Érdekes könyv jelenik meg a budapesti Pont Kiadónál. Szerzõje Rostás Zoltán*, módszere az oral history – ez utóbbiról beszél a könyv elsõ fejezetében, melyet a Káfé korábban közölt. Az alábbi szöveg egy fejezet a könyvbõl.

 

Elmondta: Dénes Gáspár

A beszélgetés alanya, Dénes Gáspár, 1928-ban született, építőmunkás volt Bukarestben. Jellegzetes kétlaki életet élt családjával együtt: a fővárosban volt a munkahelye, a szolgálati lakása, ugyanakkor szülőfalujában, Nagymedeséren volt a háza. 1990. után ott kapta vissza a földjeit, és oda vonult vissza nyugdíjasként gazdálkodni. Felesége, Dénes Borbála, a bukaresti magyar értelmiségi családoknál dolgozott, mint bejárónő.
A felvétel 1993 nyarán készült.
Kérdezett: Rostás Zoltán.

– Hova valósi, és mivel foglalkoztak a szülei?
– Hát, hogy elejitől kezdjem, én Brassóban születtem  tulajdonképpen. 1940-ben, mikor volt ez az átalakulás, akkor hazahúzódtunk. Érdektelen, hogy most mondjam, hogy miért. Apám nem szerette a mezőgazdaságot. Akkor kimentünk Pestre.

– Ha hazahúzódtak, azt jelenti, hogy megvolt otthon a házuk?
– Megvolt, megvolt, a birtok megvolt, mert volt 6 hold birtok Nagykedében. Aztán ő nem nagyon szerette a mezőgazdaságot, még a fiatalkorát is a lovak mellett töltötte… És kimentünk Magyarországra, Pestre. Pesten dolgoztunk ’44-ig, én az iskolát ’42 tavaszán végeztem, a hét osztályt, s akkor engem is kivitt, s aztán odatett dolgozni, úgy mint mást. Voltam csapos…

– Brassóban mivel foglalkozott az édesapja, ott is volt házuk?

– Nekünk Brassóban házunk volt, saját házunk a CFR pavilonjai mellett, az akkori repülőtérhez közel. Azt ’39 őszén egy szász kérte 500 ezer lejért, akkor az nagy pénz volt! Apám azt mondta, hogy ő a gyermekeinek építette, s ’40-ben mivelhogy megvolt a bécsi döntés, s már tisztán megmondom, ugye a magyarságot dobták le oda a Száraz Temes hídjáról belé a vízbe, s sok volt a halott, s apám megijedett. Nekünk tehenünk volt ott, ő tulajdonképpen egy fatelepen dolgozott, cirkulával mint gépkezelő. Tehát kétféle munkát végzett, s nagyon jól keresett.
Tartottunk teheneket, a tejet hordtuk házhoz, és mi tehénnel és szekérrel is mentünk haza Brassóból. S akkor azért a belsőségért nem kaptunk semmit, mert három bombatölcsér lett a belsőségünkből.

 -Mikor?
– ’41-ben, amikor az első bombázása volt a román repülőtérnek Brassóban. Akkor kapott egy láncos bombát, három bombát kapott az életszerünk. És akkor szétment, az elment. Mert akkor ő kiment Magyarországra. Engem el akartak vinni Ausztriába, mint gyors levente voltam Pesten. Gyors levente azt jelenti, hogy segédmotorkerékpárral tanultunk, s mikor LÉGO volt, akkor kellett jelentkezzünk a posztnál, adták a vassisakot, a karszalagot s egy ilyen pici cédulát, s vinni kellett a légelhárító ütegekhez.
Azt melyikhez indítottak, Svábhegy, Gellérthegy, Csillaghegy, Lágymányos, Angyalföld, mindegy, menni kellett. Azt leadtuk, kaptunk helyette egy másik papírt, azt visszavittük, s a gépet megtöröltük, tettük le, és mentünk haza. Na most ’44-ben engem el akartak vinni, azt mondták, hogy kitanítanak sofőrnek, de hát nekik nem az volt a tervük biztos, mindegy… Édesapám nem eresztett el, nem írta alája azt a szerződést.

– Mert kiskorú volt, kellett a szülői belegyezés?
– Kellett a szülei beleegyezés. Minthogy én be akartam jutni Csepelre az állami gépgyárba, s akkor kérték ükapáig visszamenőleg mind a két ágról a származást, hogy nem vagyok-e cigány vagy román vagy nem tudom mi, mert akkor eztet kérték. Mindenem megvolt, nekem kellett volna egy aláírás apámtól, s azt mondta apám, hogy nem azért nevelt 17 éves koromig, hogy most még 5 évig engem tartson. Mert akkor ugye nem adtak az inasságért semmit. Így nem sikerült oda bejutnom. Ausztriába is azért nem engedett el, s akkor szépen hazatranszferált ide Kedébe.
Aztán, akkor otthon azt a tanácsot adták volt édesanyámnak, nyugodjék, hogy a legényke nem bírná, mert ugye a birtok megvolt, dehát dolgozni most már nem akart. Mert én úgy akartam, hogy vegyünk állatot, mert megvolt a szénánk, gabonánk, minden, nekünk csak az állat kellett volna. De anyám nem akart beleegyezni, hogy vegyünk állatot. Egyszer odaadott egy évig szolgálni, hogy tanuljak mezőgazdasági munkát. Hát én kaszálni is tudtam már, úgyhogy… na, mindegy, az az év eltelt, akkor apám hazajött.

– Hol szolgált, melyik faluban?
– Én Tarcsafalván szolgáltam egy esztendőt.

– Jó gazdánál?
– Ifjú Pálffy Jánosnál szolgáltam, elég jó, közepesszakember volt. Ők, tulajdonképpen tekintetesek lettek volna, de nem volt annyi birtokok, hogy… szóval a címerek megvolt, de nem volt tepedelem annyi, mint a címer amennyi volt. Na, ott egy évet szolgáltam, akkor hazamentünk, hazamentem, s akkor aztán otthon kezdtünk gazdálkodni, többet nem szolgáltam egyáltalán.

– Az édesapja a háború után nem jött vissza?
– ’45 nyarán jött haza ő. Úgyhogy a front ott teljesen keresztül haladt, ő addig ott volt Pesten.

