…Nem valószínű, hogy a költő annyit nélkülözött a szerelemben, annyira csak sóvárgásra volt ítélve, ahogy a következő század nőhódító irodalmárai gondolták…
Ezer meg ezer lányszív dobogott érte is, rajta múlott, hogy válasszon közülök… Hajlama őt nem azok felé a nők felé vitte, akiket egy intésre párul lehet választani. Hogy mindenkit feleségül kért, aki tetszett neki? gyerek volt… S amellett valamirevaló nőnél, már akkor is, nyilván ez volt a komolyabb ostrom első lépése. A Kappel-lányt nem számítva, aki nem szerelem, csak pajtási fogadás tárgya volt, összesen három nőt kért meg, s a három közül kettő boldogan nyújtotta neki kezét. Talán jobban jár, ha a dunavecsei házias, betegápoló Nagy Zsuzsikát veszi el, aki kérés, sőt udvarlás nélkül is igent bólintott feléje. Meglehet, ilyen asszonyt választ magának, ha még módja lett volna a választásra, ha a nők nem futnak utána.
A másfélnapos kaland után Kornélia megállt, nem ment a költő után. Nem úgy, mint Júlia, aki a másfélhónapos ismeretség után Koltó, Debrecen, a komor soha, a Pestről érkező rémhírek és megbántások és Szendrey átkai ellenére is szívósan ragaszkodik hozzá. Szerelmükkel, amelynek csöndes kimúlása most csak tőle függ, összehasonlíthatatlanul többet foglalkozik, még írásban is, mint a költő, akit Pestre érkezve ezer égető gond kap el: könyvkiadás, írói tömörülés, egy Zerffy nevű tollbérenc pimaszkodása; és még annál a nyomorúságnál is nagyobb nyomorúság, amely elől megszökött…

A szatmári nagy élményekből lassan vers érik, maguk az élmények tehát halványodnak. A szabadság és szerelem szép viaskodásában nem Júliának jut az első szó.

Messze jártam, sokat láttam…
Sokat? oh nem! mindig egyet.
Azt, hogy a hon ereje fogy,
Hogy meghalni készülünk, hogy
Elfajult a magyar nemzet.

Aztán mintha Adyt hallanánk:

Jaj azoknak, jaj azoknak,
Kiket magyar anyák szűltek.
S kik hazájok pusztulását,
Nemzetök végvonaglását
Nem nézhetik egykedvűleg!

Júlia üde arca mind ritkábban tűnik fel. Az utolsó utolérhetetlenül finom, igénytelenségében is nagy szerelmi vers az emléknek szól.

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál…

Újév napján lát napvilágot a nevezetes jelige, a Szabadság, szerelem!, amely nem vers, hanem magyarázat és elsősorban üzenet.

Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Az üzenet Júliának szól? Vagy Nellikének? Vagy mindkettőnek? A költő ezzel jóidőre abba is hagyja, hogy szerelmi érzések kifejezése végett tintába üsse tollát. Nem úgy Júlia. Naplója egyre irodalmibb lesz, a szó rossz értelmében. Külön is lemásol belőle terjedelmes részleteket, s a levelek mellé azokat is postára adja barátnőjének. Tele van udvarlóval, báli és öltözködési gonddal, de „nagy Ő”-jét nem tudja kivetni kis fejéből.


1847… Ez az év a magyar szellem történetének legragyogóbb esztendeje. A következő két év nagyszerű eseményei jórészt külső, világpolitikai viszonyoktól függtek, másképp is alakulhattak, eltolódhattak, elaprózódhattak, esetleg, ha az ellenségben, a dinasztiában egy csöppel több ész és becsület van, el is maradhattak volna. 1847 gyűjtötte össze az erőt, amely a későbbi években robbant és világított, világítani tud még ma is…

A cselekvő magyar irodalom központjában a fiatal költő áll, a Hatvani utcai Jankovich-ház udvari szobájának társlakója. Eszméi, politikai nézetei bámulatos tisztára forrtak, jórészt nyilván a szatmári élmények hatása alatt, ahol szemtől-szembe láthatta a korhadt nemesi rend országlását, s ahol saját bőrén tapasztalhatta, mit kell elviselnie annak, aki nem tartozik a címeresek, illetve a vagyonosok rendjébe (bár némely hiedelem szerint, egy ócska armálist ő is előkaparhatna). Látta a hazafiság két értelmezését: a régit, amelyben a haza neve a leghitványabb, mert legönzőbb érdekek védelmét jelenti a milliók rovására és az újat, a nyugatit, amely szerint a hon a népmilliók közös, szabad otthona. A haza az ő szemében az utóbbival azonos, illetve azzal kell azonosulnia. Nem a szabadság nemzete-e a magyar?

