Nem születtem újságírónak, de arra bizonyítékom van, hogy már tizenhat évesen tudtam, az akarok lenni. Ezt éppen az első szerelmemnek írtam meg, s a megsárgult lapocskát nemrégen kaptam vissza tőle. Megőrizte. Hatvan évig. Nem úgy, ahogy én a naplómat, amibe lejegyeztem. Oly sok helyen éltem már ebben a kis hazában, hogy ki tudja hová került. Lehet, hogy épp egy cserépkályhába. Na de a múlton kár siránkozni.

Írni mindig szerettem, középiskolában is vezettem egy naplót, az ottani történésekkel. Mert ki tudja miért, de velem, mindig történt, történik valami. Már az is fura volt, hogy én egy kohóipari technikumban tanultam. Nem akartam én odamenni, sírtam is miatta eleget, de anyuék úgy gondolták, egy sima gimnázium nem ad semmilyen képzettséget és ha ők korán halnak, mi lesz velem. Anyu negyven éves volt, amikor születtem, s nyolc évet vártak rám, szóval kicsit joggal gondolkodtak így. Abban az időben, 1964-et írtunk, a kohászat még javában virágzott Miskolcon, senki nem sejthette, hogy egyszer annak is vége lesz. Igaz majd 250 év kellett hozzá.

A kohászatot ezen a tájon még Mária Terézia alapította 1770-ben, s azt a Fazola Henriket nevezte ki vezetőjévé, aki akkor már pár éve jól működő vállalkozást vezetett Ómassán. Az ipar csak 1870-ben költözött Diósgyőrbe. Az évek alatt, míg létezett, sok tízezer embernek adott munkát, az ország ipari fellegvára lett. Aztán jött a privatizáció, kis időre az üzleti sikerek is beköszöntek, majd a csőd, a felszámolás… Szegény Fazola sem gondolta, hogy a 2000-res években a hazai kohászatnak híre-hamva sem marad.

Szóval, legyen szakma a kezemben, ez volt a cél.

 

 

Persze titokban arra gondoltam, majd csak otthagyom egyszer ezt az egészet, hiszen bevallom, az iskolában, ahol hatszáz fiú és vagy nyolcban lány tanult, inkább rettegtem, mint jól éreztem magam. Annyira nem illettem oda, nekem mindig irodalmi, humán érdeklődésem volt. S különben is, mit keres egy nő a kohászatban?

Az iskola sem volt könnyű, féltem az ábrázoló geometriától és a kémiától is, s nem voltam egy matekzseni…

A laborgyakorlatot azonban nem utáltam. Annak ellenére, hogy elkövettem az iskola történetében a legemlékezetesebb sztorit.

Kísérleteztünk, ha jül emlékszem elektrolízisnek hívták a folyamatot,  amit a tanár úr szeretett volna nekünk bemutatni. Vagyis egy folyékony vegyületet bontottunk fel elektromos árammal. A gépbe, ami ha jól emlékszem egy mai robotgéphez hasonlított leginkább, egy platina rudat kellett belehelyezni és azt a folyadékba mártani, majd bekapcsolni. Na én meg is tettem, de a fémrúd pillanatok alatt beleolvadt a kékes folyadékba. Akkor én, mint aki jól végezte dolgát, odamentem a tanár úrhoz és mondtam neki, hogy tanár úr kérem, elfogyott a platina, kérek másikat.

Ő pedig úgy nézett rám, mint egy űrlényre és csak azért nem tépte ki a haját, mert kevés volt neki. Később megtudtam, hogy mekkora kárt okoztam az iskolának azzal, hogy fordítva kötöttem be a platinát…, apunak az igazgatóval kellett elrendezni a dolgot.

Mint látható, nem voltam egyszerű kislány. Mivel sokat olvastam és álmodoztam, nagyon bele tudtam élni magam bizonyos helyzetekbe. Nem, nem voltam olyan álmodozó, aki a föld felett jár, de azért mindig, mindenben azt kerestem, ami csak nekem lehetett érdekes.

