A szerzőről részletesebben a Wikipédián: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_D%C3%A1niel_(%C3%ADr%C3%B3)

Gazdag életművében fontos helyet foglal el a regény és a novella. Kisprózájához újságírói tevékenysége bőséges forrásanyagot szolgáltatott. Az erdélyi két világháború közti magyar próza kiváló képviselője. Különösen népszerű Cirkusz c. allegorikus regénye. Alább novelláira hívjuk fel a figyelmet, melyek  egy 1925-ös gyűjteményben (Egy szegény kisfiú élettörténete. Novellák; Révész, Marosvásárhely, 1925 (Erdélyi könyvbarátok társasága) láttak napvilágot.

TÜCSÖKDAL

Az utca poros volt, a földbe széles repedéseket égetett a kánikula, a földben élő élet betegen sirt, a forró nyár sóhajra nyitotta a kenyeret féltők száját és sóhajtoztak a szenvedő állatok is. A kocsiuton egy tücsök vonszolta magát, ő is sóhajtozott. A por belement az orrába, véresre marta dalok közt rongyolódó tüdejét, de kiköhögte a port és tovább sietett. A lábai remegtek a fáradságtól, a feje zúgott a szive ütéseitől, de nem pihent. A város végén letért az országutról, a szántóföldek göröngyei közé vetette magát, hátha hamarább eléri az erdőt. Egyszer egy árokhoz ért. Az árokban viz volt, belenyujtotta egy kicsit a lábát, hogy mély-e, s a szive nagyon elszorult, mert a vizen nem birt átmenni. Gondolkodott, hogy beleugorjon-e, hogy nem-e lenne-e jobb igy egy szempillantás alatt végezni mindennel, ekkor azonban fiatalember jött felé és ez is megállt az árokparton. Ez is a vizet nézegette s mikor hátralépett, hogy átugorja az árkot, a tücsök megszólitotta.

– Hová mégy, édes testvérem?

A fiatalember hátra simitotta a haját, s csak ugy odavetette a tücsöknek:

– Az erdőbe megyek.

A tücsök összetette a kezeit, esdekelt:

– Én is az erdőbe akarok menni, de itt ez a mély árok elvágta az utat előttem. Nézd édes testvér, én egy nagyon könnyü, sovány kis tücsök vagyok, aféle poéta-legény, vigyél át engem a vizen. Ráülök szépen a válladra, meglátod, nem is érzed, hogy ül valaki rajtad s ha átugrottál velem a vizen, megint leszállok a válladról és tovább kinlódom.

– Minek mégy te az erdőbe – kérdezte fiatalember. – Mit akarsz ott?

– A válladon majd elmondom, ha leszel szives felereszteni, mert nagyon sietős volna a dolgom.

A fiatalember intett neki, s mikor fenn volt a tücsök a vállán, átugrott vele a vizen.

– Leszálljak-e – kérdezte a tücsök, – vagy lennél olyan kegyes, megtürnél, mig pihenek egy kicsit? Beteges vagyok, amellett a lelkem is egészen össze van törve.

A fiatalember éppen ugy lihegett, mint ő a porban, s már nem nagyon hallotta a tücsköt.

– Ugy látom jó szived van – mondta a tücsök – nem teszel le ide a nagy göröngyök közé s ezért meglátod, alighanem megáld az Isten, mert ha gyorsan kiérek az erdőbe, lehet, hogy még minden rendbe jöhet. Tudod miért megyek az erdőbe?… Ha meg nem sértelek, ideülök a kalapod szélére, közel a füledhez és mindent elmondok, ameddig viszel. Mi a te foglalkozásod?

– Költő vagyok – mondta a fiatalember. – De ne kérdezősködj, mert mindig belenyilallik a mellembe, ha szólok. Nekem is korán ott kell lennem az erdőben… különben én biztosra veszem, hogy meghalok máma, azért mondom ne nagyon kérdezősködj tőlem.

A tücsök a kalapja szélére ült, közel a füléhez.

– Bocsáss meg – mondta – nem kérdezek többet. Előbb is csak azt kérdeztem, hogy mi a foglalkozásod, pedig ezzel várhattam volna mig felmászok a kalapodra. Most már, hogy itt ülök, látom, hogy milyen zsiros a kalapodon a pántlika, ebből magamtól is kitalálhattam volna, hogy kollégám lehetsz. Azért mégis jobb igy, hogy magad mondtad, mert most sokkal nagyobb a bizalmam hozzád. Te mióta szaladsz igy? Mikor indultál? De most jut eszembe… igazán nem kérdezek többet, ne haragudj… Én délelőtt tiz órakor indultam, itt lakom a kőhid alatt. Sokkal korábban kellett volna indulnom, de a postás mindig csak tizkor érkezik hozzám és ki gondolt volna addig ilyesmire? Tizkor kapok egy levelet, hogy nem látom többé, mert éjjel kirepült az erdőbe s mire a nap feljő, ő már nem lesz az élők sorában. Látod én azért sietek. Igaz, hogy most már nagyon fent van a nap, de hátha megsegit az Isten, hogy még idejében érkezek.

