Bencze Mihály interjúja B. Tomos Hajnallal 1. rész
Az õsök fejezet:
B. Tomos Hajnal az erdélyi magyarság, és ezen belül a barcasági csángóság kiemelkedő költője, írója, újságírója, a Brassói Lapok, az egykori Romániai Magyar Szó, a Káfé Főnix és számtalan más folyóirat, elektromos irodalmi lap munkatársa. Versei más nyelveken is közlik a nagyvilággal értékeinket, népünk lelki- és szellemi világát. Zajzoni Rab István, Tóthpál Dániel és Lendvay Éva által kitaposott úton haladva, a 17 megjelent kötetével beírta nevét a történelembe.
Bencze Mihály: Elődök nélkül mi sem születtünk volna meg. Őseink életében sok olyan megnyilvánulás, cselekvésforma fedezhető fel, amit mi is néha végigélünk. A genetikát, mint egy filmtekercset, az utódok életükkel hívják elő. Kérlek mesélj apai és anyai nagyszüleidről, hogyan éltek, mivel foglalkoztak?
B. Tomos Hajnal: Amint a “Családfám és árnyéka” című jegyzetkötetemben is említettem, minden elődöm négyfalusi csángó ember volt, egyetlen kivétellel: Tompa Róza, anyai dédanyám (aki szegről-végről Tompa Mihály költő kései rokona volt) a székelyföldi Tamásfalváról származott. Pesztraként került 14 évesen egy brassói bankárcsaládhoz és itt ismerte meg dédapámat. Házasságukból egy lány, a későbbi Parsche Irén és nagyapám, Jónás Gyula született, 1905-ben. Nagyapám előbb a négyfalusi polgári fiúiskolában, majd a brassói kereskedelmi gimnáziumban (ma a Hosszú utcában székelő, Andrei Bǎrseanu főgimnázium) szerzett diplomát. Egy Brassóban elvégzett klasszikus tánctanfolyamon ismerte meg nagy szerelmét, egy türkösi származású, későbbi óvónőt. A házasságot azonban szülei nem engedélyezték, mivel a lány szegény, sok gyermekes családból származott. Igy aztán Bencze Annát, a későbbi nagyanyámat vette feleségül, aki a Bukarestben meggazdagodott Bencze Mihály egyetlen lánya volt.
Apai nagyapám, Tomos András, egy hétgyermekes csernátfalvi családból származott, az akkori csángó hierarchia szerint középgazdáknak számítottak. Mivel bátyja, István, és a több mint húsz évvel idősebb sógora elesett az első világháborúban, a család eltartási gondjai az akkor még serdülőkorú nagyapámra hárult. A családi házat még sem ő örökölte, hanem átadta özvegyen maradt nővérének, hogy ne kelljen két apró gyermekével az anyósáéknál meghúzódnia. Igyaztán, amikor eljött a nősülés ideje, nagyapám csak egy szerény kis házat vásárolhatott meg Csernátfalu végén. Apai nagyanyám családja a “zsíros” ragadványnevet kapta megkülönböztetés céljából, mivel Négyfaluban sok volt a Benedek családnév. (A többieket, Káplár, Puju, Istók stb. becenevekkel illették), no meg azért is, mert bivalycsordát tartottak és kiterjedt birtokaik miatt a gazdagabbak közé sorolták őket.
B.M.: Hogyan élték meg nagyszüleid az első világháborút és az utána következő kisebbségi sorsot?
BTH: Nagyszüleim az első világháború idején még serdülő legényecskék-leányocskák voltak. Amikor Négyfaluban elterjedt a hír, hogy betörtek Erdélybe a románok, mindenki szedte a sátorfáját és a szekérkonvojokkal megindult észak felé. Persze, ilyenkor csak a legszükségesebbeket pakolták fel a szekérre, annyit, amit a két ló el tudott húzni, no meg ki-ki a családja tagjait. Az egy tejelő tehénen kívül, minden jószáguk, terményük, lakberendezésük, stb. ebek harmincadjára maradt. Azonban a “betörő” románok szerény bocskoros, vagy mezítlábas parasztlegényeknek bizonyultak, fegyverzetük is alig volt. Megelégedtek azzal a pár disznóval, amit a szekrényről leszerelt ajtón feltrancsíroztak és megettek. De nem úgy a hosszúfalusi tőszomszéd-öregasszony, akinek nem lévén semmi veszítenivalója, otthon maradt és kifosztotta a dédanyámék házát. Hazatértük után Róza dédanyám rajtakapta, amint a Párizsból vásárolt csipkés bársony-meg brokád ruháit feketére festi az udvarra kitett hatalmas üstben. Csernátfalvi nagyszüleim szinte semmi kárt nem szenvedtek, mivel minden mozdíthatót bemenekítettek a pincébe és a bejáratot befalazták. Apjuk ekkor már túl idős volt, nem hívták hadba, nagyapám pedig még kiskorú.
