…A költőnek, sajnos, a szerelemnél is fontosabb gondjai vannak: összes költeményének kefelevonatait, a nyomdahibákat javítgatja, a kötetnek, amelyet a „Tisztelet és szeretet jeléül” Vörösmartynak ajánl, a pesti márciusi vásárra okvetlen meg kell jelennie. Vidéki kislányok ilyesmit nemigen értenek meg:
Júlia szülei tilalmára, egyszeriben nem írhat a költőnek, ellenben megint szárnyára ereszti a pletykát, hogy férjhez megy. A költő viszont erre verset ír arról, hogy annyi szeretője van, nem is tudja, melyiket válassza. Amire Júlia, szegény, úgy érzi, hogy „végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás jégpáncélját”, s rögtön talál módot, hogy izenjen a költőnek. Tudja, hogy a költő oldalán esetleg nélkülöznie kell. Foglalkoztatja ez is, de még jobban az, amiért meg kell hajolnunk előtte: nem lesz-e akadály majd a költő pályafutásában? De a szenvedély minden aggodalmat elnémít. Maga szégyell írni; Térey Marit kéri meg a szerelmi vallomás közvetítésére.
… Megjelenik közben az összegyűjtött versek kötete, benne a költő arcképe. Ebből megy egy példány Térey Marihoz is azzal a kéréssel, küldje tovább Sz. Júlia kisasszonyhoz. „Kérem Kegyedet, méltóztassék átadni őneki s egyszersmind nevemben igen-igen boldog házaséletet kívánni, mert hallom, hogy férjhez megy”… Mari továbbítja az üzenetet is, a verseket, amelyekben jó egypár szól még a tavalyi szép napokról, e szép napok erdődi kislányáról.
Mi hatott igazán Júliára: a kihívó üzenet vagy a versbeli dicsőség? Vagy az újabb pletyka – már Maritól – hogy a költő is nősül? Illetve akar, mégpedig egy – nekivaló parasztlányt keres. Mari megkérdi tőle, mit válaszoljon a költőnek?…
Nem nézhetjük részvét nélkül Júlia önbeismerését. „Hatalmadba adok – írja Marinak – mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt.” Már csak a szívére hallgat….
Később sok találgatás, sőt vita esett, valóságosan ki is kezdte újon a kapcsolatot. Koronatanút van módunk idézni. Ez a Sass Károly, aki mint gazdatiszt-gyakornok szolgál Szendrey mellett, mintha családi örökségül kapta volna a képességet a becsületes, a nagyzolás és fontoskodás nélküli beszámolóra. A forró pillanatokat is éppoly kitűnő szárazsággal – azaz hitelességgel – írja le, akár bátyja. Érdemes vissza is kanyarodnunk, egy percre.
„…Az 1847. év tavaszán egyszer a hivatalos óra végeztével sétálni mentem a vár alatti kertbe, azon kertbe, melyet a költő annyiszor megénekelt. Főnököm leánya együtt jött velem, s ott járkálva, közönyös dolgokról beszélgettünk, mígnem én figyelmeztettem Júliát, hogy menjünk fel, mert még az uradalmi postára kell elkészíteni a hivatalos leveleket, s azontúl még magánlevelet is akarok írni. Júlia kérdezte, hogy kinek írok.”
Sass érzi, jobb volna nem kimondania a költő nevét, de kíméletből sem tud hazudni. Megmondja, hogy a volt vőlegény-jelöltnek ír.
„Júlia mélázó lett, kételkedve kérdé tovább:
– Csakugyan? S megtenne-e valamit a kedvemért?
Én a legszívesebben ajánlkoztam, hogyha netalán üzenetet akar küldeni, levelemben megírom, s azon kérdésemre, hogy mi leend az, Júlia zavartan elgondolkozott.
Végre én azt az ajánlatot tettem, hogy át fogom neki adni a levelet, s ő aztán írja a végére, amit akar, s ha velem az üzenetet nem akarja tudatni, lepecsételve adja vissza a levelet, melyet én aztán rögtön postára adok. Ez ekképp csakugyan meg is történt. Én a levelet átadtam neki, s ő azt néhány perc múlva visszahozta, anélkül hogy lepecsételte volna. Az üzenet, melyet Júlia a levél végére írt, két szóból állott.”
…Sass erről szólván ezt írja még, szószerint: „Ez volt az első közeledés, mely a szeretők részéről egymás felé történt, s e közeledést Júlia tette meg.”
„…Nem sok idő múlva megjött a válasz levelemre, s abba egy másik levél volt zárva Júliához, melyet én a címzettnek hűségesen kézbesítettem is.
Másnap délelőtt találkoztam Júliával, s kérdeztem tőle, hogy mit ír Sándor.
– Mit ám! Igen furcsát – mondá Júlia, s hozzátette, hogy majd később lemegyünk a kertbe, s ott megmutatja.
Csakhamar le is mentünk. Júlia csónakázni kívánt, s így csónakba szállottunk. Én csöndesen eveztem, Júlia pedig a csónakban állva, olvasni kezdé a levelet fennhangon, hogy a víz locsogásától megérthessem.
A levél így kezdődött:

Kit feledni vágytam
S már-már elfeledtem…

Júlia itt megállt az olvasásban, s jelentősen nézett rám. Én egészen indignálódva kiáltottam fel:

– Megbolondult Sándor?

Júlia azonban nevetett, s tovább folytatá a levél olvasását, mely az első pár sor után egészen más fordulatot vett, mint gondolhattam.”
A vers-levélben benne van az is: én kész vagyok mindent újrakezdeni. De benne van a hitetlenség is, hogy egymáséi lehessenek….”

…Szendrey éppoly kevéssé „zord apa”, akár az öreg Petrovics. Megérthetjük, hogy a jelentkező vőjelöltekben nem a költői tehetséget, hanem a jó férfitulajdonságokat, elsősorban a tehetősséget kereste. Maga is szókimondó ember, de – mint a szókimondók általában – nehezen bírta el a szókimondást. Az a mai napig bujkáló balhiedelem ejtette meg, hogy a költők valahogy több bort és nőt fogyasztanak, mint a közönséges halandók, s fő törekvésük, hogy padlásszobában haljanak meg, éhen. Az előtte ágáló, a szabadságról, az emberi, illetve a szerelmesek jogairól pattogó költőről kiváltképp ez lehetett a véleménye; az is emlegetett ilyen balhiedelmeket, ha nem gyakorolta is… Szendrey féltette agyonkényeztetett, legkedvesebb lányát a hetyke fiatalembertől, aki az első komolyabb eszmecseréjük alkalmakor holmi francia ideákkal, az úri osztály közeli végével, forradalommal fenyegetőzve vérig sértette őt. Azt hiszem, közönséges hozományvadásznak tartotta.
…Hogy is sejthette volna, hogy az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalemberben Európa legeszményibb férjjelöltje áll előtte? Szendrey nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet. A sorsnak arra a tréfájára igazán nem gondolhatott, hogy Júlia valamennyi volt és leendő kérője között ez a fiatalember a legönzetlenebb, ez, aki – ahogy még tavaly megénekelte – valóban csak a „barna kis lány hófehér lelkibe” szerelmes és nem az após forintjaiba….
…Az apai zsarnokság, a szerelem jogainak elfojtása még türelmetlenebbé teszi mindenfajta zsarnokság és elnyomás ellen; nyilván látja köztük a nagyon is látható összefüggést. Erdődről május 23-án Zelestyére megy; ott a hutákban „mindjárt az üvegkészítés azon munkásainak halvány és testileg senyvedő rabszolgáin akadt meg, akik azon poharakat és palackokat készítik, melyekkel mi a vígság és tivornya isteneinek áldozunk. Hamarjában penderített is olyan Michel-Louisa-féle zamatú socialistico-communisticus szónoklatot, hogy a háziúr boldognak vallotta magát, hogy munkásai csak oláhul értenek, és eszméik láncolatába nem illeszthetik azokat az elveket, amelyeket a két világrész socialistái, nem mondom munkásai, május 1-ső napján a két világrészben oly hatalmasan promulgáltak” – írja Lauka szintén, már a 90-es években, amikor a zsarnokságot egy kitűnő párizsi asszony, Louise Michel is a kizsákmányolásban látja. E hangulatzavaró eszméket maga a költő is kifejezi. Harmadnap, május 23-án a nagybányai bányászok életét nézi meg. „Túrnak, túrnak ezek a sápadt vakondokok távol a napvilágtól, távol a zöld természettől, mindhalálig; és miért? hogy legyen gyermekeiknek és feleségeiknek min tengődniök, s legyen mit eltékozolni azoknak, akik nem gyermekeik és nem feleségeik…” A hangulatnak versfolytatása is van; ebben a végső kicsengés a fontos; a világ e sommás kettéosztásában a költő nem azok oldalára áll, ahová a pénz, az érvényesülés rendelné.

