Az évek várostól városig

vezető léptei apránként

megnyúlnak.

Állok, fürkészem a sovány földet,

úgy tűnik,

a szüntelen küzdelem,

bolyongás és keserves babér

évei sírig tartanak,

akár a rám bukó szél,

mi lényem szikkasztván szikkasztja.

 

E bolyongás nem lelhet

beígért fundamentumot,

a felőrlődést csökkenteni sincs esély,

talpam alól

nem bukkan elő a megérdemelt

rög és kavics.

Nem kérhetem

a fejem fölötti csillagot se,

hogy kihunyjon, maradjon,

hisz névtelen.

 

 

Vidékről vidékre kutattam,

az északi sarkkör abroncsáig el, hol

zimankóban recseg-ropog a mennyei tengely.

A bak csillagjegye alatt

göcsörtös árnyékot vető fenyőkön áthatoltam.

Csillagemberek, mindenhol más valaki,

új és új tüzet gyújtanak,

s a nap másképp ösztökéli az órát.

A körbefutó láthatárból

mint zászlóból lobogok elő,

a sors kegyetlen játékot űz velem.

Idegen égi balszerencse

strázsál felettem,

és föl nem oldoz.

 

Látom a sokasodó éveket, a megnyúló lépteket

a völgyekben, az ormokon, nyarakon-teleken,

az összes harangon és némaságon.

Elűz a fennsík, magának követel az alföld, mi mindig újabb.

Egyedül csak a tűzhelyhez nincs jogom:

amint az otthon szikráját dicsérném,

hamu meg törvény, füst – magasság!

 

Még egyszer itt, megint szemben a tájjal.

Hogy kimondatlan törvényt ne sértsek,

a visszatérés ábránd marad –

vagy tán mert a teremtmények sorsa ez.

Éjszakánként, csupán csak éjjel

távoli vidékekről

eljön még az álom,

hoz egy kis homályt:

akárha maréknyi földet az anyaföldből,

édenek temetőjéből.

 

(1937)

Boda Edit fordítása

Egy másik Blaga-vers Boda Edit fordításában

 

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