1910-ben, még erdélyi magyar dominanciahelyzetben fogalmazódnak meg azok az egymásnak feszülő kettősségek, amelyek egy szűk évtized múltán az erdélyi magyarság számára már feloldhatatlan nemzetilét-paradoxont jelentenek majd, s amelyeknek egybesimítására alkalmasnak egyedül az irodalom és a kultúra mutatkozik. A transzilvanizmust tehát 19. századi kezdeteitől ez az ambiguitás jellemzi: formailag ideológia, amit a politika küzdőszelleme működtet; lényegét tekintve szellemiség, az a bizonyos „erdélyi szellem”, amelyet szinte kizárólag az irodalom képes életben tartani és a társadalmi tudatban szétteríteni. Kós Károly – hatalmas, szerteágazó életművével – szinte egymaga tanúsítja a transzilvanizmusban eleve benne rejlő kettősséget és ebből következően a politikai megnyilatkozásaiban feloldhatatlan ellentmondásokat. 1911-ben a Budapesti Hírlapban erdélyi értelmiségiként figyelmezteti Magyarország politikai vezetését a balázsfalvi nagygyűlés félelmetes tanulságaira: „Erdély oláhságának győzelme volt az rajtunk.” Emlékiratai szerint 1916-ban Klebelsberg Kunó kérésére hetekig „az erdélyi kultúraépítés problémájának megoldásán törtem a fejemet”, a háború kimenetelétől független lehetőségként. Trianon és a Kiáltó Szó után pedig, kezdeti aktív politikai tevékenységének energiáit áthelyezi részben a szépírói alkotás, részben egy monumentális irodalomszervező munka területére – az „erdélyi szellem” utókorának végtelen szerencséjére.

 

Kós Károly

                      A két társadalmi alrendszer – politika és irodalom –, illetve a pszichológiai értelemben vett, politikusi és irodalmár-értelmiségi identitásszerep között természetesen mindig volt átjárás, funkcionális összekapcsolódásuk azonban példátlan módon kisebbségi sorsban, a misztifikált „erdélyi szellem” lenyomataként a transzilvanizmusban valósult meg. S jellemzően nem csupán a főhatalomváltást követő válságos kezdetek, de a transzilván ideológia virágzása idején is erősödött. Ezzel a biztos tudással nyitja meg például az író Tamási Áron a transzilván szellemiséggel egybefonódó, népfrontjellegű Vásárhelyi Találkozót: „…a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogón, és onnan követelték közösségük számára a honpolgári jogokat, embertestvéreik számára magyar és idegen elnyomóktól egyaránt az emberi szabadságot. (…) Valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek, és forrongásban van valami nagy veszedelem…”

 

(Folytatjuk.)

Az elsõ rész

 

*Szász László (Marosvásárhely, 1950 – ) nyugalmazott egyetemi docens, irodalomtörténész

Fontosabb kötetei: Egy szerencsés kelet-európai: Székely János. Monográfia (2000); A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról (2003); Az identitás elvesztése. Esszék, tanulmányok (2012); Reánk kell bízni. Elbeszélések (2012); „Szerepvivő emberré lettem”. Esszék (2017).

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