– Áprilisban szabadult fel Pest.
– Azután jött ő, májusban, júniusban, körülbelül akkor, pontos dátumot nem tudok adni erről. Aztán akkor kezdtünk gazdálkodni. Úgy akartam, hogy marhákot, szóval szarvasmarhát vegyünk, tehénfélit. Ő nekiállott s vett lovat, mert ő a lovat szerette, a lónak volt a bolondja állandóan. Akkor vett egy gyönyörű kancát, az oroszok mikor jöttek vissza ’45 őszén, mert akkor vonultak vissza, elvitték azt is. Azt is elvitték. Úgyhogy így maradtunk. Brassóban a bennvaló teljesen tönkrement, akkor itt amit megvásárolt megint, arról levetkeztünk teljesen. Kezdtük előlről! Kezdtük előlről! Akkor volt aztán négy darab szarvasmarha, volt bornyú, két ló, anyadisznó, úgy hogy… közepes gazdaemberek, akik tudtak dolgozni.
Én leszereltem ’51-ben a katonaságtól, ’53-ban kezdték meg a szérűket, mert addig mindenki a háznál csépelt. Pontosan egy lakodalomba voltam híva szerdán, csütörtökön reggel meghozták a behívót. Tőlünk akkor abból a kicsi faluból jött ötnek. De most már nem tudtuk, hogy hogy és mint? Például nekem jött ordin de chemare la incorporare (behívási parancs), a másikoknak, háromnak jött ordin de chemare pentru incorporare. Annak ki volt írva, hogy kuffert, két inget, két gatyát, mit tudom én miket, nekünk pedig nem volt kiírva semmi. Mindegy.
Na, elmentünk fel a komisszáriáthoz, jelentkeztünk, na aztán ott akkor egy hadnagy benyomott oda egy nagy terembe, s ott elbeszélte, hogy vigyázzunk, mert ezek a dúsgazdag emberek, ezek rá vannak esve a népnek a kenyerére, el akarják égetni s el akarják pusztítani és mosta szérűkbe takarítsák be a gabonát, és aztat őrizni kell ezektől az irtózatos veszélyes emberektől. Hát aztán azt mi tudtuk, hogy kik ők, de mindegy. Akkor egyszer csak szólítnak névileg, minden faluból egyet, hát engem is visszahívnak, s még elbúcsúzok a társaimtól, amelyikek ott voltak, na, ki tudja hova  megyünk. Hát mikor kimegyünk, egy pár szót szólnak, s azt mondja, menjünk a raktárba s vegyük ki a fegyvereket. Adták azt a hosszú orosz puskát 21 tölténnyel, s adtak egy kicsi füzetecskét, aztat bevittem a néptanácshoz, beírták, hogy kik a segédjeim. Aztán a puskát elvittem haza megtakarítva, s ügyesen becsomagoltam, s a szekrénybe bétettem, a szekrényajtót bézártam, a kulcsot a zsebembe, s aztán mi jártunk a mezőre… Mikor megkezdték a szérűre hordani a gabonát, akkor odaállottunk. Megállítottuk, s azt mondtuk… ami nekünk elé volt írva. Nekünk csináltak egy barakkot, mert a szabad ég alatt én nem ülhetek, amíg mind el lett végezve, s akkor aztán ott voltunk. Annyi szerencsénk volt, hogy egy állott őrséget, kettő dolgozott, mikor kinek ahogy kellett. Hazamenni nem mertünk, mert állandóan jött az ellenőrzés, mégpedig örökké civilben. Ha jött a rendőrség, a mienk, amelyik jött, hát az már, attól nem féltünk, nem törődtünk vele, de örökké jöttek, ugye akkor, a rajon volt.

– Udvarhelyhez tartozott?
– Nem, akkor Keresztúr is rajon volt. Aztán onnan jöttek inkább a civilek ellenőrizni, és akkor örökké írták bele abba a könyvecskébe, hogy mit találtak, hogy találtak.

– Meddig volt otthon a faluban?
– Én 1959-ig. Én kollektívbe menni nem akartam, én inkább azt mondtam, inkább veszem a világot a nyakam
körül. Én kollektivista nem vagyok. S apám annyit vétett volt akkor, akkor csináltattam volt új szekeret, s azt is beadta, a mezőgazdasági felszerelést mindent beadott s két lovat, két szekeret, ekét, taliga, borona, vetőgép, tehát minden, ami létezett, mindent beadott, s semmit sem kaptunk vissza. Abszolút egyáltalán semmit se kaptunk, se lovat, se szekeret, se hámot, semmit nem kaptunk vissza. Nem baj, azért megint csak van.

– S hova ment el akkor?
– Én bejöttem dolgozni Ivanestire egy állami gazdaságba. Jöttem el, s akkor…

– Közben meg kellett házasodni.
– Szóval, jöttem el, s ’57 őszén nősültem meg. ’59-ben eljöttem hazulról, s ’63-ban született a kislányom. S tulajdonképpen avval került a sor, hogy hazakerültem újra, mert ő nem bírta ezt a Baragáni fönnsíknak a levegőjét. Állandóan beteg volt. Utóljára be volt küldve ide Bukarestbe a gyermekkórházba. S eljöttem bé látogatni, mert a feleségem írt egy lapot, hogy jöjjek be, bejöttem, és soha el nem felejtem, egy ügyes, kicsi orvos, nem tudom a nevét, de az biztos meghalt már. Már öreg volt, szép fehér haja volt, gyönyörű szépen beszélt magyarul, s azt mondta, hogy na, fiam, a kislányod egészséges. Ha a Baragánba nem viszed vissza. Vagy haza viszed, vagy a temetőbe viszed. De azt a levegőt ő nem bírja. S akkor esszepakoltunk ügyesen, vagont fogadtam, bútort, mindent, mert jó, szép bútorunk volt, mindent felpakoltunk, s hazamentünk. S akkor nem volt mit csináljak, akkor hazamentem.

– Hogy jutott eszébe, hogy elmenjen Ivanestire?
– ’59-ben itt Fundeni-Frunzănesti… itt Bukarest mellett vásároltak föl valami állatokat ennek a gazdaságnak a részire. S kellett valami delegátus.

– Ott vásárolták Székelyföldön?
– Ott, Keresztúron, s ott is vagonírozták be őket, s kellettek delegátusok, amelyikek eljönnek vele. S eljöttem, két vagon volt az enyém.

– Szarvasmarha volt?
– Szarvasmarhák. Fejős állatok, akkor vették ezeket a Siementhali állatokat az állami gazdaságnak. S itt volt egy nagyon ügyes állatorvos, s azt kérdi, hogy nem akarok-e idejönni dolgozni. De igen! Na, azt mondja, mikor jövök, kapok lakást, mi a csodát, úgyhogy mindent megígértek. Mikor bejöttünk, akkor sehol semmi. Munka, az volt, hogyne, az volt elég, de egyéb nem. Két hétig az istállóban aludtunk.

