Nálam ilyenkor – november
s kora tavasz álmos
rácsai mögött – kalitkából szabadult madár,
ide-oda szálldos
a perc, szobából konyhába:
kávéra, mézre,
majd vissza: könyvre, laptopra,
fotelre, székre,
felfüggesztve lebeg: szárnya
kolibri-serény,
s nektárt kereső csőre csókja
szürke-hideg, amikor súlyos gomolyokba’
hull ablakomra a reménytelenség…
Ma kisütött a nap,
az ablak fölragyog,
tekintetem a fákra fut,
én meg a fák közt ballagok
egyazon percben, de nem most,
még hideg van (majd tavasszal),
szél sodor levelet, papírost –
lám, a perc a gondolattal
suhan erre-arra: jelen s jövő,
nagy szárnyterpeszű nap-sugár,
virág-fúgák prelúdiuma,
vége felé jár február…

2022. 02. 22.

1. Demeter Maria:
   2022. március 1. 07:09

   Számomra jó vers. Könnyedén suhanó,mert bele röppent a perc.Idő és gondolat együtt szállnak, jelen ,jövő és a múlt.

2. Hadnagy József:
   2022. március 1. 12:27

   Köszönöm.