B.M.: Most sorban a szüleid következnek. Mivel foglalkoztak, hol dolgoztak, milyen kisgyerekkori emlékeid vannak a családodról?
BTH.: Szüleim 1951-ben házasodtak össze. Az esküvőjük bevételéből, no meg a két szülőpár anyagi segítségével megvettek az apai nagyszüleim tőszomszédságában egy igen leromlott házat, mely az idős tulajdonos halálával épp akkoriban került eladásra. Én még világra sem jöttem, amikor az utca felőli nagyszobába bekvártélyozott a néptanács egy kilenc gyermekes özvegyasszonyt, akinek két nagyobb gyermeke már gyárimunkás volt. Nos, jó néhány évig ők jártak át éjjel-nappal a szüleim egyetlen szobáján, mert az első szobának nem volt külön bejárata.
Időközben édesapám elvégezte a traktorvezető tanfolyamot, édesanyám bekerült kétkezi munkásként a régi Köpe-féle gyárba, melyet akkorra már államosítottak.
B.M.: Hogyan élték meg szüleid a második világháborút, majd a kommunizmust, a kollektivizálást?
BTH.: A második világháború, tudomásom szerint nem hagyott végzetes nyomokat Négyfaluban, inkább csak a tranváj vonalát és a brassói gyárakat bombázták. Édesanyám akkoriban a brassói katolikus leányzárdában tanult (a mai zeneiskola épületében), tanárai egytől egyig német apácák voltak. Internátusban lakott, hétvégeken haza szokott jönni a tranvájjal. Sajnos, nem tudta elvégezni a gimnáziumot, mivel amint mondtam, Brassót is el kezdték bombázni, megszűnt az internátus, az apácák szétszéledtek, a diákokat pedig hazaküldték. Aztán a kommunista diktatúra teljesen megszüntette a felekezeti oktatást, egészen új tanrendet vezetett be. Édesapám a csernátfalusi hat elemi után a román nyelvű gazdasági iskolában folytatta tanulmányait, melyet később a traktorista-tanfolyammal egészített ki. Kollektivizáláskor, persze őket is kényszerítették a beállásra. Állataikat, terményeiket, mezőgazdasági gépeiket elkobozták és kényszerítették őket a közösben való robotra. Édesapám ekkor Székelyföldön dolgozott kőművesként, anyám pedig a csernátfalusi Nagymezőn. Azonban innen hamar kimarták a “proletár” asszonyok, akik nem óhajtottak dolgozni a burzsoá rendszer maradványaival, pedig apja, bár első gazdának számított Hosszúfaluban, végül nem került fel a kuláklistára. Ezért édesanyámnak el kellett hagynia a “kollektívát” és beállt gyári munkásnak a fűrészgyárba.
B.M.: Mit jelentett a kiterjedt rokonság, mint jelent a rokoni kapcsolat? Hogyan ápolod?
BTH: Sajnos a gyermekkoromban kiterjed rokonság számbelileg mára már alaposan megcsappant. Emlékszem, gyermek-és serdülőkoromban minden név-és születésnapot megünnepeltek a szüleim. Összegyűlt a rokonság, a komaság és bár szerény körülmények közt, de reggelig mulattak. Nagyon sok népdalt hallottam ilyenkor, sőt még a pajzánabb viccekből is elsütöttek néhányat. Amikor pedig nagyobbacska lettem, apám ki szokott állítani a “közönség” elé énekelni vagy szavalni. Még most is emlékszem az ezerszer elszavaltatott iskolai versre: “Rég volt, tél volt, február/ Február derekán sziréna sikongott Grivicán/. Aztán májustól kezdődően kirándulni, flekkenezni mentünk a Garcsin völgyébe vagy a Bivaly-legelőre. Ott is mindig nótaszóval mulattak a felnőttek, mi pedig hancúroztunk, szamócát, málnát szedtünk a közeli erdőkben. Be kell vallanom: ez a világ, a kiterjedt és meleg rokoni kapcsolatok már elapadtak. Csak nagy-néha gyűlünk össze páran a rokonságból és felemlegetjük az elődöket, a régi történeteket. Persze, ha teszem azt, segítségre van szükségem, bátran fordulhatok testvéreimhez, unokatestvéreimhez s a még élő távolabbi rokonokhoz, örömmel kisegítenek.