– S milyen fizetést ígértek akkor?
– Hát 1800 lej volt akkor egy havi fizetés. Plusz 30 bani minden kifejt liternek az ára.

– Az nem volt kevés.
– Nem, nem, szóval nem azt mondom, mert jól jöttünk ki, a kereset, az megvolt. Kaptam lakást, s idejött egy mérnök, egy zootechnikai mérnök, Pacuraru és az aztán nem látta jónak itt a helyzetet, s elment Ivănestire. Én szerettem vele dolgozni, s meg is értettük egyik a másikat, s ő utánam jött és elvitt innen Fundeniból. Odavitt Ivanestire. Én onnan akkor nem is jöttem volna el, de a családom volt otthon, én ott egyedül, kétfelé…

– Ott mi volt a dolga, s hogy rendezkedtek be?
– Na, hát legelőbb én úgy voltam, mint fejőgondozó.
Tehát fejtem és gondoztam. Én akkor, odakerülve Ivanestire, én ami létezett, minden voltam. Minden! Megkezdve fejő, gondozó, akkor a mérnöknek helyettese, tejkezelő, akkor a hideg-meleg ételt, kantint rendeztem, tehát 6-7 féle szolgálatom volt. Mert volt egy istállórészleg nekem átadva. Volt úgy, hogy megrészegedtek, s akkor nem jött bé. Úgy is volt, hogy reggel három fejő nem jött bé.
Állj neki fél ötkor, 7 óráig a három normát kifejtem. Az azt mondja, hogy olyan 420 liter tej, ennyit ki kellett fejni.

– Akkor még nem volt gépi fejés?
– Ott nem volt, egyáltalán nem volt gépi fejés, kézzel kellett kifejni.

– Kik voltak a többi fejők, állatgondozók?
– Onnan Begelináról voltak nagyobb része, voltak moldvaiak is. Aki elindul hazulról, s valahol munkahelyet kap. Ott is úgy voltak. Az igaz, én például ott voltam szinte 7 évet, s két 45 napos flotántom (ideiglenes tartózkodási engedély) volt Ezalatt az idő alatt.

– Tehát nem voltak az emberek bejegyezve nagyon.
– De igen, de a mérnök beajánlott, hogy hát én vagyok a kisegítője, s megbízható ember, s nem tudom, mikor jött a parancsnok úr, megvolt a mérnöktől, hogy hát szolgáljam ki, ha ő nincs ott, akkor is. Ugye jöttek, mert tehént vágtunk le, mert tejszín volt, mert fölöztük a tejet, mi a csodát, ha jött, ha voltak otthon, ha nem, neki kellett egy kicsi üveg tejszín, akkor kellene egy kicsi hús, mi a csoda. Mikor elmentem fel oda Ciulnicára, mert ott volt a poszt, az őrs, bementem, mondom neki, hogy né, mit csináljak? Hagyjak békit, azt mondja, gyere igyunk meg egy korsó sört. Az okmánybélyeg árát idd meg, jobban jársz. Úgyis csak az vagy, aki eddig. Ismerünk. Egyszer be voltam rezelve nagyon, meg voltam ijedve, mert elloptak egy pár lovat. Mégpedig ezt az ügető Nonius fajta fajlovak voltak kiadva, hogy megtanítsák őket hámba, ilyen 3-4 év közötti lovak, s ellopták őket. S keresték. S kiszálltak oda Ivănesten, ahol mi laktunk, kiszálltak oda is. Na, gondoltam, most egyszer vége mindennek. A főnököm nem volt otthon, én voltam egyedül ott. Odajött egy civil, köszönt, bemutatkozott, elévette az igazolványát, hogy ő kicsoda Bukarestből, s legyek szíves a munkások névsorát adjam elé. Eléadtam. Végignézte. Kik jöttek most újonnan? Kik mentek el mostanában. Leadtam a névsort, kik mentek, kik jöttek, leverifikálták, ellenőrizték, elmentek tovább, nem volt semmi. Odajöttek volt valami sátoros cigányok, s azok közül kapták meg a lovakat.

– Akkor ott Ivănesti-en jól éltek, ilyen fizetés mellett, s a hús, tej nem volt gond…
– Abszolút ilyesmire semmire a kenyéren kívül gondom nem volt. Abszolút egyáltalán semmire. A húsom megvolt, a tejünk megvolt, volt hely, zöldséget s mindent termeltünk meg magunknak, úgyhogy nem is panaszkodhatom. Sőt! Ki volt adva, mert úgy termeltünk a kantinnak, ki volt adva mindenkinek, hogy te neked van ennyi sor krumplid, neked annyi, neked annyi, mindegyiknek. Aztán elültettük a krumplit, s kellett kikapálni. Hát én úgy kapáltam, ahogy nálunk kapálják. Hát idefutott még a mérnök úr is, hogy mit csinálok, hát én elvakítom, mert nálunk az a szokás, mikor kijön a krumpli, abban a 3-4 leveliben ott van, akkor fölhántoljuk, mikor bújik ki, akkor megint hantoljuk, mert onnan adja ő a termő ereket.
Aztán hát azt mondta, hogy én tönkretettem a krumplit. Nem baj, mondom, én megfizetem. Én megfizetem, ha tönkretettem. Ha, hát két nap múlva ki volt bújva. Igen, de mikor a szedésre került a sor, akkor én minden fészekből a vedret megtöltöttem. Ők pedig, amelyikek úgy ahogy ők kapálták meg, minden 4-5 fészekből töltötték meg a vedret. Ennyi volt a különbség a két kapálás között. Mert egymás mellett voltunk, nekem volt ez a 4 sor,
neki a másik 4… Hát ők a mezőgazdasággal messzi vannak tőlünk. Mert ők nem nagyon szeretik, de nem is nagyon ismerik. Mert tulajdonképpen, s ez a tiszta valóságos igaz is, hogy az egész Baragánon amíg volt az egyéni világ, ők a földesúrnak dolgoztak, s amit azoknak kellett dolgozni, s amit a földesúr nekik adott, ami szükség volt. Magán föld nagyon kevésnek volt ott, úgy ahogy értesültem én is, na. Nagyon kevésnek volt birtoka. Mert
ott, ahol mi Ivănesti-en dolgoztunk, az is egy bojáré volt, egy földesúré. Annak volt ott 600 hold egy darabban, mind az övé volt. Aztán, hogy az most került-e valamennyire vissza valakihez… Mert aztán azok ott lerombolták házát, most utoljára mindenit lerombolták, csak az istállók maradtak, egyéb semmi. A többit mindent elromboltak onnan, arról a helyről, ahol mi voltunk, ott most megszüntették az állattenyésztést, mindent.

