Ólomból ruhát öntöttek reám
Kéjjel kegyetlen poroszló kezek,
S aztán lesték mosollyal szájukon,
Hogy bár e szörnyű tettük súlya nyom,
Mozdulok? Megyek?

Nem mozdulhattam. Két óriási szeg,
Két ólomcsizma fogta lábamat;
S karomban is, ahogy reákerült
Az ólomkesztyű, minden ín feszült
A szörnyű súly alatt.

Csak szemem élt még, de az államat
Átölelte már ólomból hideg
Pánt, hogy jajom se hagyja el sötét
Kínokkal tele ólom-börtönét,
Ha felsír az ideg.

Állottam így ott – ólomba öntve,
Némán, de belül sikoltó jajok
Méhraja verte szemem ablakát,
És sírta folyton vészjósló dalát,
Hogy most már meghalok.

Álom volt? Igaz, de mi benne fájt,
Az a valóság árnya volt csupán,
Ó, mert a láger ólomköntöse
Hitem rivalgó álmát törte le,
Hogy jobb jön majd e rossz világ után.

S most állok itt s bilincs bilincs mögött
Nyűgöz le bennem minden ép erőt,
Hogy míg rajtam e börtön ólma van,
Igazamért se emeljem szavam
A külvilág előtt.

Ó, nincs nagyobb kín, mintha az igaz
Szót fojtják beléd s benned düh feszül,
Hogy minden égi s minden emberi
Törvény is csak a lelkedet veri,
Mert állanod kell – tehetetlenül.

Ó, nézzetek rám, testvérek, ti mind,
akiknek velem egy a sorsotok,
Tudom, hogy míg a hét hétre gyűl,
Szemembe mind több rémület vegyül,
Mert ebbe én – belepusztulok.

(1945)

Forrás: Erdélyi és csángó költészet (antológia)