Bencze Mihály interjúja B. Tomos Hajnallal 2. rész
Gyermekkor, tanulmányok
(Az elsõ rész után folytatódik az interjú:)
Négy éves sem voltam, amikor beírattak az óvodába. Eleinte pár napig egy szomszédasszony vitt el a velem egykorú kislányával, aztán már egyedül mentem minden reggel, az Iroda (ma Mihail Eminescu) utcai óvodába, ahol két külön épületben ugyan, de együtt voltunk a román gyerekekkel.
B.M.: A Dirba patak, a nádas, a Peltán, Kuti és Fás halmok, a szénafű gyerekkorunk közös területe volt. Majd jöttek a kirándulások, szülőkkel, iskolával, és átéltük a Nagykő-havas, Bolnok, Hegyeshegy, Garcsin völgye, Tatrang völgye, Csukás szépségeit. Te ezeket hogyan élted meg, átszellemültek-e írásaidba, költészetedbe?
BTH: Gyermekkoromban – mint ahogy jelenleg is – Csernátfalu végén, a régi Köpe-féle fűrészgyár szomszédságában laktunk/lakunk. A gyár mögött már csak a szántóföldek húzódtak és a három halom: Cigány-Peltán- és Kuti-halom, kicsit távolabb a Fás-halom. Vakációk idején reggeliben elvégezte ki-ki a rá szabott feladatokat (lakás rendbetétele, udvarseprés, állatok ellátása, a veteményes kigyomlálása stb.) aztán uccu, ki az utcára. Hamarosan összeverődött a minden kalandra hajlamos pajtások csapata, aztán nyakunkba vettük az utat. Naphosszat kószáltunk a közeli halmokon, sokszor még ebédelni sem jöttünk haza, jól laktunk sóskával, szamócával vagy kökénnyel, mikor mit kínált a természet. Amikor nagyobbacskák voltunk, tüzet is gyújtottunk, szalonnát, kolbászt sütöttünk, sőt egyszer megtörtént, hogy a Cigány-halom végében tanyázó Gábor-cigányokkal ebédeltem. A Dirba-pataka pont a házunk előtt folyik, akkoriban olyan tiszta volt a vize, hogy még halakat is láttunk néha benne. Nyáron kövekből, fűcsomókból gátat eszkabáltunk és fürödöztünk, hancúroztunk a derékig érő vízben. Akkoriban szerte a városban folyt a nagyméretű “szocialista” építkezés, amihez a homokot, kavicsot a Négyfalu határában folyó Tömös medréből hordták. Igy aztán 2-3 méteres “gübék” alakultak ki a folyóban. Nem átallottunk átvágni a szántóföldeken, hogy elérjük a “nagy” vizet és naphosszat úszkáljunk benne. A Hegyeshegyre, Bolnokra és a Nagykőre szinte hetente kirándultunk, főleg nyáron. Néhányszor a felnőttekkel közösen, aztán már csak mi, a 7-14 éves gyerekek csapata. A Bucsecsen 11 éves koromban voltam először a szomszédban lakó Barta Gabi és Gitta szüleivel. Jóval később, erről a kirándulásról írtam “beszámolót” és küldtem el az akkori Ifjúmunkás “Turázz velünk”-jelszóra kiírt pályázatára.
B.M.: Édesapád a csernátfalusi fúvószenekarban játszott, milyen zenekari emlékeid vannak róla?
BTH: Édesapám muzsikus-múltjáról, csak annyit tudok, amennyit ő mesélt nekünk gyermekkorunkban. A Gyulai András bandájában játszott basszfligeren, de mire én megszülettem a hangszere már eladódott. Akkoriban ez a fúvószenekar játszott minden mulatságon, bálokon, hivatalos ünnepségeken, de temetéseken is. Szüleim is egy ilyen bálon ismerkedtek meg, ahol édesapám fújta a fligerét. Persze ez nem volt akadálya annak, hogy egy-két keringőre, vagy rezgőpolkára felkérje az akkor még csak 18 éves anyámat. Hogy-hogynem édesapám akkori kottafüzete hozzám került. Fedőlapján fekete tussal ez a felirat áll: “Condica de mars/ Baritonul I.B. / Tomos Mihai.”