– Honnan tudta meg?
– Jártam oda, mert ugye, hogy én eljöttem, aztán idejöttem Bukarestbe dolgozni, akkor munkakönyvet kellett csináltassak, s az összes öregségeimet (munkaviszonyt igazoló okmányok) összegyűjtöttem, hogy írassam bele a munkakönyvembe. Direkt odamentem, s akkor láttam, hogy onnan minden fel van számolva. A főnök, aki volt, az is ott Ciulnicán valami magánüzletet nyitott volt, és ott találkoztam vele. S kérdi, mit keresel itt, s akkor elmondtam, hogy még ő jött le oda az irodába, hogy valahogy tudjuk kiharcolni, hogy kapjam meg az öregségemet, annyi évemet ott dolgoztam, na.

– Tehát visszajött Ivănestiről Medesérre ’66-ban. S ott megint a kollektívben dolgozott?
– Ott a kollektívben dolgoztam, de ugyanakkor volt állami fizetésem is. Permeteztünk, a gyümölcsfavédelemnél dolgoztam… permeteztünk, dolgoztunk egy hetet, akkor lemaradt, akkor jött ugye a rügy… mert mi csak a faluban dolgoztunk, egyebütt sehol. Tehát úgy havonta egy hetet, s akkor a másik hónapban is egy hetet, s így örökké, hogy volt állami tartalék is, de dolgoztam a kollektívbe is. Hát jó lett volna, mert én ott átvettem az állatgondozást, a lovakat, mikor hazamentem. És 1500 lej volt a gondozás, s akkor nekem volt egy fogat, azzal mehettem az erdőre, szóval az én dolgomat el tudtam vele rendezni. S akkor más esztendő tavaszára mondtam, hát adjanak nekem is legalább vagy 25 ár helyet hogy legyen ahol én is gabonát, valamit termeljek magamnak. Ne kelljen pénzzel vegyek. S azt mondták, nem lehet. Mert helybéli vagyok. Idegen jött, az kaphatott egy hektárt is, de a falusinak nem lehetett adni. Így aztán szépen otthagytam őket. S akkor azt mondtam a feleségemnek, én hiába kezdek a kollektívbe annyira dolgozni, amíg nekem nincsen alap, amibe alapozzak. Elmentem, s egy évet voltam Agyagfalván, nem szégyellem, disznógondozó. Én onnan hazavittem 30 mázsa búzát, hazavittem 6 szekér törökbúzát, akkor hazavittem két nagy szekér, lehetett olyan 18 mázsa krumplit, két nagy disznót, egy olyant, amelyiket karácsonyra öltünk meg, egy olyan 130-140 kilós volt akkor, na, evvel mentem haza. Na, most beállunk a kollektívbe! S beállottam a kollektívbe. Beállottam fogatosnak, két ló mellé. Dolgoztam, egy év alatt megcsináltam 657 napot. Igen, de a 657 napért nem kaptam szinte semmit. Mert egy napra kaptam 30 deka búzát, 10 deka árpát, 5 deka zabot, s 5 lej, 6 lej napidíjat! Na, ezt adtak.

– Miért volt ilyen nagy különbség Agyagfalva és Medesér között?
– Agyagfalván le voltam szerződve, nekem ennyi kell, kikötöttem. Szóval, egyszer kaptam az alapfizetésemet, ami volt 1800 lej, s akkor a szaporodásra, mi a csodára, arra kaptunk normát, plusz normát adtak, úgyhogy 60 napom volt minden hónapban. 720 napom volt, az osztalék annyira jó volt abban az évben – azután is sokszor elmondták, hogy milyen jól sikerült az az évem, mert nagyon jó volt az osztalék, úgyhogy a pénz mellett, ami pénzem volt megvolt, s akkor olyan osztalékot kaptam, hogy nekem két évig a fejem se fájt semmitől se, semmi bajom nem volt. Igen, de otthon agyondolgoztam magamat éjjel-nappal… mert éjjel is mentünk! Ahova küldtek, én soha… Az asszony reggel kellett tudja, s lesse, ha valamelyik bément az istállóba előttem, mikor láttam valaki megy az istálló felé, én vettem a két kantárt s a korbácsot… én nem ettem! Nekem menni kellett! Én akkor már olyan nyughatatlan voltam, hogy nem tudtam otthon ülni. Nekem menni kellett. S terheltem. Azért haragudtam meg leginkább, mert két nagy lovam volt, s éjjel, még azt lehet mondani, loptam nekik ételt, hogy tudjam hajtani, tudjam terhelni. Az istállótrágyát hordtuk ki, én naponta kivittem másfél vagonnal, s amelyik kivitte mondjuk a félvagonnal, az is annyi normát kapott, mint én. Na, úgyhogy akkor volt egy Vitális nevezetű, az ott dolgozott Mangálián. Én szerettem ezt az ácsmesterséget, s mikor láttam, hogy olyan gyenge az osztalék, mondom az asszonynak, én szeretem, mindent szeretek, de én ingyen nem dolgozok. Lopni nem tudok, hazudni nem tudok, tehát becsületes életmódból itt megélni nem lehet. S akkor elmentem Mangáliára.

– Ez egy mester volt, ez a Vitális?
– Az nem, csoportfelelős volt csak. S elmentem Mangáliára, 1970. szeptember 22-én kezdtem meg ott a munkát, akkor ott voltam tavaszig, tavaszon elvittek volt Vaslui-ba, s akkor onnan behoztak Bukarestbe.

– Lakásépítkezés volt, vagy ipari építkezés?
– Nem, Mangáliát a hotelekkel dolgoztunk, az íróknak, akkor a Ceausescu villájánál dolgoztam például, csak hotelekkel s ezekkel a kicsi villákkal foglalkoztunk. Utána foglalkoztunk kórházakkal, ezekkel a nagy kórházakkal, és utána itt, Bukarestben. Kórházakat építettünk Buzăuban, Buzăuból elvittel Beszterce-Naszódra, Beszcercéről Tulceára és Tulceáról aztán bejöttünk ide Bukarestbe.

