Rostás Zoltán* AHÁNY HELYRE MENT AZ EMBER („SZÉTRIADT” MAGYAROK) Szóbeli történelem, beszélgetések, oral history
Érdekes könyv jelenik meg a Pont Kiadónál, Rostás Zoltán szociológus, A Hét egykori szerkesztõje ír ebben több évtizedes munkájáról. Ebbõl közöl a Káfé elõzetes részleteket
Magnós (magán)történelem
avagy
a szerzõ „felvezeti” tárgyát
Nosztalgiával emlékezni a bukaresti nyolcvanas évekre – amnéziára, netán mazochizmusra vall. Mert „elfelejteni” a nélkülözéseket, a bezártságot, a városrombolást, az abszurd intézkedések egész sorozatát, valóban a patologikum határát súrolja. De mivel az elnyomás sosem lehet totális, én is éppen ilyen körülmények között találtam lehetőséget, sőt örömet munkámban, hétköznapjaimban az oral history – nem egészen véletlen – felfedezése és művelése révén.
Természetesen, nem mindegy, hogy akadémiai program keretében, vagy magányosan, kedvtelésből vállalkozik valaki egy számára új kutatási módszer kipróbálására – egészen más jellegű elfoglaltság, egy bukaresti magyar hetilap szerkesztése mellett. Az sem mindegy, hogy a kutatás (viszonylag) szabad légkörben folytatható, vagy sem. Tehát, mindent összevetve, az én oral history élményem nem magyarázható a társadalomtudomány belső logikája mentén, amolyan „internalista” szemlélettel.
A kor, a város, a státusz indított el.
E felvezetésnek tehát elkerülhetetlenül személyes jellege van: a múlt század nyolcvanas éveiben végzett magnós búvárkodással kapcsolatos bukaresti tapasztalataimtörténetét próbálom vázolni.
*
1980. körül még nem foglalkoztattak különösebben sem Bukarest marginális kultúrái, sem pedig a román társadalomtudomány múltja. Egyszerűen az önálló, vagyis egy személyre szabott kutatás lehetősége érdekelt. Voltak fontos témákra összpontosuló, nem hivatalos, egyéni terveim, amelyek a megtűrt kutatások világához tartoztak, hiszen nem fenyegették közvetlenül a kommunista rendszert.
Érdeklődésem a történeti antropológia tárgyköréhez tartozó, megközelíthető témákra irányult: minél részletesebben szerettem volna kutatni látszólag hétköznapi, banális témákat. Mivel nem voltam kutatóintézeti kötelékben, szabadon választhattam meg témáimat. Ezek kiválasztásakor nem gondoltam a közzétételükre, hiszen úgysem lehetett volna publikálni ideológiai koncessziók nélkül. Az akkori körülmények között – kissé talán romantikusan – úgy véltem, hogy az út a fontos (a téma minél elmélyültebb megismerése-megértése), nem a cél (könyv megjelentetése).
Másrészt, szerkesztői-publicisztikai munkaköröm adott némi szakmai elégtételt, mert a cenzúrával való bújócskának volt eredménye: lapunkat, A Hetet és tudományos mellékletét, a TETT-et szerették az olvasók. És voltaképpen társadalomtudományi érdeklődésemen túl, a
lap érdekesebbé tétele is közrejátszott abban, hogy egy, a Ceausescu dicsőítését is beharangozó nemzetközi kongresszusra riporterként benevezzek. Ez a számomra mérföldkövet jelentő esemény az 1980. augusztusában Bukarestben megrendezett 15. Nemzetközi Történettudományi Kongresszus volt.
Belevághatnék az összejövetel rám gyakorolt hatásának a leírásába, de az előzmények nélkül nem érthető, miért volt oly jelentős számomra.
Az ezerkilencszázhetvenes évek tulajdonképpen a korábbi, un. liberális, engedmények fokozatos visszaváltásának évtizede volt. Nicolae Ceausescu 1971. júniusában közzétett ideológiai téziseit követően elkezdődött a korábbi engedmények megszüntetése, és a kulturális élet,
illetve a tervgazdaság fokozott központosítása.