Nem, szivem nem eladó, e szívnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyhóban és útfélen élnek…

… Jegyezzük meg a sorsfordító dátumot: május 26. E nappal keltezte Erdődről azt a levelet, amelyből már idéztünk. Hadd idézzük a kezdetét is.
„Barátom, tennap írtam vagy egy század előtt utolsó levelemet Nagy-Bányáról? oly változás történt rajtam ez egy nap alatt, amilyet egy századról sem tettem föl.
Istenem, Istenem!
Királyságomat egy lóért! kiáltja III. Richárd. Jövendőm felét egy nyugodt óráért! kiáltom én, hogy leírhassam az eseményeket, hogy leírhassam kedvesem szerelmét, ezen szerelmet, melyhez hasonló még nem volt.
Boldog vagyok. Mindörökre.
Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz… csak egy csalogány dalol… szívem.
Dicső, dicső leány, téged kerestelek ifjúságom kezdete óta. Oda mentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála istennek, még nem jött későn az ellenméreg.
Dicső, dicső leány!
Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem.
Engemet választott.
Ő szeme fénye szüleinek, kik gyermekkora óta minden gondolatát, minden vágyát kitalálták és teljesíték, kik mindent adtak neki, csak rossz szót nem. Ott voltam más részről én… ismeretlen jövevény, kit sárral mázolt be az előítélet, és nyilaival lövöldözött meg a rágalom és nem értem rá, így szólni hozzája: én nem olyan vagyok, amilyennek látszom, amilyennek a világ látni akar! s ő mégis engemet választott…
Szeptemberben házasodom, barátom, házasodom. Drágán szereztem függetlenségemet, még drágábban adom el. Hol kapnék érte nagyobb árt, mint Juliskám?…
Nézd, megint róla írtam és csak róla. Hiába, szívem oly tele volt, hogy ki kellett ömlenie, különben megrepedt volna. Értesz-e valamit levelemből, vagy semmit? Képzelem, mily zavart. Az öröm úgy jár keblemben és fejemben, mint a részeg ember a szobájában; hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakot ver be, s mindenképpen garázdálkodik. Bolond, szilaj fiú az a váratlan öröm. Még fejem óráját: eszemet is majd a földhöz vágta.”
Ezt a nyilvánosságnak írta. Magánleveleiben ugyanez az elragadtatás: „Menyasszonyomról csak annyit mondok – írja Kazinczy Gábornak –, hogy ő lesz az összes magyar írók feleségeinek koronája. George Sand esze s Shakespeare Júliájának szíve egyesült az én Juliskámban.” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: BORDAL

Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.

Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok…
A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!

Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.

Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.

Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!

Pest, 1848. március


FELESÉGEM ÉS KARDOM

Galamb van a házon,
Csillag van az égen,
Az én ölemben van
Kedves feleségem;
Ugy tartják szelíden
Ringató karjaim,
Mint a harmatot a
Rezgő fa lombjai.

Ha már megöleltem,
Mért meg ne csókolnám?
Csókokban nem szegény,
Nem is fösvény a szám.
Beszélgetünk is, de
Az csak félig beszéd,
A másik fele már
Csókokba olvad szét.

Nagy a mi örömünk,
Nagy a mulatságunk,
Gyöngynek is beillik
Fényes boldogságunk!
De az én kardomnak
Ez sehogysem tetszik,
Ránk szemét a falról
Mogorván mereszti.

Mit nézesz, öreg kard,
Olyan mérgesen ránk?
Vén golyhó, talán a
Szerelemféltés bánt?
Hagyd el ezt te, bajtárs,
Nem való ez néked,
Ha férfi vagy, ne űzz
Asszonymesterséget.

De meg nincs is okod
Engemet féltened,
Hiszen ismerhetnéd
Már feleségemet,
Ismerheted lelkét,
Ezt a ritka lelket,
Aminőt az isten
Nem sokat teremtett;

Ha szüksége van a
Hazának karomra,
Téged saját keze
Köt fel oldalamra,
Oldalamra köt, és
Búcsuját így veszi:
Menjetek, legyetek
Egymásnak hívei!

Pest, 1848. április

A TAVASZHOZ

Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!

Pest, 1848 április



ILYEN ASSZONY VALÓ NÉKEM…

Ilyen asszony való nékem,
Mint az én kis feleségem.
Eszemadta kis barnája,
Te vagy a világ rózsája.

Nem vagyok az, aki voltam,
Aki annyit szomorkodtam;
Csillagos ég az életem,
Ezt is neked köszönhetem.

Édes szemed mosolygása
Örömemnek kútforrása,
Többet ér egy tekinteted,
Mint a tavasz, mikor legszebb.

Meg is érem minél előbb,
Megérem én azt az időt,
Hogy ahová lépsz, kedvesem,
Lábad nyomán virág terem.

Ha dicsérni akarnálak,
Sokfélének mondhatnálak,
Nem mondalak én egyébnek,
Csak az isten remekének!

Pest, 1848. április