– A trösztnek a központja Bukarestben volt?
– Itt van Bukarestben, a Docenilor utcában, odatartoztunk mi. Akkor a Pajurában, Új Bukarestben, ott dolgoztunk, a blokkokat bevégeztük, onnan jöttünk ide a Bujoreni-ba, itt csináltunk 3 blokkot mi, s innen mentünk a Palathoz, ott dolgoztam 7 évet, nap mint nap. S akkor ott, hogy nem bontottuk le a templomot… egy délután jött a csoportfelelős, na, gyertek az egész, esett az eső, és bementünk, s azt kérdezte, hogy melyik vállalja a templomnak a lebontását. S mindegyik azt mondta, hogy ő a templomba imádkozni megy, nem lebontani. S mi félreállottunk az egész. Mindegyik magáért beszélt. S akkor rá két napra a Fehér Házhoz, térdig érő sárba.

– Ez büntetés volt?
– Hát azért, hogy nem bontottuk le a templomot.

– Melyik templomról van szó?
– Bent a Cotroceni-i palota második udvarán amelyik volt.

– De végül is azt nem bontották le.
– Azt biztosan le! Az onnan el van takarítva. Amelyik van kinn a dombon, az megmaradt, de arról is ki volt téve a cél, hogy az is lebontódik, s az még most látom, hogy megvan. De ott benn, az onnan el van tüntetve.

– Ez mind a Carpati tröszthöz tartozott?
– Azt mondhatom, hogy két mérnökkel dolgoztam az egész életemet, a 20 évet le Bukarestben. Nem szerettem hányódni, mert ahány helyre ment az ember, annyiszor volt új ember. Tehát ha az embert ismerték, másképpen vették, mert mindegyiknek ugye megvoltak a saját maga
emberei, a saját maga csoportja. Hát ő kért segítséget esetleg, mert ugye nem volt az a csoport elég arra a munkára, amire azt meg kellett csinálni, viszont azzal csak úgy bánt mint kölcsönkért csoporttal. S amelyik neki az övé volt, úgy bánt avval, mint az ő csoportjával, az ő embereivel. Mert ugye ismerte az embernek még a szuszszantását is.

– Biri mikor jött Bukarestbe?
– Ő ’74 novemberében jött föl, mert akkor volt nekem egy balesetem, november 29-én. 1974. november 29-én leüttettek volt a panóval a Pajurában. Három hónapig gipszben voltam… A hátgerincemnek 1 egyes és 1 négyes repedése volt. És akkor jött be ő, s aztán akkor itt is maradt. Őt is angazsálták (alkalmazták), mert ha akarta, ha nem, úgyis angazsálták volna, mellém. Mert kötelességük volt az akkora beteget, ahogy én voltam, a vállalatnak kötelessége lett volna egy fehérnépet tenni melléje, aki gondozza, ez volt az akkori törvény. És a feleségemet angazsálták.

– Tehát elismerték, hogy munkabaleset?
– Hát hogyne, hogyne. Sőt, a mérnököm, Tomescu Viorel, ezzel 10 évet dolgoztam, az el volt gyűlésbe menve, s bevittek engemet a sürgősségire, s telefont adtak neki, hogy Gáspárt bevitték a sürgősségire. Azonnal odajött, s legelőbb bement a fogadóorvoshoz, amelyik átvett, s azt kérdezte, hogy a dezalcoolizarét (alkoholpróba) megcsinálta-e? Ellenőrizte-e, hogy volt-e alkohol bennem. S azt mondta, hogy a sürgősségin ez az első, mert
vért vettek azonnal, ahogy bevittek, s azt mondta, hogy egyáltalán nem volt alkohol nálam. Azt mondja, el is hiszem, mert ez nem szokott inni, ez az ember. S akkor följött hozzám! Szóval szerettem, na, mert rendes ember volt. Össze-összevesztünk, de hát aztán mit csinálj, a munka fölött veszett össze az ember. Na de sokszor… Ő ugye megbízató volt, s megbízott bennem. S úgy átdobta a rajzot, vagy átfutott rajta, s mondta, hogy ezt vagy azt
kell csinálni, s akkor reanéztem, s mondtam, hogy nem igaz, mert nem azt kell, hanem ezt kell meg ezt kell csinálni. S akkor nekemfutott, hogy fogjam meg a számat, s én megfogom, mondom, de nézze meg, úgyis azt csinálom, amit a rajz mond, s nem, amit maga mond, s el van végezve, s akkor fordultam meg, s akkor futott utánam, s állj meg, gyere vissza… Visszamentem, bementünk az irodába, s nézte, s azt mondja, ai dreptate, mă, ai dreptaate, ai grija de treaba asta (igazad van te, igazad van, akkor vigyázz erre a dologra). S ment tovább, nem szólott semmit. Úgyhogy az emberben ugye megbíztak…

– Miután felépült a betegségből, ugyanahhoz a csoporthoz került vissza.
– Nem. Egy tiszta román csoportban dolgoztam. Avval dolgoztam 16 évet, napról napra. Egy Matei Doroftei nevezetű román, az volt a csoportvezető.

– A mérnök miért tette át ebbe a csoportba?
– A csoport az alatt az idő alatt, amíg én beteg voltam, az elment. Onnan, arról a helyről. Én amikor a betegszabadságról felszabadultam, bementem reggel, jelentkeztem, Matei Aurel volt a sef de santier (az építőtelep főnöke), nyugodjon békében, meghalt, jelentkeztem nála. Akkor azt mondja, hogy te nem mész sehova, itt maradsz. Átveszed a blokkot, s a lépcsőkön a munkavédelmet ellenőrized. Hát az nagyon nehéz volt nekem, mert volt a
négy lépcsőház, s a tíz emeletet a négy lépcsőházban, az negyven emelet, s azt minden nap legalább 3-4-szer meg kellett járni. Követelték akkor, hogy azt a védőövet viseljed magadon, a vaskalapot viseljed magadon, a nyavalyát, mindent, előírás szerint, na.

– S le volt gyengülve biztos.
– Hát én le is voltam gyengülve egy kicsikét, 2-3 nap csináltam, s akkor bementem, s mondtam, hogy mérnök úr, valahová másfelé, mert ez nem nekem való. Na, azt mondja, vannak itt szombatisták, ácsok.