Amikor például tetszett egy film, benne egy sármos férfi, mondjuk Jean Marais, képes voltam magam tizennégy évesen is beleélni a szerelembe. És akkor szerelmes verseket írtam. Nem neki, hanem csak úgy. Persze nem tudtam, honnan is tudtam volna, hogy a hős, a csábító világfi, nem is szereti a nőket. Azokban az időkben nem is volt a homoszexualitás soha téma. Sem a családokban, sem az utcán, sem az iskolában. Persze egy normális világban most sem kellene, hogy legyen.

Szóval írtam, csak írtam, s mikor elvégeztem az iskolát, laboránsként kezdtem el dolgozni a diósgyőri gépgyárban. Ott, ahol a nyári üzemi gyakorlat alatt egyszer érdekes beszélgetést hallottam meg véletlenül a dolgozóktól. Ha jól emlékszem, 1967-et írtunk, s gyárban nagy volt az elégedetlenség, a fizetések miatt. Épp a nagy kovácsműhelyben botorkáltam, mikor vagy tízen körbeálltak egy hatalmas gépet és arról beszéltek, ez nem mehet így tovább, ha nem adja meg a pénzt amit kérnek, Isten bizony a nagy kalapács alá teszik a fejét. Nem tudtam kiről van szó, de gondolom, a vezérigazgatóról beszéltek. S előttem volt a nagykalapács… A munkások meg nagyon dühösek voltak. Minden olyan filmszerű volt. A férfiak védősisakban álltak a félhomályban, a magas ablakokból beszűrődött a fény és a kezükben lévő vasrudakra, az óriási fogókra vetődött. S én, egy tizenhat éves fruska ott álltam, szerintem egy pillanatra nem is tudtam hol vagyok, bénultan hallgattam. Mit keresek én itt?
A lelki szemeim előtt az lebegett, hogy kéne innen gyorsan elrepülni. Nem akarok kohász lenni. 

A terveimet, hogy lehetek újságíró, késleltette, hogy férjhez mentem, vidékre költöztünk, s megszületett a fiam. De azért nem tettem le az álmomról.

Végül az első nyomtatott művem, mikor visszaköltöztünk a szülővárosomba, a miskolci Déli Hírlap című lapban jelent meg. Ha jól emlékszem, 1976-ban, egy lövészversenyről tudósítottam. Magam is sportoltam, lövész voltam, nem is rossz, de sportriporter soha nem lett belőlem.

Addig addig sündörögtem a miskolci újságoknál, míg megismertek. S nem csak annyit tudtak rólam, hogy újságírónak készülök, hanem azt is, hogy bizony verseket is írok. Nem lehettek rosszak, mert emlékszem, abban az időben egy versért, ami az Észak-Magyarország vasárnapi számában jelent meg, s öt perc alatt írtam a villamoson, ötszáz forintot adtak. Az nagyon jó pénz volt.

Az egyik szerkesztő javasolta, hogy menjek el a fiatal írók és költők klubjába, nem árt a társaság. Biztos arra gondolt, majd ragad rám valami az ő kultúrájukból. El is mentem, emlékszem a miskolci Marx téren volt a klub. Nyár volt, az ajtó mögött egy hatalmas függöny, mint a színházakban, mindenütt behúzva, ott ültek a jövő fiatal ígéretei, tehetségei. Az asztalokon sör és rengeteg cigarettacsikk az üveg hamutartókban. Dőlt a füst a sötétben, nem bírtam ezt az apokaliptikus hangulatot. A fiúk noha dél sem volt még, láthatóan be voltak csiccsentve, a lányok meg csak összekuporodva ültek a kopott fotelekben. Na gondoltam, ha ilyenek a költők és az írók, akkor én nem kérek belőlük. Nem is mentem oda többet.