A folyamat lassú volt, még a résztvevő megfigyelő számára is, mivel a pártapparátus nem igyekezett gyakorlatba ültetni az elnök utasításait. Végül a kommunista pártban érvényre juttatott „káder-rotációs” elv és gyakorlat elérte romboló hatását mind kulturális téren, mind pedig
a gazdasági környezetben, és azonos mértékben az életszínvonal tekintetében is.
Ebben a hangulatban került sor az említett kongreszszusra. Az előző évek tapasztalatából tudtuk, hogy nem a
tudomány immanens fejlődésének előmozdítása miatt támogatta a hatalom az Akadémia Történeti Intézetének kongresszus-szervezési javaslatát, hanem mert újabb lehetőséget látott az elnök nemzetközi hírnevének gyarapítására. Persze, azt is tudtuk, hogy az Intézet is „kettős
könyvelést” vezet (mint minden valamire való kulturális intézmény), mert a megnyitón elhangzó elnöki „útmutatások” és azok „értékelése” után, a kongresszus úgy folytathatta munkálatait, mintha, mondjuk, Uppsalában rendezték volna meg. Kétségtelenül fontos volt ez az esemény, különösen a nagy számban jelentkező kelet-európai történészek számára, mert többségüknek soha vissza nem térő alkalmat jelentett nemzetközi megmérettetésre,
közvetlen találkozásokra nyugati kollegákkal.
Számomra a leginkább meglepő és ugyanakkor ösztönző az oral historynak szentelt szekció ülése volt. Először is azért, mert erről a kutatási irányról és módszerről Bukarestben nem is hallottam, másrészt azért, mert az előadásokból kiderült, hogy a legalább harminc éves kutatási gyakorlat ezen a kongresszuson kapott először önálló szekció-szervezési jogot, ami egyértelműen intézményesülést is jelentett.
A szekció munkálatain elhangzottakból és a résztvevőkkel folytatott beszélgetésekből megértettem, hogy az irány és a módszer: a strukturálatlan antropológiai interjúnak a múltra vonatkozó kiterjesztése, amely nagyon
hasznos a jelenkori társadalomtörténelem számára. Ez az interjú-módszer azért is megkapott, mert alkalmas az írott források kiegészítésére, és ugyanakkor kiváló módszer bizonyos témák felfedésére, amelyek később írott források segítségével kiegészíthetők, ellenőrizhetők. Eleve lelkesített, mert már volt tapasztalatom a szemtőlszembe interjúk készítésében, s ez végül is összekapcsolta a terepmunkát a történészével. Ezek szétválasztásátmindig is természetellenesnek tekintettem, különösen a jelenkor kutatása szempontjából. Továbbá, megkapott a szóbeli történelem „különutas” ideológiája is, hiszen a valamilyen szempontból kiszorított csoportokra, rétegekre, kategóriákra vonatkozott, amelyek rendszerint nem hagytak maguk után írásos nyomokat, vagy ezeket a hatóságok állították ki.
A szekció ülésén elhangzottak számomra kézzelfoghatóvá tették, hogy ezzel a módszerrel az emberi közösségek olyan mélyrétegeit tárhatjuk fel, amelyek a konkrét társadalmi önszabályozás, a közösségi önszervezés rejtett mechanizmusaiba engednek bepillantást. Ezek a lehetőségek igen ígéretesnek tűntek, de még nem tudtam, milyen kérdezési stratégiát kell alkalmaznom, hogy ezt acélt legalább megközelítsem. Ezért aztán azt a résztvevőt kértem fel beszélgetésre, akinek az előadása leginkább saját interjú-készítési tapasztalatára épült. A választásom tehát Theo Barker londoni gazdaság- és társadalomtörténész professzorra esett, akit aztán a nemzetközi Oral History Társaság elnökéve is választottak. Módszertani útmutatónak beillő interjúmból (amit aztán a Korunk 1982. júniusi száma hozott) azt idézem itt, ami a leginkább hatott rám:
„Nem adatokat, vagyis dátumokat, számokat, neveket kell kicsikarni, hanem az alany életkeretét (munka, szabad idő, család, kapcsolatok, hobbi stb.) kell felderíteni, s ebben pedig azt, hogy mit gondolt mindarról, ami körülötte történt életében, egyáltalán: hogyan érezte magát
abban a világban, amelyben életét leélte. Az alany éppen ezekre a dolgokra emlékszik leginkább. Az idős hölgy például bámulatos részletességgel mesélte el, milyen volt egy pincérnő élete Manchesterben a Piccadilly utcai kávéházban 1895. és 1900. között. Nem is kell mondanom,
hogy az alkalmazás milyen íratlan szabályai tárultak itt fel. A `szóbeli történelem` segítségével a lakáskörülményekről is rengeteg újat tudtunk meg: milyen volt a bútorzat, a lakások nagysága, az egy főre eső lakterület. De az interjú során ennél sokkal több minden kerül felszínre, és ami a legfontosabb, az, hogy vajon abban, amiben laktak, jól érezték-e magukat, boldogok voltak-e? Amikor egy öregúr arról beszélt, hogy egy szobában hatan aludtak, én felkiáltottam, hogy hát ez borzasztó! Erre ő igen derűsen azt válaszolta, hogy nagyon jól voltak így, és nem láttak ebben semmi borzasztót. Persze vigyázni kell, mert az öregek hajlamosak ifjúkori éveik megszépítésére. Az interjúkészítő történész idővel `megérzi` a
megszépített emlék mögött a valóságot, ugyanúgy, ahogy a levéltárban mind több dokumentum olvasása után egyre mélyebbre hatol a jelenség tanulmányozásában.