B.M.: Egy udvarban valamikor három generáció elfért, a nagyszülők besegítettek a gyereknevelésbe. Nem volt szükség bölcsődére. Hogy történt ez nálatok?
BTH: Mi nem laktunk nagyszüleimmel közös udvaron, de szomszéd-porták lévén mindig “működött” a kiskapu. Nyáron nem tudtak ránk vigyázni, mert menni kellett látástól vakulásig a “gazdaságba”. Amikor egészen pici voltam, anyám Veres Sára néni gondjaira bízott, aki apám első unokatestvére volt. Sára néniék gyerektelenek voltak, gyönyörű lakásuk volt a Hátsó utcában (ma Ady Endre utca). A beton-járólapok közt kövirózsa tarkállott, a verandát szőlő, a csinos lugast babarózsa futotta be. Bent a tiszta szobában egy aranyozott falióra ütötte el a fél és kerek időt, az ágyon pedig egy akkora hajasbaba díszelgett, hogy tátva maradt a szám, amikor először megláttam. Egyszer aztán majdnem “kifarolt a szekerem” a nyájas nagynéni portájáról, mivel egy másik rokon kislánnyal, kiszedtük gyökerestől az összes kövirózsát és beleaprítottuk a “levesbe”. Amikor Sára néni meglátta a “művet”, csak összecsapta a tenyerét és nem bírt szóhoz jutni. Mi pedig uccu, ki a kapun, a barátnőm fel, én pedig lefele vettem az utat. Az ám, de a malomhoz érve elém tárult a szemközti utca is, s én annyira eltájolódtam, hogy már nem emlékeztem merre is van a házunk. Igy aztán nagy szégyenkezve visszaállítottam a nénihez és sírva bocsánatot kértem. Persze neki is már elpárolgott a haragja, eperbefőttel és kakaós tejjel kínált mindkettőnket a virágos lugasban. A telek java részét, amikor Tomos nagyanyám otthon volt, persze, hogy nála töltöttem. Apró feladatokat osztogatott nekem, s én örömmel segédkeztem. Reggelente megfigyeltem, hogyan készíti a nagy érclábosban a hagymatokányt, aztán a nálunk szinte mindennapos köménylevest, estére pedig a túrós puliszkát. Megtanultam tőle a dagasztást, a szilva-és körtekompót készítését, no meg a kikopott harisnyák talpalását, mert abból a meggondolásból, hogy majd csak jó lesz az valamire, nagyanyám még a legkisebb cafatot sem dobta ki.
Apai nagyanyám emlékét több versem is idézi, most csak egyet másolok ide:
NAGYANYÁM ZÖLDJEI
Nagyanyámat látom,
amint kiáll a tornácra
az esőző sugarak alá
s kibomlott kontyát
kuszálja a tavaszi szél –
elnéz a madárdalt sarjadzó
kertje felé s tudom,
ujjaiban bizsereg már a sózó mozdulat,
mellyel magvakat szór
a föld párálló gyomrába.
Olyan régen volt, mikor kislányként
vittem utána az ásót
s a kiforduló, zsíros göröngyök közül
orromba csapódott
a pihent föld lehelete.
Nagyanyám csak tett-vett,
mint varázsló a zubogó katlanok felett
s közben folyton magyarázta,
hogy mit hova és miért,
hogy jövőre már én is tudjam.
Ó, kapor, saláta és hónapos retek
fodrosan törekvő zöldje!
Itt vagy elfolyó jelenemben,
akárcsak nagyanyám vére,
mely harsányan kering most is,
vénülő ereimben.
(Folytatjuk.)
Csaladi képek B. Tomos Hajnal albumából:
Jónás nagyanyám (leánykori kép)
Tomos nagyanyám (leánykori kép)
Jónás nagyapám (középen)
Édesapám (baloldali)
Édesanyám (baloldali)
A Jónás család
Szüleim esküvői képe
Pusztai Péter rajza
2023. augusztus 1. 16:01
Az igen érdekfeszítő múltidézésnek jót tett volna egy kis fésülgetés. Hogy ne kerüljön a szövegbe például az „elektromos irodalmi lap”, ami nincs, van viszont elektronikus, vagy online. Ahogy azt is jó volna tudni, mit jelent a „tranvaj”, amit a helybeli természetesnek vesz, viszont a kívülálló olvasó, legfeljebb csak sejti, hogy az az utazási lehetőség, valami a román tramvai-ból származtatott elektromos (és nem elektronikus) izé lehet.
2023. augusztus 3. 02:28
[…] elsõ rész után folytatódik az […]