Azért egy idő múlva csak elstartoltam a külsőzésből, mert végre kaptam egy állásajánlatot és felvettek gyakornoknak a Borsodi Vegyész című „világlaphoz”, ami szenzációs iskola volt. A felelős szerkesztő, Szegedi László, nem csak hagyott kibontakozni, de soha nem is korlátozott. Így később sem akadályozott a munkában a kényszerű, mindenkinek felelj meg és ne keresd a bajt című önkontroll. Az igazságérzetem igen erős volt és nem féltem elírni a gondolataimat. Volt szerencsém végigkísérni egy akkori óriási gyárberuházás, a prolipropilén-gyár építését. Az a beruházás akkor 3,6 milliárd forintba került, ma lehet, nem tudnák megcsinálni 500 milliárdból. Fantasztikusan okos emberekkel hozott össze ott a sors, akik komolyan vettek, hiába voltam gyakornok, kezdő, mindenben partnernek tekintettek. Még egy tárgyaláson is részt vehettem, amikor Medvegyev, aki akkor orosz vegyipari miniszter volt, oda látogatott. Bennem nem volt semmi oroszellenesség. Akkor és odáig. De látni azt, hogy tárgyal a magyar gyárvezetéssel, milyen nagyképűen és lekezelően, elég volt ahhoz, hogy átértékeljem az addigi véleményemet.

Jobb iskolát el sem tudok képzelni egy kezdőnek, aki a tudást akarta magába szívni és megvolt benne az alázat, ugyanakkor volt szeme is, hogy észrevegyen olyat is, amit épp takarni akartak.

Leninvárosból, a kombinátból is van egy emlékezetes sztorim, ami éppen az akkor miniszterelnök helyettes, Szekér Gyula és az építési miniszter Ábrahám Pál látogatásához kapcsolódik. A két hatalmasság meg akarta nézni a gyár építését, meg a japán technológiát, s a Tiszai Vegyi Kombinátban készültek is a látogatásra rendesen. Ősz volt, az utak mellett a füvet már sárgára festette az idő. De így nem maradhat, gondolta néhány okos és a kombinát festékgyárából festéket adtak – mondanom sem kell-, zöld festéket ! a dolgozóknak, hogy kenjék le a füvet, mégiscsak szebb lesz zölden. És lefestették… én meg megírtam. És meg is jelent. És senki nem harapta le a fejemet…

Ám ez a tanulóidőszak is véget ért egyszer, mert ott ismertem meg a második férjemet és gyorsan el is költöztünk Debrecenbe. Szenzációs évek következtek. Nem csak az új házasság miatt, hanem azért is, mert a Hajdú-Bihar megyei Naplónál dolgozhattam. Amikor odakerültem, Ónosi László volt a főszerkesztő, akit a városi pártbizottságról helyeztek oda. Azt hiszem, előtte párttitkár volt. Arra emlékszem, hogy egy szerkesztőségi értekezleten azt mondta. Ti tudtok írni, én pedig meg tudlak védeni benneteket. Szimpatikus mondat volt. És bátor, hiszen 1979-et írtunk. Azt jelentette, ő nem fog minket korlátozni. Ha jól tudom, történész volt. Amit ígért, be is tartotta, bár nem sokáig volt a főnöki székben.

Utána megkaptam életem egyik legjobb főszerkesztőjét, Bényei Józsefet. Bényei költő volt, érzékeny ember, aki legalább hetente egyszer kénytelen volt feltenni nekem a kérdést: Gizi, mit írt már megint? Ez általában reggelente, a lépcsőn felfelé menet történt, ő elől, én egy fél emelettel lejjebb. Mindig mi értünk be elsőként a szerkesztőségbe, én azért, mert a nagyot suliba, a kicsit oviba vittem. S úgy értünk oda, hogy ő fél emelettel minden nap megelőzött. Már azon gondolkoztam, azért siet, hogy felülről szólhasson hozzám. Sosem fogom elfelejteni, a kérdések előtt rendre bánatos arcot akart felvenni, de a szeme huncutul villant. Persze ő már otthon kapott egy telefont, hogy mit követtem el. Aztán csak annyit mondott: feljegyzés. Vagyis irány dolgozni, írd meg, mi történt, miért és mivel bizonyítod, hogy igazad van. Egy nagy halom dossziét sikerült a tíz év naplós működésem alatt megtöltenem a magyarázkodásommal. A végén azonban mindig igazam volt. Be is tudtam bizonyítani. Nem volt helyreigazítás és bocsánat.

