Még mindig álmodom
az erdő-partot,
hol végre kinőhet
kunyhóm gerenda-lába,
mint fenyőtű alól a gombaszár-
hol reggelre
ablakig dagad a hó
és nem tapodja latyakká
az emberi szó.

Még mindig könyörgök
egy jószagú égért,
mely időt, mint esőt küld:
mosná le a cégért –
bőrig, csontig ázok,
fellazulnak kicsit
a mélyre süllyedt átkok.

Még mindig remélek
egy szelíd földet,
hova úgy dőlök le,
mint nyár derekán
az érett fű: rendekbe
egy kasza nyomán,

és álmodok még mindig
egy vidéket, hol békés röggel
gyógyítják a halált
s percnyi emlékezéssel
az elvesztett Kánaánt.