Lászlóffy Aladárnak

I. MAGÁNYOS TÚRA

Minden lélegzet mellbe vágott, minden
Lépésemmel derékig rogytam a
Kérgesre dermedt, istenverte hóba.
Keserves volt, a gyötrelem maga!

Mérföldek hosszán minden centiméter
Haladásért meg kellett küzdeni,
Miközben már a fagyhalál kísértett.
Ki nem próbálta, el se képzeli!

Mi űzött mégis? Én magam sem értem.
Biztos, hogy nem a pusztulástól féltem.
Hiszen az élet rég terhemre van.

Mentem, sehol se lassítván a tempót,
Mentem, mivelhogy mindez küzdelem volt,
És nem akartam megadni magam.

II. MENEDÉKHÁZ

Négy napja őrjöng megátalkodottan
A hóvihar, és rendre eltemet
Erdőt, utat és útjelző karókat –
El az maholnap az egész hegyet.

Némán fuldoklik a havas a hóban.
Alig szúrnak ki belőle a fák.
Körös-körül kietlen, járhatatlan,
Alaktalan és béna a világ.

„Hol a boldogság mostanában?”
Itt van, e jól befűtött, tejjel-mézzel és
Rumosteával csorgó házikóban,

Hová fogolyként zár a hóesés.
Nem tudnék benne megmaradni mégsem.
A kényszertől pokollá lesz az éden.

III. KÖNNYŰZENE TÁSKARÁDIÓN

Hová lett az az ős zene, amelybe
Átlelkesült a népek élete?
A havason ma táskarádiókból
Üvöltözik a rossz lokálzene.

A fenyveserdők enyhén undorodva
Hallgatják (s néha vissza is verik)
A bárvilág, az éjszakai élet
Banális és hazug érzelmeit.

Modern idők? Új hangulat? De ember,
Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, Honegger
Sütik rá épp a lélekrombolást!

Mert aki nem jut igazabb zenéhez,
Addig hiszi, hogy ez az, amit érez,
Míg csakugyan nem érez semmi mást.

IV. FAJDKAKASOK

Nagy, titokzatos, fekete legények,
Kik idekint a Tarhavas felett,
A Gyöngyöskút karéján gyülekeztek,
Hogy megüljétek nászünnepetek;

Kik kattogva és krákogva daloltok,
S kibontott szárnnyal dúlván a havat,
Vad, lakodalmi tivornyákba fogtok
Fenyőhazátok sátrai alatt;

Barátaim, kik ösztönös tudással
Tudjátok még, hogy milyen az a nász,
Amelyben nincsen szégyen és gyalázat,

Se gyötrelem, se megaláztatás,
Barátaim, egy férfi kér zokogva:
Tanítsátok meg tudományotokra.

V. LEFELÉ

Mi ez a gyilkos, tétova szorongás?
Honnét süvölt feléd ismét a félsz?
Szegény, szegény, bolond János barátom,
Mért rettegsz mindig, mikor hazatérsz?

Igaz: kudarcot vallott a vadászat,
Táncol tovább a fekete madár,
Amért jöttél, az elmaradt, hiába,
S otthon – ki tudja, otthon is mi vár.

De rútabbul is megjárhattad volna.
Emlékezz szegény Szarvadi Tiborra,
Ki erre járt, s a hóviharba fúlt.

Indulj hát, majd csak eljutsz valamerre,
Akad alkalmad még a küzdelemre,
S ne hidd, hogy könnyebb lefelé az út.

(1968)

Simó Márton 2022. február 21-én megjelent riportjában (Csoma Pista bácsi és a 80 éves „Madarasi”, Hargita Népe) említést tesz a költő Havasi szonettek című ciklusáról, amelynek gépiratát riportkészítés közben kezébe vehette, rajta a költő keze írása látható, amint személyes sorokkal köszönte meg rajta a vendéglátó Csoma Pista bácsinak a hegyi bánásmódot.

Forrás: a költő Semmi – soha c. gyűjteményes kötete (Transindex. Erdélyi Magyar Adatbank)