Na de el lehet képzelni azokat az időket, amikor azért telefonált a járási párttitkár, hogy Ivángizi cikkének a címe az volt, hogy Pártházból lett  tűüzem. Igen, tényleg, egy injekciós tűüzem költözött a korábbi pártházba. Csakhogy ezt több tízezer példányban látni a párttitkárnak, nem volt öröm. Mert ugye úgy néz ki, a párt maga szűnik meg… Jaj Istenem!

Egyszer azért megijedtem, mi lesz velem, mikor egy kályhás szövetkezet elnöke feljelentett az MSZMP központi Bizottságánál… holott nem is voltam párttag. Persze a Napló a megyei pártbizottság lapja volt, így jogos lehetett a feljelentés. A szövetkezet dolgozói, köztük sok cigány ember jött be panaszkodni a szerkesztőségbe, hogy az elnök munkásőr egyenruhában vezeti a céget és a pisztolyát meg kiteszi az asztalra, mikor bemennek hozzá. Nehogy elkanászodjanak már a cigányok, meg nem árt, ha félnek is egy kicsit. Ám ebből sem lett bajom, mert akkorra már volt annyi eszem, hogy a cikk azon részét bemutattam az elnöknek, amit ő nyilatkozott és ami róla szól, sőt, alá is írattam vele minden oldalt.

A Naplónál sok tehetséges íróember volt, akire érdemes volt felnézni. Volt kávéházi élet, kocsmázás. Jómagam azonban nem tudtam a gyerekek miatt és lehet, nem is akartam ebbe bekapcsolódni. Maradt a munka és a család. Lapunk felvette a kapcsolatot a legendás Nagyváradi Naplóval is, időről időre átruccantunk egymáshoz egy kis tapasztalatcserére. Egyébként ebben az újságban Ady Endre is publikált, sőt azt mondják, tulajdonképpen itt indult el a karrierje.

A hétköznapjaik azonban már nem voltak ilyen legendásak. Sétálni kimentünk a Kőrös partjára, hiszen még bőven benne voltunk a Ceausescu időkben, hogy beszélgessünk. A szerkesztőségben nem lett volna szerencsés, felmutattak a lámpára… tudtam, lehallgatják őket. Én akkor Biharkeresztesről vittem nekik kenyeret, meg vajat, mert ez a nyolcvanas évek eleje volt, elég szegényes volt az élelmiszer kínálatuk. S a biharkeresztesi kenyérnek híre volt Debrecenben is.

A gazdasági rovatunk akkori vezetője a mezőgazdasággal foglalkozott, azt szerette volna, ha én abba beletanulok. Nagyon aranyos volt, egyszer el is vitt Nádudvarra, a híres Szabó Istvánhoz, a nádudvari főfő agár atyaistenhez egy nagyüzemi reggelire, hogy ismerkedjek meg a megye mezőgazdasági prominenseivel. Közben az úton, mi hátul ültünk a kocsiban… ja akkor még sofőr vitt minket vidékre… tanítgatott. Mutatta a dohány és a cukorrépa földeket. Nekem, városi lánynak ez kicsit magas volt, a gyümölcsfákat is csak akkor tudtam, melyik milyen, ha volt rajta gyümölcs. Persze nem akartam csalódást okozni neki, s hogy mondjak valamit, egyszer megszólaltam. Na itt is nagyon szép lesz a cukorrépa termés… ő pedig: nem baj Gizi, maradunk az iparnál, meg a mellék-üzemágaknál. Mondanom sem kell, dohányföld mellett vitt el az utunk.

Debrecenben majdnem tíz évig éltünk, s ott született meg a második fiam. Hamar visszamentem dolgozni, de az újságíró iskolát, a stúdió után már nem tudtam vállalni két gyerek és a munka mellett. Hiszen újra Pestre kellett volna járni, így maradt Debrecenben a marxista egyetem.

