Hulla úszik a Sárga folyón

 

Este vacsorára hívta főbérlőjét, itatta és beszéltette. A főbérlőt egy aznapi hír foglalkoztatta: középkorú férfi holttestét húzták ki a folyóból. A zsebében tízezer hamis dollárt találtak, amiből arra következtettek, hogy amerikai kém lehet. Mivel semmilyen az identitását jelző irat nem volt nála fényképét közzétették. Ő felismerte benne egyik kollégáját a piacról. Nem jelentkezett azonosítani, mert tudta, hogy van családja, majd ők. Azért mégis csak megdöbbentő, hogy évek óta ismeri, de még csak fel sem merült benne, hogy külföldi kém. Hát nem borzasztó? – szegezte a kérdést Chen Bin, alias Robert Linek. Fogas kérdés – tért ki a válasz elől szemrebbenés nélkül titkos ügynökünk, és nagy igyekezettel terelte az általa kívánt irányba a beszélgetés fonalát. Szerencséje volt – egy vérbeli titkosügynök a Sors ilyen típusú segítségét sem nélkülözheti –, a fickó egyik unokatestvére takarító az ominózus laborban. Rajta keresztül sikerült értékesítenie jónéhány bengáli repülőkutyát a labornak, kísérletekre. Erre Li „elárulta”, hogy ő a „Központ” megbízottja. Szupertitkos küldetéssel érkezett a városba ellenőrizni, valós dolgokat jelentenek-e a vírussal kapcsolatban, vagy jó kommunista szokás szerint igyekeznek az előnyös arcukat mutatni, nehogy leváltsák őket. Mire a házigazda óvatosan kijelentette, ő nem politizál, csak ha nagyon kell. Mi sem természetesebb, fő, hogy menjen az üzlet, reagált Li. Kérte, hívja meg másnap vacsorára az unokatestvérét. A házigazda arcán látni vélte, megtiszteltetésnek tartja, hogy ilyen nagy emberrel került kapcsolatba, ugyanakkor dilemmázik, nem lenne-e hasznosabb jelenteni a rendőrségen, mert azért nekik, vidékieknek össze kell tartani, saját érdekükben. Nem kell minden apróságot Beijing tömpe orrára kötni (Délen „tömpe orrúnak” csúfolták a fővárosiakat.) Li nem tudta eldönteni, melyik zseniális gondolat diadalmaskodott házigazdája agyában, beszédéből nem volt kihámozható. Vacsora után bejelentette, sétál egyet, kiszellőzteti a fejét. Csak a közelben cirkált, leste, nem történik-e valami gyanús. Éjfél után megnyugodva beosont a házba.

Harmadnap a piac felé sem nézett. Elballagott a hotelbe, puhatolózott, nem keresték-e. Megkapta a saját borítékját, lázasan felbontotta, úgy tartotta, hogy a kíváncsiságát cseppet sem leplező recepciós belepillanthasson. Ezek szerint nem bontották fel. Ebben tudatta magával, hogy a levélíró, meglátogatja a Sárga Darut, ha találkozni akar vele, telefonon egyeztessenek. Ebéd után aludt egyet, majd kora délután kisétált a labortól nem messze emelkedő dombra, felmászott egy gesztenyefára, és távolbalátón tanulmányozta a környezetet. A modern épületegyüttes köré vont kerítés érintés érzékelőkkel volt felszerelve, a kamerák úgy helyezkedtek el, hogy a bentről kifelé irányuló mozgásokat vegye. Külső behatolásra a jelek szerint nem számítottak. Az is lehet, a külső védelmet jól álcázták. Ő bizonyosan nem fog kerítésmászással kísérletezni, noha a klasszikus és a modern felderítés vegyítésének nagy híve.

Ahogy értesült házigazdája bennfentes rokonának létezéséről, kipattant az ötlet. Mire megérkezett, a házigazda és unokatestvére már várták. Úgy látszik, a „Központ” támogatása mellett döntött, és erről meggyőzte rokonát is. Ezúttal házigazdája készült vacsorával, mintegy viszonzásképpen. A rokon, ahogy az már ilyen helyzetekben lenni szokott, némi rizspálinka elfogyasztását követően feloldódott, készségesen fecsegett a tiltott dolgokról: mi az ő munkája, milyen biztonsági protokoll szerint dolgoznak, hogy megy a be- és kiléptetés, és arról is, hogy a járvány kitörése elején, a kísérleti állatokat etetők egyike megbetegedett, a másikat karanténba csukták, egy asszisztensre bízták az állatok ellátását. Ő is megfertőződött, kórházba került, öt közvetlen kapcsolatát karanténba zárták. Rá, az állatgondozói szakértelemmel nem bíró személyre akarták bízni az etetést, de ő nem vállalta, inkább rúgják ki. Tudta, ez nem történhet meg, mert a járvány helyzetben úgysem találnának helyettest. Az állatok piszkának, a tetemeknek, és egyéb a munkával járó szemétnek a felhalmozódása pedig túl veszélyes lenne. „Lám-lám a lenézett kukásból, így lesz nélkülözhetetlen főmunkatárs” – ismételgette önelégült meggyőződéssel. A vezetés azt hitte, valamilyen módon az állatokhoz kapcsolható a fertőzés, és egy hétig a ketrecek felé sem néztek. Újabb fertőzések nem történtek, s egy kutató elvállalta az etetést. De egyrészt nem ismerte az állatokat, másrészt a jószándék nem párosult gyakorlati érzékkel. A nyitott ajtón keresztül néhány kiéhezett repülő kutya ki akart törni, a kutató megpróbálta saját testi erejével visszaverni a szökési kísérletet, az állatok szárnya leszakította a maszkját, össze-vissza karmolták az arcát, egyik szeme is megsérült. A fickót kórházba vitték, azóta nem mutatkozott az intézetben. Az állatkertből, ami amúgy is zárva tart, sikerült állatgondozót kölcsönözni. Úgy tűnik, a helyzet megoldódott, a munkarend helyreállt.