Pénz kellene, pénz, pénz. Nemcsak magának: a jó öreg kocsmáros megint üzleti vállalkozásba bocsátkozott; még májusban eladott 51 marhabőrt 725 váltó forinton, de a bőröket nem tudta szállítani, s most váltó várja, per, a bukás szégyene… A fiú magára vállalja a pénz előteremtését; ír a gazdag Pulszkynak, akiről az Életképek azt tudatja, hogy újonnan szerzett nógrádi birtokán költő-azilumot akar berendezni. A gazdag Pulszky még csak feleletre sem érdemesíti a levelet. A költő, keserűen nyelve a megaláztatást, barátaival kicsinálja, hogy egy vacsorán véletlenül találkozhassék a mecénással. Találkozik, a pénz, sajna, új beruházásokra, miegyébre épp Pulszkynál is nélkülözhetetlen. A költő erre Telekinek ír. Az sem válaszol, csak hónapok múlva, mert épp úton van; akkor el is küldi a kért összeget, amelyet – nyugodtak lehetünk – később az utolsó krajcárig visszakap. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: MI VOLT NEKEM A SZERELEM?

Mi volt nekem
A szerelem?
Számos ízben könny patakja,
Gyönge sajka úszott rajta,
Benne lelkem volt a sajkás,
Hajtó szellőm a sohajtás.

Mi volt nekem
A szerelem?
Aggodalmak erdősége,
Hangzott sűrü közepébe
Farkasoknak ordítása,
Denevérek vijjogása.

Mi volt nekem
A szerelem?
Oktalan kis balga gyermek,
A pillangókat kerget,
Kergeti lélekszakadva,
Mig bebotlik egy árokba.

Mi volt nekem
A szerelem?
Holt remények szemfedője,
Sötét búbánatból szőve,
Vagy piros szekér, amelyen
Vesztőhelyre vittek engem.

Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vígan fütyürészek,
S ha földulja a fergeteg,
Odább szállok, mást építek.

Pest, 1847. március


DE MÉRT IS GONDOLOK RÁ?…

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?… hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinűbb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret…
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint őt felejteni.
Ki innen, ki szivemből,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.

Pest, 1847. március


KIT FELEDNI VÁGYTAM…

Kit feledni vágytam
S már-már elfeledtem,
Oh leány, mért tünsz föl
Ujra képzetemben?
Miért tünsz föl ujra
Piros orcáiddal,
Fekete szemeddel,
Fekete hajaddal?
Miért jut eszembe
Dús lelked kincstára,
Mely hét színbe játszik
Szivárvány módjára,
Melynek ellenállni
Hasztalan törekvés,
Mert bűvös háló az,
Honnan nincs menekvés.
Miért jut eszembe
A boldogság képe,
Mely, míg nálad voltam,
Szállt szivem fölébe,
Mint vándormadár, hogy
Ottan megpihenjen,
S megpihenvén, róla
Ismét elröppenjen.
Szép de nem jó csillag
Vitt engem tehozzád!
E csillag vezérli
A hajósok sorsát,
Kik egy ismeretlen
Hang után eveznek,
Amely vonja őket,
Míg örvénybe vesznek.
Mit használt, mit használt,
Tégedet találnom.
Ha megint eltűnél,
Mint az éji álom,
S most reményem is, e
Vakmerő kalandor,
Addig megy csak, hogy tán
Még meglátlak egykor,
De hogy összeforraszt
Véled ölelésem,
Oh ezt nem igéri
Még a reménység sem. –
Űzött a lemondás
A bú vadonába.
S hogy ennek határát
Keresém hiába,
Könnyelműség szárnyát
Vállaimra vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.
Átröpűltem már nagy
Hosszu messzeséget,
Amidőn egyszerre
Utolért emléked,
S szárnyamat kitépte,
S átadott ujonnan
Régi bánatomnak,
Mely gyötör most jobban,
Mint a börtönőr a
Foglyot, aki tőle
Elszökött és aki
Ujra megkerűle.
Csörög lelkemen a
Fájdalom bilincse;
Lesz-e kéz, amely ezt
Róla lefeszítse?
Nyujtsd kezed, leányka,
Mondd ki, hogy szerettél,
És hogy ott vagy még a
Régi érzelemnél,
Mondd ki, hadd hulljon le
Fájdalmam bilincse,
A szép szabadságot
Lelkem hadd köszöntse!
És ha szeretél s ha
Még szeretsz: mi gátol,
Elszakadnod értem
Az egész világtól?
Én leszek világod,
És te istenem lész…
Oh jer karjaimba…
Vagy még többet remélsz?… –
Vagy ha szembeszállni
Nincs erőd a vésszel,
Melyet egyesűlő
Szerelmünk idéz fel,
Mondd, hogy a boldogság
Senki mástól nem kell,
S bárha tőlem örök
Elválás rekeszt el,
Hidd, hogy lelkeink e
Kínos állapotját
Még a boldogok is
Irigyelni fogják!

Pest, 1847. április


SZERETLEK ÉN, SZERETLEK TÉGED…

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!

Pest, 1848. január

Megy a juhász szamáron, földig ér a lába… (illusztráció)