Pályakezdő újságíró lettem, majd munkatárs. Tíz év Debrecen után a férjemet Budapestre hívták dolgozni. Én nem nagyon vágytam, de mit lehet tenni? Beadtam a derekam.

Budapestre már úgy mentünk, hogy igazi újságírónak éreztem magam. De nagyon féltem ám a fővárostól. A Népszavát néztem ki magamnak, s be is mentem a főszerkesztőhöz, Fodor Lászlóhoz. Mondtam neki, Iván Gizella vagyok Debrecenből, s ide szeretnék jönni dolgozni. Mondta, rendben. Ezt nem értettem. Mi az hogy rendben? Semmit nem kérdez rólam? Kicsit még beszélgettünk, kiderült, volt ő Miskolcon is főszerkesztő az Északnál…vagyis földik voltunk.

Aztán csak annyit mondott, menjek be a gazdasági rovat vezetőjéhez, akinek ugyanezt elmondtam, s ő is rábólintott. Hétfőn kezdhet… Jesszusom, hogy mennek itt a dolgok? Csak úgy bejön valaki az utcáról és fel van véve? Később persze kiderült, ismertek ők engem nagyon is jól. Nem azért mert olyan híres voltam, hanem azért, mert abban az időben minden újságíró pályázaton indultam. Persze mindig második lettem. Nem értettem, mert amikor megnéztem az első pályaművét, az sehogy sem érdemelt volna első díjat… szerintem. S ki is derült, hogy akkor volt egy hallgatólagos  megegyezés a bírálók között, hogy első díjat csak a fővárosi lapok munkatársai vihetik el. A fenébe is… de így viszont, mivel a rovatvezető volt a legtöbb pályázat bíráló bizottságának elnöke, tudta, hogy nem vagyok kutyaütő.

A Népszavánál jártam a vidéket, az országot, ahogy azt Debrecenben megszoktam. Amire ottani munkából büszke vagyok, az a Piszkos tizenkettő című sorozatom, amiben sorra vettem az ország leginkább környezetszennyező gyárait.

 A férjem akkor sokat jár Líbiába, lévén egy építőipari cég vezetője. Néha elkísértem és nagyon érdekes sorozatokat írtam Kadhafi országáról. Még a laktanyájába is bejutottam, ott nő és újságíró, rajtam kívül csak Oriani Fallaci járt. Igaz ő Kadhafival csinált interjút én viszont fényképezhettem is. S a képek meg is jelentek a lapban. Gondolom ez tűnt fel az akkori kormánylap gazdasági rovatvezetőjének, Kocsi Ilonának, mert nem könnyen, de sikerült elcsábítania az újsághoz. Akkor a New York palotában volt a szerkesztőség, s nagy sztárok is voltak közöttünk, például Pintér Dezső, akit a rádióból az egész ország ismert. Ő volt a belpolitikai rovat vezetője. Ő és a rovata vitte a parlamenti tudósításokat is. Egyszer, amikor még elég új voltam, egy gazdasági téma miatt nekem kellett mennem. El is mentem, meg is írtam. Akkor még nem voltak számítógépek, írógépen kopogtattuk le a tudósítást. Odavittem a két flekket Pintérnek, megálltam az íróasztala előtt és vártam, hogy elolvassa. Belenézett, picit olvasott, aztán felugrott és kiszaladt a szobából. Uram atyám, gondoltam, mit csináltam rosszul? Ki vagyok rúgva? Na de akkor hallottam ám a folyosón, na nézzétek meg, így kell egy tudósítást megcsinálni… Ennek van eleje, vége, nem egy jegyzőkönyv…nagy kő gördült le a szívemről. Azért ez nem volt nekem olyan jó belépő a pesti újságíró társaságba, akik addig jegyzőkönyvet írtak tudósítás helyett.

