az járt a fejembe:
Ha belőlem király lenne!

Kinevettél akkor, anyám,
Jóizűt nevettél,
Hogy fiad fejében ilyen
Balga gondolat kél.
De az isten meghallgatott,
Megsegített, király vagyok.

Király vagyok én, mióta
Bírom Juliskámat.
Nem fejemen, de szívemen
Hordom koronámat.
Eszemadta Juliskája
Szívem arany koronája!

Nagyvárad, 1847. június 1.