– Románok voltak?
– Románok voltak, Buzău mellől, s akkor azt mondja, odaadja azokat az embereket mellém, azt mondja, ismer, s tudja, hogy én ismerem a rajzot, akkor ő már, azt mondja, lemond mindenről, menjek, s a liftházakat meg kell csinálni. Pontosan akkor értek föl, hogy azokat a lyukakat, mindent oda, a gépek, ahova jöttek bele, azt mondja, akkor nincs gondja, ideadja a rajzot, s menjek fől, s azokkal csináljuk a liftházakat. Na, aztán így szabadultam meg a lépcsőházaktól, s dolgoztunk a liftházakon fönt. Ez a Matei Doroftei, ez akkor jött oda, ő is bé volt téve, ott a szobákban sepregetett, mert nem volt csoportja neki. Ez a Mateinak valami rokonsága volt, na, aztán Tomescu úgy akarta, hogy alakítson nekem csoportot, s azt mondtam: mérnök úr, én hazudni nem tudok, én aztot, amit maguk mondnak, hogy én azt mondjam, hogy igenis meg lehet csinálni, az lehetetlen. Én csoportfelelős nem leszek, én amit tudok, megcsinálok, de én nem leszek, mert én hazudni nem tudok. Na, mert ezt követelték, na! Legelsőben ez kellett a csoportfelelősnek, tudjon jól beszélni és hazudni. Mert a csoport a többit elvégezte, neki nem kellett egyebet. Aztán akkor Matei Dorofteit osztották oda mint csoportfelelőst, aztán együtt dolgoztunk, s úgy szép lassan nőtt, nőtt, nőtt, úgyhogy voltunk húszan is, huszonketten is, tizennyolcan is.

– A szombatosok, akik Bacău mellől voltak, máskéntdolgoztak, mint a többiek?
– Hát egyébként nem, csak szombaton nem jöttek be dolgozni. S kérték a mérnököt, hogy engedje meg, hogy dolgozzanak vasárnap szombat helyett. Ha már ők szombaton nem jöttek, akkor nem fogadta el vasárnapra sem, bár követelték, hogy vasárnap is kell dolgozni. Állandóan követelték azt, hogy vasárnap dolgozzunk. Például augusztus 23-ra, az előtte való vasárnap behívatott, s azt mondta, hogy az augusztus 23-a ünnep, máma dolgozol.
S hát most egyedül én mit dolgozzak? Mert a többi nem jött bé. Azt mondta, bémész a blokkba és három ajtót befixálsz, helyreteszed. Az ilyen debarénak (beépített szekrény) az ajtókat. Hát mondom, azt egyedül nem tudom. Adott egy lakatost mellém. S akkor bémentem reggel,
megcsináltam, úgy 11 órára el volt végezve a három ajtó betétele, rendesen helyretéve. Na, ott dolgoztam addig, hogy na, aztán már vége volt
mindennek, s leadott ide a palathoz, a Cotroceni-i palotához jöttem onnan be.

– A palotában ugyancsak ácsként dolgozott?
– Én végig mint ács. Szóval ők már ismertek…

– Ott már más mérnök alatt volt?
– A Cotroceni-i palotába is bejött Tomescu, itt már aztán Matei helyett volt Onicel mérnök. Az volt a mérnököm, azzal dolgoztam Vasluiban a kórháznál. Tehát anynyira voltunk összeforgatva, hogy ugyanaz a mérnök ha innen elment tovább, csak ezt a csoportot kérte, úgyhogy csak azok mentek oda hozzá.

– Mit csináltak tulajdonképpen a palotában?
– Egy része ugye avval a földrengéssel nagyon össze volt szakadva. Na most, a régi testeket renoválták. Viszont volt egy test mellette, amelyikről azt mondták, hogy ott istállók voltak valamikor réges régen, a királynak lovai voltak ott. Na, az lebontódott ott, s oda jött az új test. Két subsolja (alagsor) van neki, alól a pincében van a nagy fürdő, az ugye Ceausescunak volt elkészítve.

– Az egész neki készült?
– Szóval az úgy volt készülve, na! Azonkívül a régi testekben mindent visszacsináltak, ahogy volt, a gavalléroknak, a királynénak a szobája, az úrfiknak a szobája, az öreg királynak a szobája. Az le volt szerelve, mert mind fából volt, cserefával volt kibélelve annak idején, de hogy hova voltak azok elrakva, nem tudom, de mind vissza volt hozva, s mind visszarakták. Amely darab esetleg olyan volt, hogy azt nem lehetett tovább használatba tenni, aztot kicserélték. De úgy is, akkor is addig festették, addig dolgozták, hogy azt a színt kapja meg, amit az öreg fa, hogy ne látszódjék különbözet, hogy tényleg ezek össze vannak hasonlítva. Itt az újban aztán megvolt a naccságának a szobája külön, körbevéve úgy, hogy ott kíjjül a testőrség hogy hol megy, akkor másik felől a kutyának megvolt az a bizonyos járóhelye, annak is külön, úgyhogy nemcsak férfi testőr, hanem állati testőr is őrizte. Volna! Őrizte volna, na.

– A palota rendbetétele elég hosszú ideig tartott, akkor sem értettem, miért nem lehet előbb befejezni?
– Tessék idefigyelni. A helyzet az volt, hogy például Ceausescunak nem lehetett dolgozni úgy, hogy az egyszerre most kész van. Itt a rajz, a rajz után megcsinálod, s akkor az kész van. Neki egyszer meg kellett csinálni egy makettot, de azt kézzel meg kellett csinálni. S akkor eljött oda, s megnézte. Sőt, amikor ő kiválasztotta, hogy na, ez így kellene, ilyen formában kellene legyen, és készen volt, teljesen készen volt, akkor kellett lebontani, s
másképpen, mert az úgy nem jó. Tehát olyan sarka annak az új testnek nem létezett, hogy az egyszerre, egy alapon elment volna, s úgy, hogy az ne legyen javítva. Azt nem lehetett. Alul például voltak valami szobák, én nem tudom, masszírozásra, a másik gőzfürdőre, másik pihenőre, tehát ilyenek voltak, azt is… nem jó volt a profilja.
Mikor el volt készítve, meg volt glettolva, meg volt minden, akkor azt mondta, ez nem jó. Le minden falat, mindent, s kezdődött újra. Azért nyúlt el tulajdonképpen annak a dolga, s még elnyúlt volna, hogyha ő itt lett volna tovább. Így most már hamarább megszületett.