A Magyar Hírlap nagyon bejött. Nekem is, meg az olvasóknak is. A rendszerváltás után a Népszabadság mellett a legolvasottabb napilap lett. Volt, hogy 120 ezer példányban jelentünk meg. Nagyon szerettem ott lenni, s bár voltak csábítások, de én ott maradtam tizenöt évig. Munkatárs, főmunkatárs a gazdasági rovat szerkesztője voltam, de egy ideig vezettem a a rovatot is.

Mozgalmas napok voltak, igaz, a tulajdonosok jöttek, mentek, ilyenkor mindig cserélték a főszerkesztőket, meg a számítógépeket, úgy nézett ki, jobb helyzetbe kerülünk, de a valóság más volt. A tulajdonosok szerettek volna jóban lenni a regnáló hatalommal, mi meg függetlenek szerettünk volna maradni. Ez a harc az olvasónak azért nem hiszem, hogy feltűnt, mert elég bátor cikkek jelentek meg nálunk, akárki is volt hatalmon. Persze volt idő, mikor jobboldalra húzó főszerkesztőnk volt, ő is rendes tisztogatást hajtott végre a lapnál. Azt hiszem, s remélem is, hogy így volt, hogy a gazdasági rovatban azért nem volt vérengzés, mert próbáltam hatni rá. Persze ki tudja, lehet érezte, egy húzó rovatnak mégis kéne maradni. A példányszám esett, ez a kétezres évek elején  volt, az emberek maguktól kerestek más munkahelyeket. Persze akkor már látszott, a fiatal demokraták keményen kézbe vették a sajtót, érezték, hogy jó, ha van nekik saját szócsövük.

Nálunk is jött egy főszerkesztő csere, ami előre vetítette, hogy vége a jó világnak. Kezdtek beszivárogni a laphoz a kevésbé tehetséges, inkább helyezkedő jobbosok. Én akkor úgy döntöttem, nem vállalok fel egy ilyen közösséget és elkezdtem intézni a nyugdíjba vonulást.

Nem tudom miért, de egyáltalán nem voltam szomorú, pedig addig azt hittem, nélkülem nem létezik Magyar Hírlap. Nem azért, mert sorra kaptam az állásajánlatokat, többi közt az akkor még regnáló Népszabadságtól is. Egyet sem fogadtam el. Magamban úgy rendeztem, vége. Elég volt. Közben az a hírlap, amit én is szerettem és sokan tettük naggyá, egyszerűen elhalt. Lett helyette valami szörnyű, szélsőjobbos újságnak nem nevezhető kiadvány.

Persze az én karrierem, azért ezt tegyük idézőjelbe, nem ért véget, mert arra gondoltam, a felhalmozott tudást át kell adnom másoknak. S mivel oly sokat foglalkoztam a hazai turizmussal, úgy gondoltam, hogy az megérdemel egy kötetet.

Megírtam a Feketén fehéren a turizmusról című könyvemet, ami például az akkori Heller Farkas főiskolán és más oktatási intézményben is ajánlott irodalom lett.

Majd egy szakácskönyv következett, csak úgy kedvtelésből, amit az Alexandra adott ki. Sőt, egy újabb könyvet is megjelentettem E könyvként, Kitárulkozás címen. Politikai meséimet pedig a közösségi hálón hoztam nyilvánosságra, ezek ma összerendezve várnak arra, hogy megjelenjenek.

Persze az írást és a szerkesztést ezután is életem része maradt, mert Kereszty András, a volt szépreményű Népszabadság felelős szerkesztője szerkesztőnek hívott maga mellé. Együtt dolgoztunk jó pár évig, egészen a haláláig. Ingyen. Mindenki. Szerkesztők, szerzők.

Máig hálás vagyok neki és gondolom szerkesztőtársaim is, hogy újraéleszthettük a népszabit, ha csak pár évre is, online formában. S mivel szép olvasótáborral dicsekedhettünk és jeles szerzőkkel rendelkeztünk, ráadásul senkinek nem voltunk elkötelezve, mindenki a legjobb formáját hozta.

De már ez is csak a múlt. Amire jó emlékezni.

 

Iván Gizella a Káféban

Mûvei

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