B.M.: Mit jelent számodra barcasági csángónak lenni?
BTH: Ha a nagyszüleim, dédszüleim, a korabeli közösségi szellemiségre gondolsz, ez manapság már nyomaiban sem lelhető fel. Akkoriban még “harmadiziglen” is ismerték a rokonokat és segítették, látogatták egymást, a hajdani négy faluban mindenki ismert mindenkit és szívükön viselték egymás sorsát. Nos, ez manapság kiveszett a csángó közösségből (is). ‘89 után észlelhető egy bizonyos érdeklődés a csángó anyagi és szellemi hagyományok iránt, számos szövő, faragó, viseletkészítő stb. népi mester igyekszik felkutatni és újraéleszteni a hagyományos foglakozásokat, mondhatni valóságos mozgalom bontakozott ki, és fejlődik folyamatosan. De a magyar irodalom terén én még mindig észlelem az elszigetelődést, sőt egyféle érdektelenséget a köznép körében az olvasás, a mai költészet iránt. A négyfalusi meg a brassói középiskolák útjukra engedtek ugyan jó néhány tehetséges fiatalt, de ezek az első “szárnypróbálkozásuk” után zömmel olyan vidékekre költöztek, ahol élénkebb irodalmi élet folyik, jobbak a közlési és kibontakozási lehetőségek. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, csángóságomat még mindig abban a tiszta, szeretetteljes kapcsolatban érzem, mely szüleimhez, nagyszüleimhez kötöttek és kötnek mind a mai napig, abban a látástól vakulásig folyó munkában, a földhöz, a természethez való ragaszkodásban, de a kivetettség, a blokkmagyarságtól való elszigeteltség keserűségében is láttam és akarva-akaratlan megörököltem. Nos, ebben van számomra valami sajátosan csángós lelkület, mely már csak emlékeimben, no meg azok lírai vetületében villannak fel néha. Lásd az alábbi versem:
Múlhatatlan
(anyámra gondolva)
Itt hagytad arcomon
újjaid nyomát,
mint ahogy kivágott fák
markolják gyökerükkel a földet
még sok éven át.
Hiányodat benőtték a tárgyak,
de öregedő kezemen
felismerem ereid futamát
és unokád mosolyán
a régi percet, mikor
alkony párájában ülve,
homlokodon átfutott
egy véletlen derű.
Álmomban néha
érzem hajad illatát,
mint mikor utoljára fésültelek
a nyitott ablaknál
s a lila orgona minket nézett.
Múlhatatlan lélegzel bennem,
hiába hunynak ki a régi fények,
tudom, közel az idő,
mikor nyomodba lépek.
B.M.: Hol végezted az óvodát, ki volt az óvónénid, milyen emlékeid vannak?
BTH: Amint már említettem, akkoriban a csernátfalusi óvoda az Iroda utcában működött, én három évet jártam oda. Az óvónénimet Hónikának (Peltán Honória, Peltán István iskolaigazgató felesége) hívták. Már kiscsoportos koromban én voltam a kedvence, de én is igyekeztem mindig a “jó kislány” szerepét kiérdemelni. Igy aztán elég gyakran ott lobogott a piros zászló az asztalkámon, amit az a gyerek kaphatott meg, aki a napi feladatot (rajz, festmény, kollázs) a legjobban teljesítette. Amikor már nagycsoportos voltam, az óvónéni az én felügyeletemre bízta rövid időre a gyerekeket, valahányszor “megbeszélni valója” akadt a román óvónénivel. Ilyenkor én persze nem a társaimat felügyeltem hanem az ablakot, hogy lássam, mikor jön Hónika óvónéni. A gyerekek eközben a fejük tetejére is állhattak, nem szóltam rájuk, de mikor láttam, hogy közeledik az óvónéni, rögtön figyelmeztettem őket, s érkezésekor olyan síri csend volt, mintha nem is lenne ott 28 gézengúz. Én pedig ismét “inkasszáltam” egy dícséretet. Persze az óvodában mindig megünnepeltük a Télapó eljövetelét, anyák napját, karneválokat és ünnepélyes évzárókat rendeztek nekünk, ahol mi, gyerekek rövid mese-színdarabokkal, versekkel, énekekkel szerepeltünk.