Ugyanígy, az interjúk szaporodásával annyi új részletre vetül fény, hogy a megértés is szinte észrevétlenül teljesedik ki.”
Ilyen, számomra hiteles, eligazítás után kezdtem el azon gondolkodni, hogy milyen témán próbálom ki ezt a
régi-új módszert. Az világos volt, hogy mivel idős emberek meginterjúvolásáról van szó, azonnal neki kell látnom a munkának. Nem sokat töprengtem, mert immár tíz éves bukarestiségem egyik meghatározó élménye az volt, hogy a „tősgyökeres” fővárosi ismerőseimnek milyen nagy hányada nem teljesen román eredetű. Láttam, hogy Bukarest egy valóságos „olvasztó tégely” volt a második világháború utáni évtizedekben.
Tehát, többé-kevésbé kísérleti okokból választottam témául a román főváros kulturális sokszínűségének kutatását. Ez akkor nem volt sem közbeszéd tárgya, sem tudományos téma, abból az egyszerű okból, hogy a román kommunista párt politikája egy „homogén szocialista nemzet” megteremtésére törekedett.
Másrészt azt is feltételeztem, hogy a 75-90 év feletti személyek meglátogatása (magnetofonnal) nem vonja magára a hatóságok figyelmét. De valójában nem a hatóságok foglalkoztattak, hanem az alanyok bizalmának megnyerése. Mert a bukaresti hangulat egyáltalán nem kedvezett a kutató munkának.
Például, egy hónappal a Nemzetközi Történelmi Konferencia után, 1980. októberében a Nagy Nemzetgyűlés, az ország törvényhozó szerve, több törvényt szavazott meg, amelyekkel egyrészt gyorsították az erőltetett iparosítás folyamatát, másrészt pedig beletapostak az emberi jogokba: az egyik törvény azt írta elő, hogy egy családnak csak egy lakása lehet, a másik törvény a lakosság külföldi utazási lehetőségeit „szabályozta”, vagyis gátolta. E törvények később még korlátozóbb alkalmazása fokozta a fogság érzetét. Ugyanazon év decemberében az említett törvényhozó szerv további törvényeket fogadott el, amelyek a „hadikommunizmus” időszakát elevenítették fel. Következett tehát az élelmiszer-fogyasztás racionalizálása, a termékek más megyékbe való szállításának és értékesítésének engedélyhez kötése, a terméktöbblet állami központi tartalékalapjába való leszállításának kötelezettsége.
Mivel a korlátozásokat fokozatosan vezették be, az ország lakossága felelevenítette a régi önvédelmi módszerek sorát, kifejlesztve a párhuzamos vagy szürkegazdaság mechanizmusait. Továbbá a nyolcvanas években a bukarestieknek el kellett szenvedniük egyes régi negyedek, templomok, műemlékek lerombolását, hogy helyet teremtsenek a Ceausescu megalomániás építményeinek.