A fiatalember melléből felsivitott egy kemény sóhaj, s még jobban sietett. A haja odaragadt a homlokához, az izzadság végig folyt az arcán, kezét a szivére szoritotta.

– Én biztosan tudom, hogy meghalok máma – suttogta s már egyáltalán nem hallgatott a tücsökre. Ez persze tovább beszélt, mert még nagyon tele volt a szive s a kalap szélén kényelmesen utazott.

– A levelet egy kis katicabogár irta nekem, akit én nagyon szerettem. Ő az öreg katicabogárok lánya volt, a patikuséké, akik fent a hid karján laknak. Ott van a patikájuk a saját emeletes házukban, nem tudom ismered-e őket. Hát látod, én ezeknek a lányát szerettem, egész éccakákat neki daloltam a hid alól, s néha az ablakáig is felmásztam és csókolóztunk egy-egy kicsit. Mert ő is nagyon szeretett engem, csak az a vén gazember apja megtiltotta neki, hogy szóba álljon velem. Azért igy is elég boldog volt az én életem, meg a kis Katicáé is, szegényé, csakhogy képzeld… igazán szédülök, ha erre gondolok… a mult hónapban férjhez adták szegényt. Az a vén felfuvalkodott apja, de az öreg Katicáné is, hozzáerőszakolták az ügyvéd katicához, egy csuf, fakószárnyu agglegényhez, akinek egész sor háza van a hidon. Ezt én sejteni se mertem volna és ugy tudtam meg, hogy egy este lejött hozzám az én kis katicabogaram a hid alá, ide a mellemre rogyott a feje, átölelt és sirt a lelkem és azt mondta: vége, férjhez adtak. Ekkor én elájultam s azóta, majdnem mindig ájult vagyok. S ma délelőtt hozza a postás a levelet, hogy éjjel kirepült az erdőbe s mire a nap feljő, már nem él. Ez azért történt igy, mert ma lett volna az esküvője a szegénynek s az olyan sziv, mint az ő kis szive volt, inkább a halált választotta.

A szeméből apró könny pottyant a fiatalember fülére s mikor beértek az erdőbe, felcsuklott mégegyszer a hangja:

– Na mit szólsz te ehez? Mit csinálnál te az én helyemben? Ugye, te sem tehetnél mást: szaladnál az erdő felé, mint egy bolond kutya, azt hiszem. De most leszállok a kalapodról, köszönöm, hogy elhoztál idáig… talán megáld érte a jó Isten.

A fiatalember a bokrok közé furta magát, haja a tüskékbe akadt, tüskék karmoltak az arcába, vérzett egy kicsit, valami nevet kiabált. A tücsök nyomában lihegett s ő is kiabálta a katicabogár nevét. Neveket kiabáltak, amiket visszakiáltott az erdő. Neveket kiabáltak, amiket nem adott vissza az erdő. Neveket, amelyek felszivódtak a fákba, fákká, vagy füvekké változtak, elszintelenedtek, elritkultak a térben. Egy szintelen lány s egy szintelen szárnyu katicabogár. Egy fehérruhás álom a zöld füvön. Zöld koszoruval a feje körül s fehér állán egy feketemellü katicabogár. Apró lábai szépen keresztberakva pihentek a mellén, pettyes szárnyai kiteritve, mintha piros sirban feküdt volna… Virradatkor ért ki az erdőbe s ahogy a halál után repdesett, parfümillat ölelte körül, rászállt az illatra s egy édes ponton megcsókolt egy leányszájat. Lecsókolt egy kis maradék mérget a szájáról. Aztán felfordult. S a tücsök, térdreesett mikor meglátta s térdreesett a fiatalember is. És megcsókolta az édes szájat. Hosszan. S másnap visszakerültek a városba. Egy költő, egy patikuslány. S a ruháján egy katicabogár is.

S a temetőben éjjel egy tücsök énekelt, halk, könnyes halotti éneket, egy tücsökdalt szegény.

Forrás: EGY SZEGÉNY KISFIU ÉLETTÖRTÉNETE * MEK