Elõzetes: Zoltán Sándor tiszteletes szentmártoni kopjafái/1.

 

Egy homoródszentmártoni ihletésű regény idézi fel bennem azt a napot, amikor gyepesi nagyanyámmal Zoltán pap kapujában a küszöböt átléptem: 

„Épített, meszelt a papilak kapuja, kiskapu, nagykapu, a kiskapu felett koszorúdíszben évszám, 1853. Magas, büszke épület a papilak, mintha a várfalból odahordott kövek örökül adták volna a háznak az erőt, a biztonságot, a falu népének tiszteletét. A ház három ablaka közül az egyik nyitva, kifelé nyílik az ablak az utcára, szellőztetnek, rég elballagott a csorda, nem száll már a por a tehenek lába alól. A ház a templom kapujára néz, a kapun túl a torony mint bástya emelkedik a várfal romjai fölé, alatta huzatos boltív vezet tovább. Néhány lépés után ott áll a templom épülete, körülötte a cinterem, katonás sorban állnak a sírok, a falon kívül is néhány. A torony fémdomborításán megcsillan a fény, egy pillanatra elvakítja a kapu előtt álldogálót. Elteszi a zsebkendőt, kihúzza magát és lenyomja a kiskapu kilincsét. A zajra ugatni kezd a kutya az udvar végében, az ajtóban fiatalember jelenik meg.
– Isten áldja, tiszteletes úr. Gál Jenő*4 vagyok szolgálatjára.
– Kerüljön beljebb, tanító úr! – jön le a fiatal pap a lépcsőn, és kezet nyújt.– Zoltán Sándor.
Kedvtelve nézik egymást, a fellobbanó rokonszenv könnyűvé teszi a szavukat, és egyszerre lépkednek fel a lépcsőfokokon.
– Édesapja *5 mindig segítségemre van, ha kérdéseimre választ keresek – mutat a székre a fiatal pap. – Ő a falusi lelkész mintaképe számomra, aki az Úr szőlőjében végzett szolgálat mellett népes családjának támasza, oltalmazója. Nekem tanulni kell ezeket az erényeket, Budapest után Szentmártont, a szellem után a rögöt – néz az ablak felé.
– Szülőim terhein enyhítenem kell, és javadalmazáshoz jutnom, így hozzájárulhatok majd öcséim taníttatásához – mondja Jenő. – A háború mindent összekuszált, a családot, a világot. A gyermekek közt sok az árva, a gyámol nélküli. Bár az iskolákban második otthonra lelhetnének.
– Nehéz az iskolák és a tanítók sorsa manapság. Itt még megvan az egyház iskolája, de ki tudja, meddig? Az állam állandóan pályáztatja a román tanítókat, azok meg szívesen jönnek Erdélybe, Székelyföldre is, bár nyelvünket nem bírják. Épül a templomuk is. Csúf időknek nézünk elébe, barátom. Bekérették az anyakönyveket, milyen jó, hogy elrejtettük előlük tizenhatban – mosolyodik el keserűen a pap. – Nézik, kutatják, és azt állapították meg, hogy a Nágók, Gódrák, Szávulyok, Pintyók mind oláh származásúak, jobbágyként kerültek a faluba, a Bírókat és Ugronokat szolgálták hajdan, s elmagyarosodtak az idők folyamán. Most biztatják őket, hogy térjenek vissza őseik nyelvébe s hitébe. Jutalommal kecsegtetnek, s milyen a nép? Szegény, elesett. Oda húz, ahonnan hasznot remél. Isten bocsássa meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.[…]
– Tűz van, tűz van! – hirdeti a félrevert harang szava, húzza Pali a harangot, összefut a falu népe.
– Mi ég? – kérdezik a szomszédok egymástól amint vedrekkel futnak az utcán végig –, csak nem az iskola? Arról jön a füst.
A román templom*6 ég. Körülveszik az emberek a lángoló épületet, mindenki kezében ott a vödör víz, de senki sem önt ki egy cseppet sem a tűzre. Leteszik maguk mellé, és nézik az égre felcsapó szikrákat, elhomolyosítja a fény a szeptemberi csillagokat, nézik szó nélkül, mozdulatlanul. Mintha valami áldozat füstje szállna az égbe, a meghajlott gerincek kiegyenesednek, ég az elnyomás és a megaláztatás érzése, és a parázs kihunytával véget ér húsz év.”*7

Hatósági parancsra gyújtották fel a templomot, nem pedig lakossági kezdeményezésre.*8 Felszentelt templom volt, nem lett volna szabad parancsszóra sem felgyújtani – hangzott Zoltán Attila régtől kiérlelt véleménye, midőn a témát egyszer szóba hoztam.

Zoltán Sándor tiszteletes Budapesten halt meg 1979. június 24-én, életének 92. esztendejében, nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államokból visszaérkezett. Betegsége miatt nem tudott eljutni Szentmártonba, Pesten élő Judit lánya (1926–) vette gondozásba. Hamvai a Farkasréti temetőben pihennek egy dédunokájával közös sírban.”*9

 

Fotó: Sata Attila

 

*4 Gál József tiszteletes fia. Vö.: „A recsenyédiek közül többen is végeztek felsőbb iskolát 1910-től: Máté Dénes és Gál Jenő együtt érettségiztek…” (Lakatos Gyula: Szemelgetés Recsenyéd történetéből. 81.)
*5 Gál József recsenyédi unitárius lelkész 1909-ben megépíti az új lelkészi lakást, 1922-ben két új harangot vásárol. „Kilenc gyermek édesapja, akik közül egyből lelkészt, háromból tanítót nevel […]. Gazdálkodik, kemény munkával tudja tervét megvalósítani. 1915–1919 között, a háború idején az iskolai oktatást is végzi.” (Lakatos Gyula: Szemelgetés Recsenyéd történetéből. 56–57.) Az Udvarhelyközi Dávid Ferenc Egylet 1911. október 28-án választmányi taggá jelölte. (Unitárius Közlöny, 1911. 12. 220–223.)

*7 Gergely Emese: Szentmárton köpenye. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2022. 50–51.; 127.

*6 és *8 Vö.: Pál János: Vissza- és elrománosítási kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben. Magyar Kisebbség. 2008. 1–2.
*9 Zoltán Attila: Száztíz éve született Zoltán Sándor. Unitárius Közlöny, 1998/5–7.

 

/Folytatjuk./

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