Így talán már nem is tűnt rendkívülinek egy-egy nevetséges, de ugyanakkor idegesítő dekrétum, mint például az, amely előírta a személyes írógépek rendőrségi bejelentését. Nyilván a rendszerellenes röpcédulák megírásának és sokszorosításának megelőzésére, valamennyi írógép-tulajdonost 1983-tól 1989-ig arra köteleztek, hogy minden év januárjában jelentkezzen a rendőrségen, és az írógép jellegzetességeit kimutató gépelés-mintát hagyjon.
Ilyen körülmények között alaposan végig kellett gondolnom, hogy egy erdélyi magyar tollforgató miként hatolhat be Bukarest más-más kultúrájú bugyraiba. Azt eleve elhatároztam, hogy nem valamely intézmény képviselőjeként mutatkozom be. De még azt is eldöntöttem,
hogy nem a szakirodalomban előírt módon lépek kapcsolatba egy-egy idős emberrel, hanem csakis baráti összeköttetés révén. (Ez a módszer lassította ugyan az alanyok kiválasztását, de ebben a műfajban nem a mennyiség számít). Ennek az volt a lényege, hogy közvetítő barát jelentett be az idős alanynál, és mintegy garantálta jóhiszeműségemet. Ha valamely csoport képviselőjét nem sikerült baráti alapon azonosítani, akkor a láncba egyházi és orvosi segítséget is beiktattam.
Fontos és átgondolt mozzanat volt az is, hogy vállalkozásomat nem titkoltam, hanem egyszerűen egyfajta nemes hobbynak tüntettem fel barátaim, ismerőseim előtt. Mi több, megpróbáltam meggyőzni a velem egygenerációjú bukaresti társadalomkutatókat és történészeket, hogy
alkalmazzák ezt a módszert. Nem győztem meg senkit… E „fedezet” alatt nyugodtan folytathattam projektemet.
A stratégia kitűnően működött. Nem irigyelt senki az újításom miatt, hiszen a módszernek nem volt (karrier-építő) jövője a nyolcvanas évek Romániájában. Azonkívül ennek a beszélgetés típusnak szigorú betartása is igénybe vette a kutatót: szinte beavatkozás nélkül rögzíteni az
alany élettörténetét, a felvételt szó szerinti szöveg-átiratban rögzíteni, majd megszerkeszteni a szükséges magyarázó jegyzeteket. Arról ne is beszéljünk, hogy mindenki tudta: az „ex”-ek történetei nem voltak időszerűek. Egy kollégám világosan megmondta, hogy csak olyan könyvekhez gyűjt dokumentációt, amelyek megjelentethetők.
Intézményen kívüli státuszom és attitűdöm ellenére megpróbáltam pontosan betartani az orális történelem sajátos módszertani és deontológiai szabályait. Tudatában annak, hogy a siker a partnerek kölcsönös bizalmától függ, miután minden alkalommal egy-egy értem szavatoló közös ismerősön keresztül fordultam az alanyokhoz, azt is tisztáztam, hogy csupán személyes épülésemre érdeklődöm élettörténetük felől.
Amikor a nyolcvanas évek elején elindítottam a Multikulturális Bukarest című projektet (azaz azonosítani kezdtem bizonyos etnikai- és csoportkultúrához tartozó alanyokat), nem „egy németet” vagy „egy arisztokratát” kerestem, hanem a németekhez vagy az arisztokratákhoz
közel álló barátot vagy ismerőst. A bukarestiek mindennapi életének múltja iránti érdeklődésemnek volt még két mozgató rugója:
a) erdélyiként önkéntelenül is úgy éreztem, hogy a fővárosban „terepen vagyok” és b) érdekeltek a különböző származású és kultúrájú idős
emberek mindennapjai, ahogyan nekem mesélik el. Következésképpen, ezek a beszélgetések lényegében az én mindennapjaim, pontosabban a szabadidőm részeivé váltak, hiszen szerkesztői munkám egy hetilapnál (A Hét) igen kis mértékben kapcsolódott ehhez az új kihíváshoz.
Érdeklődésem nagymértékben azonosult az oral history interjú módszerével.
Nem használtam kérdőívet, az alanyoknak még azt sem vázoltam fel, hogy mi érdekelne. Miután kényelembe helyeztük magunkat, megkértem, hogy meséljenek az életükről, jelezve, hogy közbeszólok, ha valamit nem értek, illetve szeretném, hogy atúl röviden vázolt tényeket részletezzék.