– Gyorsan befejezték.
– Befejezték, s mi mennyit kínlódtunk, mert ugye van az a két tó. Innen egy mesterséges forrás van, pontosan itt fönn, ahol van a kapu ott kívülről is látszik egy kicsi ház, na, oda húzza föl alulról a pompa a vizet. S akkor megy le egy mesterséges csermely, egy forrásból folyik a víz, s akkor azok a kövek úgy lerakva, hogy a kövek között úgy megy le, s akkor egy olyan kicsi sziget formácskát alkot, s akkor úgy megy tovább, s akkor elválik
kétfelé, s akkor megint összejön, amíg leér oda a tóig. Lacul Doamnei, így volt akkor elkeresztelve, aztán hogy most mi van vele, él-e, nem tudom, de akkor annyit dolgoztunk. Mert nem egy formális kör van, hanem óválisan jön így is, akkor megint cifra visszafelé ki, úgyhogy annyi szögből kellett azt mérni, hogy az ember megbolondult, amíg azt ott kimérte. Hát ilyen volt nekik a gusztusuk. S utána aztán a naccságos asszony, az aztán erősen
értett mindenhez!

– Ő is kijárt oda a palotához, vagy csak Ceausescu jött?
– Örökké jöttek ketten. Inkább ő volt a nehéz, Ceausescu nem volt annyira nehéz, vele inkább meg lehetett volna… a naccsága volt a nehéz. Több szava neki, a naccságának volt. Ceausescu is beleszólott, de ő inkább hajlott a nép után, de ő aztán nem, a naccsága nem hajlott! Már tudtuk, tisztában voltunk vele, mert ugye meg kellett állni, a szerszám, ami volt azt embernek, azt letette, vagy az oldalára felszúrta. Mert mi ácsok a fejszét
örökké ott szoktuk hordozni az oldalunkon. Hát kézben nem volt szabad legyen szerszám, na! Mikor ő bejött akárhova. Azt vagy letenni, vagy úgy, hogy üres kéz legyen, na. Nem volt szabad beszélgetni, mozogni. Mikor körülnézett, nem nézett a népekre, a népek annyik voltak neki, mint a légy. Azt lestük, na hallám, mit csinál a kezivel. Mikor így csinált, akkor vége, akkor már vakartuk a fejünket, mert kezdődött újra minden. Akkor már
tudtuk, hogy vége mindennek. Aztán innen átmentünk oda a Casa Republicii-ba, a nagy házhoz, ott egy hónapon keresztül nem dolgoztunk semmit, egyik helyről raktuk az állásokat a másik helyre. Azért, mert megállította a munkát, mert nem látta jónak azt a rajzot, amit először elindítottak. Mert arról volt szó, hogy ott csinálnak három emeletet alul, s azután jött a földszint…

– Tehát a föld alatt lett volna három emelet?
– Három emelet. S azt mondta, hogy igen kicsik azok az emeletek, csak kettőt. S akkor dolgozd át másképpen azt az egész rajzot, tessék elképzelni, akkora területen azt az egész rajzot átdolgozni! Az irtózatos! Egy hónapon keresztül egyik sarokból nyomtuk az állásokat a másik sarokba, ennyit dolgoztunk egy hónapon keresztül. Aztán akkor megkezdtük a munkát. Alul volt borpince. Mi amit dolgoztunk az innetső felibe, az a nagy fogadóterem volt, s alul volt a borpince. Hát ott meg is voltak a hordóknak a helyei, minden, nagyon ügyesen. Na, annak a boltívjeit én szereltem föl, az egészet! De őszintén elmondom, mikor már az utolsó boltívet tettem föl, a kofrázsot (zsalu), beállítottam körbe, akkor jött bé az ajtón, hát szinte a könnyem is kiesett mérgembe, hogy hallám, most mit mond? Mert ha nem jó, aztot lebontani onnan az egészet, s újrakezdeni, azt mondtam, akkor… Mondtam a csoportfelelősnek – még nem jött volt bé – én innét kimegyek. Többet egy szeget se ütök el. S tessék elképzelni, egyetlen szobája annak a nagy épületnek, hol nem kapott hibát! Nem! Onnan aztán megszabadultam. Fönn, szóval a földszinten abban a nagy teremben, a fogadóteremben, azt mondták, hogy az külföldi fogadóterem lesz, hát az mennyi volt: 28 méter a hossza, 14 a szélessége és 32 méter a magassága volt neki… Hát annak hétféleképpen csináltuk meg a profilt! A makettet, amit neki… mikor bejött ott álltam a csirkula (körfűrész) mellett, édes jó Istenem, most hol kezdjük megint? Nem egyébért, de tessék elképzelni, 8, 10, 15 köbméter anyagot feldolgozni 3-4 nap alatt, s akkor, mikor minden készen van, akkor jön, és azt mondja, nem jó, le vele, s akkor ment föl a rámára fölülről, mert ilyen vasráma volt megcsinálva, s ment egy, s fejszével a drótokat vágta le, s abból a nagy magasságból, mikor lejött oda a földre, hát abból mit választott ki az ember? Semmit!

– Fantasztikus nagy pazarlás folyt ott?
– Hát mondhassuk aztot… Székelykeresztúr kicsi mezőváros. De csak a pazarlásból két olyan várost lehetett volna építeni! Csak a pazarlásból! Plusz ami belément oda anyag, ami teljesen egy holt anyag, azt fölösleges volt ott… de mindegy.

– Az utolsó években ezen az építőtelepen dolgoztak úgynevezett „koncsentrások”, a katonailag mozgósított vidéki építőcsoportok. Ezek rendesen dolgoztak?
– Volt például egy szakasza ennek a háznak, ahol direktkatonák dolgoztak, persze volt civil mesterük, de minden munkát katonaság hajtott végre. Akkor például nálunk voltak azok a szolgálatos behívott katonák, koncsentrált katonák, de nagyon rendes emberek voltak. Nagyobb
részben mind szakemberek voltak, azokat hozták el. Csak sajnos, hogy nem úgy használták fel őköt, mint ahogy kellett volna. Például Temesvárról vagy Aradról jöttek, mikor a hét koncsentrás katona meghalt. Kitették őket júliusban, abban a nagy melegben, vágni a földet. Akkor rukkoltak bé. Azok benn a gyárban dolgoztak valahol. S kitették oda a blokk mellé, pontosan a nap odasütött. S abban a nagy nyári melegben, lehetett olyan negyven fokig a meleg, s ott napszúrást kaptak, úgy kapták meg őket oda leesve, s onnan úgy szedték ide, mingyár oda mellénk abba a kórházba vitték bé. És azután hallottuk, hogy mind a heten meghaltak, nem tudták megmenteni őket. Nem. Hát volt, elég sok baleset is volt.
Ugye hajtották a népet. Akkor a figyelmetlenség, s még amellett, akárhogy ellenőrizték, a szeszes italt be-behozták. Akkor hozták azt a miféle mérges szeszt, tudja a fene, minek hívják, attól egyszerre tizenhárman haltak meg. Behozta az illető, eladta a szeszt, ők elegyítették
italnak, megitták. De hát ugye a naccsága azt mondta, hogy ez kevés, ez a sacrificiu (áldozat), ami van nekik, ott, abban a nagy házban. Lehetne még több is. Igen. Mikor jelentették volt neki, hogy nagyon sok az emberáldozat, s meg kellene szorítani a munkavédelmet, azt mondta, hogy nagyon kevés ekkora épülethez. Lehetne több is. Hát, az igaz, nagy épület, na.

