Internet kávézó FOSZTÓ LÁSZLÓ*: Kávé cukor nélkül
Nem emlékszem, mikor kezdtem el rendszeresen kávét inni, csak az biztos, hogy huszonévesen, diákkoromban, Kolozsváron.
Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban, a késői szocializmus idején, az igazi kávé ritkaság volt. Otthon a család többnyire ‘inkát’, vagy éppen a ’nechezol’ nevű kávépótlóból főtt löttyöt ivott. De annak sem íze, sem bűze nem ragadt meg az emlékeimben.
A kolozsvári kávézások emlékezetes alkalmai a Croco (ejtsd. Kroko) kávézóhoz kötődnek. Egy fontos találkahely volt a 1990-es években a Jókai utca vége, az Egyetemi Könyvtár, és a Studház (Egyetemi Művelődésiház) háromszöge által körbeírható tér egyik sarkában. Mindig zsúfolásig tele egyetemistákkal és más lézengő fiatalokkal, de az utcaseprők is ott itták reggeli kávéjukat. Sűrű cigarettafüstben, elképesztő forgalom volt, nem is lehetett leülni, lábon állva hörpintettük fel a presszókávét, az apró csupor alján maradt a ragacsos, félig olvadt cukor. Pár szót váltottunk, s indultunk is tovább. Reggel az egyetemi épületek fele, délután a bentlakások irányába.
Néhány év múlva aztán bezárták a Crocot. Lett helyette bankfiók, s nemsokára azt is bezárták. Talán egy éve jártam arra újra, s láttam: divatos kávézó nyílt azon a helyen, valami más néven. Nem olyan hívogató hely, egyáltalán nem idézi azt az érzést, amiért oda akkoriban jártunk.
Ahogy teltek az évek, a kávézás szokása az ébredéshez kötődött. Hogy akkor, amikor még nem kávéztam, hogyan keltem fel, valahogy teljesen elfelejtettem. Egész biztos, nem sokat gondolkodtam ezen: reggel lett, kinyitottam a szemem, kikeltem az ágyból. De már több évtizede fontos része az reggeli rítusaimnak a kávé. Megébredek, kimászok a takaró alól, kibotorkálok a konyhába. Két adagot kimérek, s bekapcsolom a presszó-gépet. Régebben összecsavartam a kotyogót. Ha S. ébred fel korábban, ő is ugyanígy tesz. Megfőzi, tölt bele egy korty tejet, és behozza bögrét. Ha én vagyok az első, aki ébred, én hozom neki.
Ha egyedül vagyok, a konyhaasztal mellett ülve iszom meg. Közben bekapcsolom a rádiót.
A COVID járvány idején, aránylag könnyen átestem a betegségem. Leginkább az tűnt fel, hogy minden illat és íz eltűnt világomból. Azóta sem jött vissza teljesen a szaglásom vagy az ízlelésem. Az első zamat, amit újra éreztem az a kávé kesernyés íze volt, és nagyon megörültem.
Az évek során a kávéból kimaradt a cukor, lassan az a korty tej sem kell bele. Ha majd magam mögött hagyom a szokást, remélem, nem fog már a kávé íze sem hiányozni. Úgy tűnik el, ahogy sok más egykoron kedves rítusom, amelyekre alig gondolok ma már. Nem foglalkoztat, hogyan készülődtem iskolába egykor, vagy miként csomagoltam az ovistáskát a gyerekeimnek. Nincs velem az az első sietős mozdulat, amivel csípős reggeleken biciklire szálltunk egy német kisvárosban. Hétköznapokból kikopott apró mozzanatok. És ez a sors vár a kávézásra is.
Tudom, azért üresebb lesz a reggelem. Ébredéskor kinyitom a szemem. Remélem, már nem ezeket a kopott tömbházakat fogom látni, hanem valami sokkal szebbet. Akkor talán semmi sem fog hiányozni. De hamár itt van még ez a bögre, kortyolok a keserű léből, s bámulok ki az ablakon. Bevettem a vérnyomáscsökkentő-bogyót.
…
- szociálantropológus, néprajzkutató
Bob Dylan: One more cup of coffe https://www.youtube.com/watch?v=95cufW4h-gA
Pusztai Péter rajza