„Hiányzol, Péter! De nagyon!” Mamut-interjú Szente B. Leventével/7.
Néhány baráti szó a tragikus véget ért mûfordítóról
Kérdez: Gergely Tamás
Bán Pétert említed, a tragikus sorsú mûfordítót. Emlékeznénk rá néhány baráti szóval?
Nagyon sajnálom, hogy elment közülünk „a muzsnai remete”! Az, hogy milyen tragikus körülmények között hunyt el édesanyjával együtt, arra nincsenek szavak. Bán Péter (1946-2006) nagyszerű műfordító, író, költő, szerkesztő, és még nagyszerűbb, jó humorral megáldott ember, jóbarát volt, ez az örök pedagógus.
Nem tudom, hogy rajtam kívül kit engedett olyan közel, hogy annyit meséljen magáról, életéről. Magánéletéről nem tisztem beszélni, de mint műfordítóról, aki 18 nyelvet megtanult, azokból keresztül-kasul fordított, magyarra elsősorban, azt az embert, szakmaiságán kívül-belül, de tisztelni kell. Kevesek képesek arra, hogy hat hét alatt megtanuljon valaki úgy egy nyelvet, annak nyelvtani szerkezeteivel stb. és egyéb vonatkozásaival együtt, hogy azt követően már nehéz irodalmi műveket olvasson, fordítson, levelezzen az adott nyelven sok országbeli nyelvészekkel, írókkal, költőkkel, leszármazottaival, kivételes nyelvérzékre vall. Nagy igyekezettel tanulta meg és fordított, úgy hiszem, felénk szinte az elsőként, a finnugor nyelvcsalád néhány ágát, a manysi, az obi-ugor, de a szamojed nyelvekben is otthon volt. Majd a török nyelveket vette céléba, és a szláv nyelveket. Szóval a lett, litván, mordvin, orosz, bulgár, szerb, horvát nyelvek mellett, meggyőződése volt, hogy akár Körösi Csoma, helyes úton tapogatózik, hogy az ősmagyar, a hun, a szkíta származék nyelvekben a magyar nyelvet jobban leképezhetjük. A szomszédos nyelveket pedig azért tanulta, mert mint mondta, leggyakrabban az vagy a szomszédtól, vagy az ellenségtől tudhatunk meg többet magunkról. Ugyanakkor sokszor elmondta, egyes nyelveket, melyeket megtanul, s hogy minél előbb megtanulja, kiismerje annak kultúrájában magát, megtanulja magában a nyelvben helyét, igen fontos, mert olyan gyors ütemben tűnnek el az öregekkel, az adott országok politikai és egyéb okok miatti asszimilációs felszámolással, hogy hírük sem lesz a későbbi generációk körében. Ezért is fordította elsősorban az ottani népmeséket, mondókákat, népdalokat, de ugyanakkor költészetükkel, balladakincsüket magába szívta, hiszen, sokkal közelebb kerül ezáltal a nyelv, a szóbokrok hangtani világán keresztül a nyelvet kialakító és formáló lélekkel.
A fordításaiból született mesekönyvei tanúskodnak arról, hogy milyen játszi könnyedséggel járt-kelt az adott nyelvet hordozó lélekben, másfelöl kapcsolatokat igazolt, egy-egy székely-magyar-csángó népmese, ballada közötti áthidalásban is.
Fordításai révén, ha sokan nem is, mint olvasók, úgy inkább ismerték, hogy a méltán híres Nagyapó mesefája sorozatot ő szerkesztette, de nagy magyar költőinktől is rengeteget fordított más nyelvekre. Gyermekverseivel indult, de fordításokban érezte otthon magát.