– Gáspárnak még mennyi volt a nyugdíjig a forradalom előtt?
– Én ’89. novemberében ki akartam jönni nyugdíjba. Meg is csináltam volt a doszáromat, mert 60 évre ki akartam jönni. És akkor azt mondták, hogy 62 évig kell, amennyiben nincsen elég szakmunkás. A köveseket, a kőműveseket, az ácsokat, mert az ácsokat szükség esetén használták nagyobb részit az asztalos munkára is. És ezért nem engedték el, aztán mást, a betonosokat, azokat engedték rendesen, nem volt semmi baj. A szakképzett
munkásokat, amelyikre nekik szükségük volt inkább, aztot nem engedték el. Úgyhogy most az átalakulás hogy
megtörtént, hát én akkor sem gondoltam arra… áprilisban bementem az irodába, s hogy ugye öreg munkás voltam, hát ismert mindenki az irodabeliek is, és bementem, s azt mondja a titkárnő, hogy Gáspár bácsi, maga nem ment nyugdíjba? S mondom, nem. Na álljon meg. Megírta a papírt, s azt mondja, írja alája. Aláírtam, s azt mondja, menjen dolgozni, én elrendezem a többit. Én semmit se kellett csináljak, csak egyszer telefonálnak, hogy menjek, és bémenyek, s hát adják a doszárt a kezembe, hogy vigyem el a megyéhez, s el volt végezve.
Mindent eljártak, mindent megcsináltak. Papírt, mindent!

– De gondolom az eseményektől függetlenül, úgyis hazament volna.
– Hát haza. Hazamentem volna így is úgy is. Pláne, hogy akkor a lányom kapott szolgálatot, ’90 májusában kapott szolgálatot a postán, ahol most dolgozik, és akkor nem volt, aki a gyermekekre se ügyeljen, s aztán azért húzódtam én inkább, hogy segítsek rajtok, hát én már el vagyok végezve, annyira, amennyire, de rajtuk akartam segíteni, na. Mert ez a szülei kötelesség. Aztán most így vagyunk, na. Mit csináljak? Valahogy sikerülne ezt a
blokkot eladni…

– A blokklakásba mikor költöztek be? Ezeknél az épületeknél maga is dolgozott, ugye?
– Hát én is dolgoztam a fundációjában, tovább nem, mert nem engedtek, csak annyira kértek volt minket, hogy az alapot megcsináljuk. Én is dolgoztam mind a két blokknak, amelyik ott van nekünk, annak az alapján. Hát ’85 február 20-án vettem át a blokkot.

– Azt jelenti, hogy ’89-ig, négy évet rendes lakásban laktak, eltérően a pazsuraitól, amelyik nem volt valami kényelmes.
– Egy szoba volt, egy ekkora szoba, mint ez az egész. S akkor voltunk hárman, mert ugye a kislányom is itt volt, az 5, 6, 7, 8 osztályt itt járta Bukarestben a magyar iskolában. De annyira, hogy állandóan szidták, hogy bozgor, boanghen s nem tudom micsoda, ahogy jött a villamoson,
micsodán, úgyhogy azt mondta nekünk, engedjük meg, hogy menjen a dr. Petru Groza iskolába Udvarhelyre. Vettem a doszárját, elmentem, béadtam, sikerült a vizsgája, az első is a tizedik osztályba, s aztán a tizenkettedikbe. S még amellett aztán volt Iasi-ban is az egyetemre.

– ’89 decembere után még dolgoztak?
– Hogyne, januárban nem dolgoztunk, annyi az egész, februárt, márciust, áprilist végigdolgoztuk a múzeumnál. A nagy háznál meg volt állva valamennyire akkor.

– De a vidéki brigádok nem jöttek többet.
– A vidéki brigádok hogy jöttek volna? Azok megálltak mind.

– S a katonaság is elvonult a munkától.
– Azonnal! Azonnal! Ott, amikor mellettünk a tüntetők elvonultak, egy ezredes kijött a föld alól, s akkor az kézzel-lábbal, s hogy tudta, ordította, hogy fegyelmezetten mindenki menjen, vegye a civil ruháját – jelzem, ez a katonákra szólott – és menjen haza.

– A koncsentrások.
– A koncsentrásokra. De az integetett kézzel-lábbal, ordított. Hát meg voltak ijedve, mert ugye, mikor jöttek a
tüntetők, a nagy házat körbevették. Egyik jött itt le, a másik ott jött le. S akkor elbarikádolták egész körben, azokkal a nagy nehéz kocsikkal. Kijöttünk a balkonra s néztük. Nagyon rendesen voltak ezek, amelyikek ott elvonultak. Megálltak, valamit beszéltek, mert két szegény katona állott a kapunál. Hát, én nem szerettem volna azoknak a bőrükbe lenni, ez biztos, de ott valamennyit beszélgettek, közel nem jöttek hozzuk, mert néztük a balkonról, és valamennyit beszélgettek, csend volt, s akkor egyszer csak olé, olé, Ceausescu nu mai e! (Olé, olé, Ceausescu nincs többé!), s Armata e cu noi! (A hadsereg velünk van!), s mentek tovább.

 

Rostás Zoltán

 

*Rostás Zoltán (1946) szociológus évtizedeken át szerkesztő (a bukaresti A HÉT c. hetilapnál), majd a Bukaresti Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, az ő javaslatára a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem társadalomtudományi intézetet hozott létre, amelyet tanszékvezetőként, majd dékánként vezetett, és ahol most is tanít… Rostás Zoltán a Szociológiai Doktori Iskolát vezető tanács tagjaként is ráhatással van a legifjabb romániai magyar tudósnemzedékek szemléletének, módszereinek alakulására.
Számos más kitüntetés mellett a Románia Szociológiai Társaság Életmű díjjal jutalmazta munkásságát.
A PONT Kiadónál megjelent kötetei: Szétriasztva – 2019 és Ahány helyre ment az ember (Szétriadt mgyarok) – 2023.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