B.M.: Hol végezted az 1-4 osztályt, kik voltak a tanítóid, milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
BTH: Az elemi iskolát Csernátfaluban, az akkori 3-as számú általános iskolában végeztem. Első osztályban Dobra Mária tanítónő vezetett be a betűvetés rejtelmeibe. Igen emlékezetes volt ez az első iskolaév, mivel én, az addigi kedvenc és jókislány, kaptam egy nyaklevest, ugyanis a vonalas füzetemben többszöri figyelmeztetés ellenére sem hagytam ki egy sort a cím után. Ettől függetlenül nagyon szerettem a tanító nénit. Harmadik osztályig simán ment a tanulás, de ekkor Bálint Ella tanítónőnek kellett volna átvennie az osztályunkat. Ő azonban megbetegedett és egy brassói nyugdíjas tanító bácsi lett az osztályfőnökünk. Ő még a régi tanítási módszereket alkalmazta. Kb. egy másfél méteres fuszulykakaróval jelent meg az órákon s aki nem ült feszesen, hátra tett kézzel a padban, vagy pisszenni mert kérdezés nélkül, olyan tenyerest kapott a karóval, hogy még ma is emlegeti. A negyedikben Rab Irén vette át az osztályunkat. Ő volt az egyetlen helyi születésű tanítónő, a többit Székelyföldről helyezték ki “Csángliába” és nem nagyon bírták a román nyelvet. Itt jegyezném meg, hogy a könyvek iránti rajongásom mér elemis koromban mutatkozni kezdett. Ahogy megtanultam olvasni, elkértem a hosszúfalvi nagyanyámtól az összes meséskönyvét, melyet az éjjeli szekrényében tartott, mivel esténként ő is ezeket olvasgatta. (Most is emlékszem azokra a fényes fedőlapú, színes könyvecskékre, melyeknek a hátulsó borítójára egy hatalmas zsákot cipelő törpe volt nyomtatva). Aztán sorban következtek az Ezeregy éjszaka meséi, Jókai Mór, Jules Verne és Karl May kalandregényei. Egyszer ráakadtam nagyanyámék padlásán valami ponyvaregényekre és hetekig ott rejtőzködtem, hogy el tudjam olvasni az összeset. Nyáron befészkeltem magam a két csűr közé, felszerelkeztem szendvicsekkel és ott olvastam naphosszat. Senki sem zavarhatott, mert nem tudták, hol vagyok. Persze, itt az elemiben történt meg a pionírrá avatásom is. Én már az első menetbe bekerültem, ahova csak a három éltanulót válogatták be. Mondanom sem kell milyen büszke voltam.
B.M.: Hol végezted az 5-8 osztályt, kik voltak az osztályfőnökeid, tanáraid, milyen emlékeid vannak ezekről az évekről?