Mesélte, hányszor és hogyan figyelte meg a szekuritáté, hányszor verték meg kegyetlenül, kínozták. Milyen kalandosan ment vagy szökött ki több ízben az akkori Oroszországba, hogy személyesen kutassa fel az ottani kisebbségben élő népeket, de Jeszenyin közeli leszármazottaival is találkozott, levelezett, fordította leveleit, verseit. Péter a gyermekirodalomnak élt, mert tudta, hogy az alapoknál kell megfogni az embert. Amit otthonról hozunk, azt sosem felejtjük el.
Élete utolsó munkái a Találkozások Tamási Áronnal; összegyűjt., vál. Bán Péter; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000 (Bibliotheca Transsylvanica) és A csalogányok szépe; Hoppá!, Marosvásárhely, 2006., könyvei voltak.
Utolsó emlékeim róla, hogy éppen A huncut kakas – Bolgár cseremisz, lett, mordvin zürjén népmesék könyvének keresztúri bemutatását tárgyaltuk, előző napokban hozta le hozzám, keresett meg munkahelyemen a hivatalban, és közben pár óvodához, iskolához kivittük, úgy a bemutató előzetese gyanánt. Két nap nálunk aludt. Jókat beszélgettünk. Irodalom, világirodalom. Kányádi Sandor is akkor járt nálunk, Péter mutatott be neki délután. Aztán hazament Muzsánába, betegsekedett az édesanyja, ő rendezte mindig minden futkosás, munka, utazgatás mellett.
Vártam vissza két nap múlva, hogy megbeszéljünk néhány dolgot a bemutató kapcsán, de nem jelentkezett. Nem volt mobiltelefonunk, a hagyományos tárcsás-vonalassal értekeztünk, ha éppen otthon vagy valamely szerkesztőségben volt. Nem értem el… sem aznap, sem másnap. Hívtam Buzogány P. Árpi barátomat, ki akkoriban a Híradónál tudósítóként dolgozott, de ő sem tudott semmit, nekik is dolguk lett volna Péterrel. Nem is tudom pontosan, de hét után Bölöni Domi bátyám hív, hallottam-e mi történt Péterrel. Hát, nem! És felfogni is alig tudtam, tudtuk, mi mindannyian, kik tartottuk véle a kapcsolatot. Régen a Hargita Népe, a Bűntény/Áttekintő szerkesztőségében Csíkban, máskor az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségben tárgyaltuk meg küldetéseink célját. Akkoriban én is külmunkatársa voltam a lapnak, hát gyakran onnan futottunk ki a főszerkesztő eligazítása után.
Attól tova, semmi. Hallottuk, hogy édesanyjával együtt találták meg, minkettejüket élettelenül.
Legalább 50 levelet váltottunk a hagyományos módon. Rengeteget segített, szakmai tanácsokat adott, útbaigazításokat munkáim kapcsán.
Akkoriban nem volt fényképezőgépem, viszont tudom, hogy úgy a szerkesztőségekben, mint bemutatókon voltak közös fényképek. Több mint 300 ledobozolt levelet őrzök a 80-as, és a 2000-es évek derekáig több író, költő és szerkesztők levelei ezek. Körülbelül, köztük minden bizonnyal vannak fotók. Pótolom amint lehet, hogy egyenként kibontsam ezeket a dobozokat, de idő kell nekem. De egykori szerkesztőnk egyike megígérte a napokban, hogy előbányássza a szerkesztőségben készültek közül. Bízom benne, hogy hamarabb előkerül egy kettő onnan.
Emlékezetül, álljon itt egy vers, amelyet emlékének tiszteletére írtam, és amelyet több mint tíz folyóirat közölt le az első évfordulós megemlékezés alkalmából.
Székelymuzsna Viharsarok Egyesülete a Bán Péter emlékét idézve egy képet tett fel, rövid és tartalmas leírással Bágyi Bencze Jakab írásával (http://www.viharsarok.ro/ban-peter/
2006.). A fotót ő készíthette az ismertető mellé. Ezt tudom mellékelni nagy tisztelettel.
Hiányzol, Péter! De nagyon!
/Folytatjuk./
Pusztai Péter rajza