…Önhittségéről, kezelhetetlenségéről, amelyet akkor is, később is annyian szemére vetnek (s annyian utánoznak), Aranyhoz való barátsága ad igaz képet. Összeférhetetlenségében nincs egy szemernyi irigység vagy önzés. Semmi hasonlóság benne azokhoz a különös bolondokhoz, akik kivétel nélkül csak másokban tesznek kárt, magukban soha. Nem saját érdekeiért: elveiért borítja fel az asztalt s a legszívélyesebb baráti viszonyt. Ő, a megmérhetetlen egyéniség, aprólékos fegyelemmel beleilleszkedik a közös célért folyó munkába és szövetségbe, sőt maga keresi azt. Nem vetélytársai vannak, hanem ellenfelei. Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné, s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, hanem magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.

…Azzá vált volna Arany a példakép nélkül is, akivé vált? A kérdés nem hiábavaló. A szalontai öreg jobbágy-szülők fiát mindannyiszor szinte kötéllel kell kihúzni megszokott környezetéből. Költőnek született, nagy költő, de vérében van az elnyomott parasztság óvatossága, fogyatékossági érzése az úri világgal, a hatalmasokkal szemben; feléjük s a szerep felé is csak akkor tesz egy-egy lépést, ha két oldalról is karonfogják. A távoli példakép persze nagyobb biztató erő a jóbarátok szavánál is. A görög és angol stúdiumokba temetkezett falusi jegyzőnek a rokonszellem mutatja meg az igazi utat. A költők természetrajzához tartozik, hogy titkos szálakon világrésznyi távolságból is érintkeznek, s közelebb vannak egymáshoz, mint családtagjaikhoz. Arany igazi mentora nem a derék Szilágyi István, az érthetetlen szépségek rajongója, hanem már akkor is a népköltő, amikor azt még csak verseiből ismerte…
A Szalontára árasztott meleg megsokszorozódva csap vissza Pestre. A visszhang a fiatal költő végszavait hordja vissza, de mégis távolról érkezik, újdonság a fülnek. A fiatal költő most, hogy útitársa akadt, még biztosabban halad az úton. Aranynak tulajdonítsuk, hogy új barátja most ér el pályája legsikeresebb szakaszához? Arany nem kritizál, de egy költőt még a bírálatnál is jobban befolyásol az, hogy összes alkotása közül melyiket dicséri épp az ember. Arany a hátvéd, az igazolás…
Kettőjük közül ő az igazibb népi származék. Otrombaság volna a népszeretetnek, a népért való küzdelemnek, a népiességnek jogát ahhoz kötni, hogy kinek mi volt a szülője, de az egész, földmívelőkért, juhászokért lelkesülő nemzedékben el egész Táncsicsig, Arany az egyetlen, akinek apja a saját két kezével túrta a földet. A fiatal költőt, akár az öreg Petrovicsot, szíven találja, ha bántani vágyó, alattomos célzásokkal ráolvassák családja valahai szlovák gyökerét. Arany maga a megtestesült magyarság. A nép maga nem szól bele az érte folyó harcba. Mi tudjuk már, hogy a néphez s így a magyarsághoz az emberkerülő Aranynál is több köze van annak az országfutó hajdani színésznek, aki legfogékonyabb korában csárdák és kunyhók mestergerendája alatt oly sok időt töltött a nép testi-lelki közelségében. De ő maga – ha fejében ilyen egyáltalában megfordult – Aranyt a népnyelv különb művészének s így a nép jobb ismerőjének tarthatta. Új barátjában, Homér és Shakespeare lelkes tanulmányozójában, a kor legképzettebb magyar írójában a magyar parasztság fiát ölelte magához; legmagasabb gondolatairól válthatott szót vele. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A VÖLGY S A HEGY

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagyvilágra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára aranykoronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát,

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség,
Amelyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És mégis mindig olyan puszta
És mégis mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág…
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi odalenn enyelgő szellő,
Az idefönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!

Pest, 1848. január


AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten „legyen”-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február


ANYÁM TYÚKJA

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’…
Anyám egyetlen jószága.

Vác, 1848. február


A TÉL HALÁLA

Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj… készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz! ím, az ég is
Ideszegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és lánc,
S elenyészik híre-hamva.

Harcolj, harcolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!

Nézd, amelynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arcán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!…
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.

Pest, 1848. február

A költő szobra Kiskőrösön