Az interjúvolás szabadidő-foglalkozás lévén, nem sürgetett sem határidő, sem kiadó, így a kapcsolatkeresés és
az interjúk mindennapi hobbymmá váltak. Pusztán arra voltam kíváncsi, hogy a hétköznapi élet milyen mélységébe áshatok.
Tehát nyolcvan- vagy kilencvenéves bukarestiek emlékeivel foglalkoztam, majdnem vagy teljesen ismeretlen egyszerű emberekéivel. Egyébként, ilyen interjúkat készíteni egészen kellemes időtöltés volt a nyolcvanas években, mivel a velem megosztott élettörténetek meghallgatása valósággal kiragadott a lebontás alatt álló főváros megdermedt mindennapjaiból. (A telek nehezebbek voltak a katasztrofális tömegközlekedés és a fűtetlen helyiségek miatt. Feleségemnek, Marmor Inkének, aki a szigorú módszertani szabályoknak megfelelően leírta a magnófelvételeket, talán még nehezebb volt. Türelme és
segítsége nélkül nem születtek volna meg 2000. után kiadott köteteim, tehát ez a kötet sem. Így a szóbeli történelem „családi vállalkozássá” vált.)
Közben felfigyeltem egy nem várt jelenségre.
Észrevettem ugyanis, hogy beszélgető partnereim nem csak a múltat idézik fel, hanem a legnagyobb természetességgel a jelenre is reflektálnak, ha nem is mindig nyílt kritikai éllel, de mindenképpen a leleplezés szándékával. Az volt a benyomásom, hogy a nyolcvanas évekre a „lenti” társadalom és a „fenti” hatalom között áthidalhatatlanná vált a szakadék, és az emberek egyszerűen nem törődtek megjegyzéseik esetleges következményeivel. A legtöbben szívesen meséltek életükről, örültek hogy valaki meghallgatja őket, sőt, kíváncsi a sorsukra.
Egy idő után azon sem csodálkoztam, hogy a gyerekként Görögországból áttelepült-menekült aromán elmesélte, hogy ügyes, furfangos módon szerzett
eredeti kávét, mert ugye ilyesmit a kereskedelemben nem lehetett találni; a zsidó órás, hogy miként boldogult midőn elveszítette állását, mert távozni akart Izraelbe, amit aztán nem engedélyeztek; az októberi forradalom, polgárháború elől menekült orosz nemes lánya megígérte, hogy orosz pászkát készít nekem, ha szerzek tehéntúrót; az Erdélyből Bukarestbe vándorolt román géplakatos az bizonygatta, hogy összeköttetés nélkül nem lehet semmire menni, de ezzel együtt sem sikerült megmentenie nehezen felépített házat a lebontástól; a megélhetőségétől megfosztott idős arisztokrata hölgy
bevallotta, hogy engedély nélküli angol, német, francia óraadással tartotta fenn magát; a bukaresti szolgálásból vagyont szerzett etédi asszony
elmondta, miként vált újra földönfutóvá a kollektivizálás következtében, és így tovább.
A jelen idejű múltidézés „láthatatlan laboratóriumában” teltek ezekilencszáznyolcvanas éveim…
*Rostás Zoltán (1946) szociológus évtizedeken át szerkesztő (a bukaresti A HÉT c. hetilapnál), majd a Bukaresti Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, az ő javaslatára a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem társadalomtudományi intézetet hozott létre, amelyet tanszékvezetőként, majd dékánként vezetett, és ahol most is tanít… Rostás Zoltán a Szociológiai Doktori Iskolát vezető tanács tagjaként is ráhatással van a legifjabb romániai magyar tudósnemzedékek szemléletének, módszereinek alakulására.
Számos más kitüntetés mellett a Románia Szociológiai Társaság Életmű díjjal jutalmazta munkásságát.
A PONT Kiadónál megjelent kötetei: Szétriasztva – 2019 és Ahány helyre ment az ember (Szétriadt mgyarok) – 2023.
Pusztai Péter rajza
2023. május 12. 16:15
[…] módszere az oral history – ez utóbbiról beszél a könyv elsõ fejezetében, melyet a Káfe korábban közölt. Az alábbi szöveg egy fejezet a […]