BTH: Ötödik osztályban egy frissen diplomázott német tanár lett az osztályfőnökünk: Bruss Libardi Adolf Gusztáv. Szász nemzetiségű volt, aki átvette olasz felesége családnevét is, nagyon jól beszélt magyarul. Nos, vele játszva tanultuk a német nyelvet. Amikor például a tankönyvben elértünk Heine egyik tavaszi verséhez, az osztályunkban lévő pianinón el is játszotta nekünk a vers megzenésített változatát, sőt Beethoven Örömódáját is tőle tanultuk meg énekelni az eredeti német szöveggel. Megengedte, hogy a gyermekek válasszanak maguk közül “főnököt” s a 13 fiú és a 12 lány engem választott osztályfelelősnek s implicite osztagelnöknek. Már abban az évben a nyakkendős fényképem felkerült a folyosón díszelgő éltanulók panójára. Hetedikig Bruss tanár úr minden “tevékenységben”szabad kezet adott nekem, így aztán kedvemre szervezhettem a mese- és szavalóversenyeket, a karneválokat, no meg a “baráti összejöveteleket”. Hetedikben, amikor osztályfőnökünk végre megkapta a kivándorlási engedélyt, kórusban sirattuk meg. Egyébként egytől egyig alaposan felkészült, de szigorú tanáraink voltak. Hatodik osztályban Tóthpál Klára lett a magyartanárunk. Nos, azt a magyar nyelvtant és helyesírást, amellyel most rendelkezem, az ő szigorú módszereinek köszönhetem. Három füzetünk volt: irodalom, nyelvtan és fogalmazás. Nem múlt el hét, hogy a fogalmazás füzetünkbe ne került volna legalább egy dolgozat. A margónak pontosan 2 centiméteresnek kellett lennie, a cím zöld ceruzával aláhúzva, cím után egy sor kihagyva, minden betű jobbra dőjtve, minden új mondanivaló bekezdéssel írva. A margón három osztályzatot (piros vagy fekete pontot) kaptunk: egyet a tartalomra, egyet a helyesírásra és egyet a külalakra. Az ő bíztatására kezdtem verseket írni. Előbb csak amolyan csuklógyakorlat-féléket, aztán 13 éves koromban már “kiforrottabbakat”. Ekkor arra bíztatott a tanárnőm, küldjem be őket a brassói Új Idő című hetilaphoz (a mai Brassói Lapok elődjéhez) lássuk hogyan vélekednek róluk. Vagy 3 versemet küldtem el akkor a Nyitott borítékok címet viselő rovathoz, melyet akkor Lendvay Éva költőnő szerkesztett. Már a következő számban közölte is az Anyám című verset és bíztatott, hogy írjak többet, küldjem be őket a laphoz. Én persze tovább írogattam, de látva az akkori párt- és kormánydícsérő produktumokat, semmi esélyét nem láttam zsengéim további közlésének, hiszen az Új Idő is a R.K.P. lapja volt.
B.M.: Hol végezted a középiskolát, kik voltak az osztályfőnökeid, tanáraid, milyen emlékek maradtak erről a talán legszebb iskolai korszakról?
BTH: A négyfalusi elméleti líceum magyar nyelvű reál tagozatára a médiák sorrendjében negyediknek jutottam be. Ez a helyzet azonban lassan de biztosan fonákjára fordult, ugyanis a heti 6 matekóra, 4 fizikaóra és 4 kémiaóra enyhén szólva kikészített. Mindhárom tantárgyat idősödő férfitanárok tanították, akik már alaposan unták a pályát, megelégedtek azzal, hogy jól-rosszul leadják az anyagot s nem törték magukat azzal, hogy a nebulók értsenek is belőle valamit. Igy aztán azon a 4-5 osztálytársunkon kívül, akiknek egyetemista nagytestvérük volt, és otthon segített nekik a feladatok megértésében és elkészítésében, az osztály zöme csak bukdácsolt ezekből a tantárgyakból. Igy esett meg, hogy az érettségi diplomámban a magyar és román nyelvekből elért tízesek mellett matekból csak 5,50-es általános szerepel. A középiskolában fokozatosan