Robert Li a jól bevált ősi módszerrel, észrevétlenül altatót csempészett a rokon italába, ami huszonnégy órára biztosan kiüti. Rövidesen kómás állapotba került, leesett a lábáról, lefektették mint egy krumplis zsákot. Telefonáltak a feleségének, hogy lerészegedett, hajnalban hazaviszik, ne nyugtalankodjon. Hétre járt dolgozni, a felesége hatkor telefonált. Közölték vele, hogy a férjét, ha felrázzák pár másodpercre, újra álomba zuhan, ilyen állapotban kockázatos lenne munkába mennie. „Hirtelen támadt” ötletként Li felajánlotta, hogy az alvó belépőjével, ruházatával megpróbál beugrani a helyébe. Legfeljebb lebukik, s akkor mi van. Ha egyáltalán nem megy be a rokon, az a család szerint biztos kirúgás, és jó ha csak annyival megússza, s nem vádolják meg szabotázzsal. Megint szerencséje volt. Azonos test méretűek voltak, vonásaik is hasonlítottak valamelyest, különben a maszk mögött nehéz felismerni bárkit is.

Az operatív helyzet csúcspontján a nap szűrt szürkeséget szórt a szorongó városra. A gyanútlan rokont alaposan kivallatta a részletekről, de a gyomra így is a torkába szökött a beléptetés alatt. Ruháit külső öltözőben hagyta, meztelenül zuhanyozott, zsilipelt, beöltözött a védő munkaruhába, találkozott a takarítók számára fenntartott szobában, hozzá hasonlóan alig felismerhető kolléganőivel. Azt a taktikát választotta, hogy elfecsegi, vendégségben volt, kicsit többet ivott a kelleténél, fáj a feje, a torka, berekedt, nincs kedve purparlézni. Egyikük, megijesztette. Megjegyezte, hogy tényleg sokat ihatott, ha ennyire megváltozott a hangja. Ha nem tudná, hogy ő az, azt hinné idegen. Alteregója arról nem szólt, hogy a védőruha szív fölötti részén, elég nagy betűkkel ott zöldelt a viselet mögé bújt ember neve. Ezt természetesnek vette, azért hallgatta el. Amikor a munka folytán más dolgozókkal is találkozott, felfedezte, hogy az azonosító színe szintén jelzésértékű, a beosztásra, esetleg a munkavégzésre kijelölt részlegre utal. Így könnyű kiszúrni, ha valaki nem ott tűnik fel, ahol lennie kellene. Óvatosan követte munkatársait, örült, hogy sokat fejlesztett megfigyelőkészsége kisegítette. Telefont nem vihettek be a laborba. Vízhatlan, preparált óráját szerencsére nem kellett letennie. Mindennel fel volt szerelve, amire egy titkos ügynöknek szüksége lehet váratlan helyzetekben, az altatótól és méregtől a minikameráig. Nadrágszíja is preparálva volt, inkább figyelemelterelés célját szolgálta, ha szorult helyzetbe kerülne: hadd örüljön a szerv, hogy megtalálta, amit keresett, s figyelme lankadjon.

Vírustenyészet-mintákat kellene lopnia, ami bizonyítékul szolgálhat. De hogy? S ha sikerül, mi módon viszi ki? A takarító előadásából arra következtetett, gyakorlatilag mindenhova van bejárása, bármi is legyen tartalmilag a szemét. A felkészítéskor megmutattak neki jó néhány BSL-4 labort, kijelölve, mire érdemes odafigyelni. A wuhani intézet viszont francia mintára, francia közreműködéssel épült, sok eltérést észlelt a vele ismertetett technológia, s a formatervezés terén egyaránt. És neki mindent egy nap alatt kell megoldania. Megkönnyítette a dolgát, hogy a takarító csoport nő tagjai a jelek szerint elvárták, hogy az úgynevezett férfimunkát, a cipekedést ő végezze. Nagyon kell figyelnie, el ne árulja magát tájékozatlansággal, szokatlan gesztussal. Legendás emlékezetét hadrendbe állítva Igyekezett a mintegy három órás beszélgetés alatt kiismerni a fickó szófordulatait, kulcs kifejezéseit, ha hibázott, másnaposságára hivatkozott rögvest.

Munka közben jött rá, hogy ha sikerül elcsennie valamit, azt csakis a szeméttel lehet kicsempészni. A munkaidő befejezése előtt fél órával csönget a gépkocsi, ami a hermetikusan lezárt, lepecsételt konténereket emberi érintés nélkül felrakja, s jegyzőkönyvben rögzítik, az elszállított konténerek sorszámát. Hogy hova viszik a szemetet, a rokon nem tudta. Csak akkor van esélye, ha megjelöli a cuccot rejtő tartályt, másnap feltartóztatja a járművet, kiszedi a zsákmányt, és eltűnik a helyszínről. De ahhoz mintákat kell szereznie. Észrevétlenül, mert róluk minden bizonnyal nyilvántartást vezetnek. És mindenekelőtt valamit, amivel megjelölheti, hova dugta.

 

(Folytatása következik: Bûnös-e egy állat?)

Az elsõ rész

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