1951-ben Nyárádgálfalván tanítottam. Abban az idôben nagyon összetartó volt a község lakossága. A néptanács elnöke, titkára igyekezett védeni a lakosságot a pártutasításoktól. Bár sok jómódú gazdálkodó volt, kulákká mégis csak két-három családot tudtak nyilvánítani, akik inkább földbirtokosoknak mondhatók, vagy cséplôgéppel is rendelkezô gazdák voltak. A rendeletek kicselezésében nagy szerepe volt Árpád bácsinak, az akkori tanácstitkárnak.
Ha viszont május 1. vagy egyéb proletárünnep jött, Árpád bácsi ugyancsak igyekezett kitenni magáért. A díszítésért mindig Nyárádgálfalva kapta a rajoni diplomát. Rendszerint bennünket, „tanerôket”, a fiatalabbakat hívott, sohasem parancsolt, csak megkért, hogy csináljunk valami igazán illô díszítést. Hát mi csináltunk is! Fenyôgirlandok között az összes „nagyok” fényképei; a kommunizmus kirakata. Hatalmas, vörös papírra írt jelszavak, zászlóerdô a tanács épületén, az iskolán, minden hivatali helyiségen. Május elsején délelôtt történt az ellenôrzés, végig a vonalon, és délután már hozta is a háromtagú küldöttség az élenjáró községnek járó diplomát. A tanácstagok átvették, Árpád bácsi beinvitálta a küldöttséget s minket is, hármunkat a díszítô brigádból, egy kis kínálmációra. Az asztalnál falatozás meg a bor mellett igencsak vidám hangulat kerekedett. A kiküldött elvtársak az ismételgetett gratulációk után éppen felállni készültek az asztaltól, amikor az Árpád bácsi picinyke kislánya valósággal berobbant az ajtón.
– Édesapám, jöjjenek hamar ki! Nézzék meg, hogy repülnek Sztálinék!
– Mit beszélsz, te leányka! Mi az? Mit láttál?
– Repülnek, apa, bizony isten. Repülnek!
Kitódultunk a házból. S néztük csodálkozva, szinte dermedten a meglepetéstôl s a félelemtôl is, amint csaknem száz méternyi magasságba emelkedve kavarog a forgószélben Marx, Engels, Sztálin és az egész Központi Bizottság, sôt a jelszavak nagy része is.
Az elvtársi bagázs néma csöndben mászott be az autóba, és azonnal elporzott onnan.
Árpád bácsi tûnôdve nézett utánuk, aztán mikor leszállt a por és ismét tiszta lett a levegô, csendesen megjegyezte:
– Jól mondják, hogy a nagy Sztálin mindentudó. Lám, ma éppen a pilótázó tudományát mutatta be.
Késôbb még hozzátette: – Persze nagy szerencséje volt a Jóistennel.

(Én is éltem, 2000)

Forrás: Bölöni Domokos FB-oldala