a magyar, román és német nyelvekre “szakosodtam”, olyannyira, hogy amikor a 12-ben a kortárs irodalomhoz értünk, magyartanérnőnk már nem törte magát azzal, hogy Király László vagy Farkas Árpád (akik elmondása szerint Kolozsváron diáktársai voltak) műveit illetően dokumentálódjon, hanem egyszerűen felállított, hogy beszéljek róluk, tudva, hogy én már “betéve” ismerem a fiatal költőgenerációt. Persze azért nekem is megvoltak a magam istápolói. Már kilencedikes “gólya” koromban szárnyai alá vett az akkor már utolsó éves Hochbauer Gyula (a későbbi magyartanár és helytörténész) no meg a nálam két évvel idősebb Vass László Levente, akinek brilliáns költői elhivatottsága már akkor mutatkozott, de sajnos, túl korán elment közülünk, ahhoz, hogy kibontakozhasson tehetsége. Amíg Gyuszi az iskola tanulója volt, megalapított egy irodalmi kört, ahol engem is elég gyakran szerepeltetett, majd távozása után átadta nekem a vezetését. Igy tehát három évig vezettem ezt a kört, mindenféle tanári felügyelet vagy érdeklődés nélkül. Kevesen látogatták rendezvényeinket, de mi lelkesen készültünk minden eseményre, Kőrösi Csoma Sándorról, Apáczai Csere Jánosról, Bartalis Jánosról – hogy csak néhányat említsek – tartottunk előadásokat, saját verseinket olvastuk fel és vitattuk meg, brassói diákokat hívtunk meg és cseréltük ki velük irodalmi “nézeteinket”. Persze a fent említett két istápolóm “jobb” körökbe is magával cipelt. Elég sűrűn látogattuk a brassói Unirea líceum irodalomköre, valamint a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó középiskola rendezvényeit. A brassói eseményekről Szász Feri (a későbbi unitárius lelkész) a szentgyörgyiekről pedig Kapui Ágota vagy Mánya Zita adott hírt.
B.M.: Milyen diákversenyeken vettél részt?
BTH: Minden évben eljutottam a magyar irodalmi olimpiász megyei szakaszáig, az országosra azonban csak egyszer küldtek el: tizenkettedikben. Abban az évben Marosvásárhelyen rendezték meg a versenyt, ott találkoztam a velem egykorú Egyed Emesével, Gál Éva Emesével, Kapui Ágotával, de erre az alkalomra hazautazott Kolozsvárról az akkor már egyetemista Szőcs Géza is. Emlékszem, mennyire elbűvölt az új nemzeti színház épülete, ahol egy este a helyi társulat tiszteletünkre előadta Az ember tragédiáját. Akkor csak dícséretben részesítették dolgozatomat, de így is elégtétellel töltött el az sok új ismeretség, az akkori költő-és írófejedelmekkel való találkozás, és maga Vásárhely, ahol akkor jártam először. Nagy élmény volt a már említett pályázat megnyerése is. Cseke Gáboron kívül jelen volt az Ifjúmunkás másik szerkesztője (már nem emlékszem a nevére), valamint Pusztai Péter grafikus, a lap illusztrátora, aki minden résztvevőt megajándékozott egy rézből készült emlékplakettel (ma is őrizgetem). A Kovászna megyei kiruccanás költségeit teljes egészében az újság fedezte, lepecsételt elismervényt is adott a résztvételünkről, de Nagy Béla tanár úr, az akkori osztályfőnököm nem volt hajlandó igazolni a hiányzásaimat. A jutalomkirándulás során előbb megismertük Kovászna város nevezetességeit, majd másnap elzarándokoltunk a Lakóca tetőn működő meteorológiai állomásra. A két napos eseményen sok érdekes magamkorabeli fiatallal ismerkedtem meg, néhányukkal jó ideig levelezői viszonyban maradtam: Gagyi Józseffel, Fuchs Gyurival, Jártó Zsuzsával, Petelei Déliával és Hajdú Zoltánnal.
B.M.: Mi történt veled a középiskola után?
