Én vagyok a szabadon kóborló macska, aki ideiglenesen gazdát választok. Legutóbbi gazdim Cirmosnak hívott, hagytam, hadd higgye azt, elfogadtam az akaratát. Ez a taktikám: hagyni, hogy azt higgyék rólam, amit akarnak, én meg azt teszem, amit én akarok. Sok testvérem volt, anyám mellőzött. Legalább is így éreztem. Naponta az utca túloldalán, a szomszéd ablakpárkányán napoztunk. Elaludtam, nem vettem észre, hogy egyedül maradtam. Amikor felébredtem, egy óriás gügyögött hozzám. Kislány állt mellette, ő óvatosan nyúlt felém, hagytam hadd simogasson. Az óriás keksszel kínált, éhes voltam, elfogadtam. Aztán felmásztam a kislány vállára. Nagyon boldog lett. Elindultak, velük maradtam. Szép nagy udvarba érkeztünk. Hatalmas barna kutya élt az udvarban, ahogy megjöttünk bezárták. Nagyon dühös volt, megígérte, hogy megesz. Nem ijedtem meg, még anyától tanultam, ő úgy élt, ahogy tanított: a macska legnagyobb ellensége a kutya, de barátságban is élhetsz vele, ha okos vagy. Én sem reagáltam túl a Barna fenyegetését. Szép szőlőlugas volt az udvaron, kipróbáltam, seperc alatt felfuthatok olyan magasra, hogy Barna ne érhessen el. Itt nőttem, növekedtem. Megtanultam, hogy gazdim az óriás, meg a kislány. Állandóan csak az óriás élt a házban, ő adott enni, a kislány meg egy kisfiú gyakran ott aludt. Ők viszont foglalkoztak is velem. Volt egy nő is, aki csak időnként jelent meg, hozta, vagy vitte a gyerekeket. Úgy éreztem nem szeret. Hallottam, amikor a kislány vádjára, hogy nem szereti a cicáját, azt mondta: hányszor ismételjen még kislányom, hogy allergiás vagyok a macskaszőrre! Nem tudom, mi lehet az allergia, de meg nem érintett volna, a világ minden egeréért sem. Hamar megtanultam, hozzá ne dörgölőzzek. De az ösztönei néha a macskát is legyőzik. Nem rúgott belém, csak óvatosan arrébb lódított a cipőjével. Ezért tisztelem. A kisfiú más világ, majd agyon szorongatott, az arcát hozzám simította, meg is akart nyalni, de az óriás ráordított. Amikor olyan kedve volt, egyfolytában gyámbászott. Máskor, ha mérgesen jött haza az iskolából és kedveskedve fogadtam a kapuban olyat rúgott belém, hogy felrepültem a szőlőindák közé. Még szerencse, hogy labda-természetű vagyok. Néha egy öreg szürke óriás is látogatta a gazdimat. Majdnem mindig hozott valami finomat nekem. A kislánynak minden kérését teljesítette, vett nekem aranyos játéklabdát is. Pedig hallottam, a kislány kérdésére azt morogta, nem szereti a macskákat. A miértre azt válaszolta: mert állhatatlanok és hűtlenek. Nem tudom ez mit jelent, mindenesetre a kislány azt mondta: nem értem, hogy nem lehet szeretni ezt az aranyos jószágot. Azt mondták, aki csak ismert, hogy szépen fejlődöm. Barnával barátságot kötöttem. Csak egyszer kellett megkarmoljam az orrát. Pedig haragudott rám, mert az Óriás szerint féltékeny, és amikor a kislánnyal voltam együtt, alattomosan többször is megtámadott. Így amikor ő játszott velem, a Barnát bezárták, olyankor még dühösebb lett rám. De amikor csak kettesben őriztük a házat, elmúlt a haragja. Hagytam, hadd játsszon a labdámmal, és ő békén hagyott.

Sok nap és sok éjszaka követte egymást, és én meguntam a gyakori magányt. A gazdi csak estére ért haza, a gyerekek is vele jöttek, ha jöttek. Felfedező utakra indultam. Egy éjszaka, egy tiszteletreméltó egérúr üldözése közben egyszer csak arra eszméltem, nem tudom, hol vagyok. Megijedtem. Talán sírtam is kicsit. Hát szinte a semmiből kirajzolódott a holdvilágban egy karcsú, sötét árny. A hangja, mintha egy bársonyos kéz simogatna. Rögtön tudtam, hogy macskalány. És egyből megéreztem, hogy hím vagyok. Történt ami történt, tettem, amit egy kandúrnak tennie kell. Aztán elváltak útjaink. Sajnos nem találtam a hazafelé vezető ösvényt. Sok gépkocsi parkolt a házak előtt, behúzódtam az egyik alá. Szerencsém volt, nem használták, néha kijött egy öreg a házból, megnézte nem lopták-e el. Észrevette, hogy ott dekkolok, hozott ennivalót. Nem sok nap telt el, egyszer csak hallom a kislány hangját. Cicc, cicicc. Hol vagy Cirmoskám? Úgy döntöttem előbújok. Volt öröm, már kellemetlen volt, annyit simogatott. A Barna is megörült, amikor meglátott. Kicsit féltem, hogy nem ismeri fel a szagomat, de megnyugodtam, amikor körbe nyaldosott. Pfuj! Alig győztem tisztálkodni utána.

Egyszer elvittek horgászni. Aztán máskor is. Nem mondom, félelmetes volt a nádas. De olyan jó dolgom sosem volt, úgy belaktam halakkal. Vígan éltem, készítettek nekem kuckót, rongyokkal bélelt dobozt télire az eresz alá. Jöhetett a fagy, befészkeltem magam, kellemes. Majd a meleg napok elmaradtak, kezdődtek a komolyabb hidegek. Egy éjszaka megint szólított a vadon. Indulj vadászni! A hívást nem lehet nem megérteni, menni kell. Mire feljött a nap, egy árokparton találtam magam. Jöttek mentek a gyalogosok, kerékpárosok, autók, nem törődött velem senki. Jó érzés szabadnak lenni, de ki ad enni? Kujtorogtam a környéken, szerencsém volt, találtam egy sebesült feketerigót, elkaptam, megettem. Éjszaka bejártam a környéket, kitapasztaltam, más macskák vadászterületét. Hajnalban behúzódtam szunyálni az átjáró alatti betoncsőbe. Féltem huzatos lesz, de a másik vége betömődött. Egy öregasszonynak a sarokházból megtetszettem, próbált becsábítani. Nem engedelmeskedtem, a szabadságom kedvesebb. Látszott haragszik, de azért csak hozogat ételmaradékot. Azóta ott élek, néha találkozom cica lányokkal, amikor szólít a természet.

Egy nap ott sétálok az árokpartomon, látom a már említett szürke öreget, kerékpáron tekert egyenesen felém. Felborzoltam a farkam, nehogy azt higgye, rá várok. Felismert, de tovább gurult. Váratlanul visszafordult. Megijedtem, futottam a kuckómhoz, ám a kíváncsiság megállított, mielőtt bebújtam volna. Egész közel jött, megállt, szólongatott. Nem reagáltam. Meg akar fogni vajon? Elővette a zsebéből azt a dobozt, amibe az emberek beszélni szoktak. Nem hallottam mit mondott. Aztán elindult az eredeti útirányba.

Azóta is ott élek, szabadon, nem parancsol senki. Tavasszal lehet odébb állok. Vagy menjek vissza a gazdimhoz? Még nem tudom.

/czirmoSOKK 1 itt

1. Demeter Mária:
   2024. január 23. 08:27

   Érdekes történet a képzelet világában.