BTH: Hol is láthattam volna akkoriban pályám folytatását, mint a magyar irodalom és nyelv pástján? Csak akkorra az egyszerű magyar tanárképző már megszűnt, így az anyanyelv mellé egy idegen nyelvet is kellett választani. A németet választottam, mert ötödiktől azt tanultam, viszont a líceum reál szakán beütemezett heti két óra nem volt elegendő a felvételi követelmények teljesítéséhez, ahol abban az évben a 21 helyre több mint 400 jelentkező volt. Bár magyarból tízesre vizsgáztam, a német vizsgán alig haladtam meg a hatos médiát. Mondanom sem kell, hogy akkoriban reál szakon nem tanítottak német nyelvtant, szüleim pedig fel sem vetették a fizetett felkészítők kérdését. Igy aztán sikeresen kibuktam a kolozsvári Bolyai egyetemről. De nem akartam vegetálni a szüleim nyakán, így aztán ősszel felvételiztem a bukaresti külkereskedelmi technikumba. Egy alapos nyári tanulás után, mely a német nyelv mellett fizikai- és gazdasági földrajzot is feltételezett (természetesen román nyelven), sikerült bejutnom az ösztöndíjas helyek egyikére. A két évi bukaresti tartózkodásom mondhatni életem egyik legszebb, legderűsebb időszaka volt. Bár anyagi szempontból csupán az ösztöndíjamra számíthattam, szinte minden kulturális eseményen részt vehettem. Napokig ismerkedtem a Nemzeti Múzeum meg a Grigore Antipa Múzeum kincseivel, koncertekre jártam a Ateneumba, ahova néha sikerült díjtalanul besurranni, nemzetközi kiállításokat látogattam a Scânteia Ház melletti nagy kiállítóparkban és rengeteget csavarogtam barátaimmal a Herăstrău meg a Cișmigiu parkban. Sikerült árcsökkentett albérletet is kikuncsorogni az agronómiások diáktelepén, így aztán könnyen hozzáfértem egy-egy kantinbérlethez is, melyet a jobb sorú egyetemisták féláron vesztegettek. Csekélyke ösztöndíjammal úgy sáfárkodtam, hogy az első év végén még a tengerpartra is leruccantam pár napra a barátaimmal. Egyébként elég élénk diákélet folyt a technikumban is. Sakkversenyeken, ping-pong versenyeken vettem részt, sőt egy Bușteni-en megrendezett távfutó-síversenyen díjat is nyertem 1977 telén. Apropó ‘77: a március negyediki földrengés engem is Bukarestben lepett meg. Az esti filmet néztem a diákotthonban, amikor befuccsolt a TV., engem pedig egy rengéshullám a szemközti falnak csapott székestől. Nagy volt akkor a tolongás. A lányok visítozva rohantak le a lépcsőkön, páran fejjel mentek neki az üveges folyósóajtónak, megsebesültek, vagy meztelenül rohantak ki a fürdőből. Egy ilyen meztelen kolleginának adtam oda már kint az udvaron a hátamon lévő pokrócot, aki még csak meg sem kérdezte hol és mikor adhatja azt vissza. Másnap már nem volt tanítás, az Északi pályaudvar felé haladtomban láttam a szörnyű pusztítást: félig leomlott bérházak, felhasadozott aszfalt, kidöntött fák és mindenütt a háromnegyed kilenckor megtorpant óramutatók. De ez is elmúlt. Pár napi otthoni “vakációzás” után visszatértem Bukarestbe és év végén sikeresen letettem az abszolváló vizsgámat. A brassói Autoexport-import nevű vállalathoz helyeztek ki mint külkereskedelmi technikust, hiszen oda szólt a felvételi előtt megkötött szerződésem, viszont a benne “biztosított” munkahelyet már valaki betöltötte. Igy kerültem előbb recepciósként a predeáli Cioplea szállóba, majd a brassói tehergépkocsi gyár külkereskedelmi részlegére. További munkahelyeim a négyfalusi (akkor még) néptanács és az Electroprecizia szakközépiskola mely ‘89 után felvette a Victor Jinga-nevet.
(Folytatjuk.)
Pusztai Péter rajza
2023. augusztus 5. 06:56
[…] interjú második része itt […]