„Csak tavasz legyen szüntelen…”
Kérdez a Káfé főnix, Füzesi Magda válaszol
Az illyési „haza a magasban” megvalósulni látszik mindennapi életünkben. Ezt igazolja Füzesi Magda kárpátaljai költő sorsa és pályafutása, egész mai egzisztenciája, akitől hatvan éves születésnapja alkalmával kértünk s kaptunk is interjút.
Májusi jövevényként, milyen helyet foglal el életedben-költészetedben a tavasz?
Bizonyára nemcsak én vagyok vele úgy, hogy tavasz táján szinte érzem a megújulást. Verseim jelentős részében ott bujkál a kikelet iránti rajongás: „Legyen tavasz, levéllel ékes”, de persze a folytatás sem mellékes: „Csak tavasz legyen szüntelen, meg nyár és ősz, és újra tél…”. (Ima mindenkor). Lehet, hogy e kívánságból az a ragaszkodás is kicseng, amelyet előttem sokan mások is megfogalmaztak már. Most olvasgatom Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus című, 1759-ben írt munkáját, amelyben az egyik történet így végződik: „Ha meg találok halni, az nékem igen sok dolgom hátramaradásával esnék”.
Megkérünk, mutasd be szülőhelyedet, Nagybereget – milyen volt gyermekkorodban és milyennek látod ma?
A mintegy nyolcszáz esztendőre visszatekintő Nagybereg község, a történelmi Bereg megye egykori központja napjainkban olyan háromezer lelket számlál. Majdnem kilencven százalékban magyarlakta, református település, szép XIV. századi templomával. Majdnem két évtizeddel ezelőtt e településen jött létre a Nagyberegi Református Líceum, Kárpátalja első egyházi iskolája. Szülőfalumban készül a beregi szőttes, a Nagyberegi Középiskolában (nem azonos a líceummal!) órakeretben tanítják a népi szövés mesterségét, néprajzi múzeuma messze földön híres. Jómagam arra adtam a fejem, hogy összegyűjtsem az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokat, mert nagy szerencsémre én nemcsak kutathatom a népéletet, hanem gyermekkoromtól benne is élek. S bár a település mindössze nyolc kilométerre fekszik Beregszásztól, a Beregvidéken egy tömbben élő magyarság „fővárosától”, az én gyermekkoromban nagy esemény volt a városba menni: a falusiak elvoltak a földeken, és a gyermekeiket is a föld szeretetére nevelték. Igaz, nem volt mindig nagy a szerelem köztem és a föld között, különösen akkor nem, amikor dologidőben 10–12 évesen, hazajővén az iskolából, cédula várt az asztalon: „Etesd meg a disznót, és gyere utánunk a Hármas hídhoz kapálni”.
Honnan táplálkoztak meghatározó költői ambícióid és miképpen sikerült betörnöd az irodalomba?
A Nagyberegi Középiskola nagyon jó alapokat adott minden diákjának: nekem csak jó tanítóim voltak! Magyartanárnőm, Polczer Irén jelmondatként írta fel Kovács Vilmos kárpátaljai költő sorait: „… amit mondok, vagy leírok – / piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok”. Évekig ott állt ez az idézet a tanterem falán, amíg a hatalom le nem parancsolta a Holnap is élünk című, a kárpátaljai magyar férfiak elhurcolását taglaló regénye miatt. A „piros szívek” azonban megőrizték költészetét. Irodalmi faliújságunkba mindenki írhatott. Itt jelent meg első szösszenetem tizenegy éves koromban: „A pacsirta szép madár, / hangja messze, messze száll, / a szabadban énekel, / nem törődik semmivel.” Édesapám tehénpásztor volt, édesanyám földműves, a családban nem volt senki, aki előttem bármilyen formában művelte volna az irodalmat. A családi könyvtár három könyvből állt: a Biblia és a református énekeskönyv mellett a Petőfi összes. Később anyám megengedte, hogy a verseimért kapott tiszteletdíjon könyveket vásároljak. Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban az első versem megjelent, a sikertelen egyetemi felvételi után a nyomdába kerültem inasnak, majd hat év tördelői munka után meghívtak a járási lapnál megüresedett korrektori helyre. Ekkor már az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos diákja voltam, levelező úton szereztem diplomát. Elsőként a Füzesi családban, bár Füzesi Károly nagyapám olyan okos volt, hogy iskolás korában megszerezte a Kazincky (!) ragadványnevet (a Kazinczy rontott változata), és neki köszönhetően a sok nagyberegi Füzesi családban a miénk a Kazincky előnevű.
Metamorfózis c. versedet úton-útfélen idézik, mindenféle verses blogok és emlékkönyvek megbecsült, kiemelt darabja. Mit gondolsz, mi magyarázza e népszerűséget?
A verset három évtizede, harmincévesen írtam (ebből is látszik, milyen későn érő típus vagyok). Úgy gondolom, olyan életérzés van benne, amellyel „kamaszkorunk legszebb nyara” után mindannyian szembesülünk: „felnőtt lettem egy perc alatt”. De hát ki szeret felnőtt lenni, tele felelősséggel, uram bocsá’, megélhetési gondokkal, megoldásra váró problémákkal? Talán fiatal olvasóim (közöttük kell keresni a „versvadászokat”) József Attilával élve, e verssel „szoktatják szívüket a csendhez – nem oly nehéz…”. Pedig nehéz, de az később derül csak ki.
Neved a nyolcvanas évek derekán bukkant fel először a romániai sajtóban. Tudtommal az Ifjúmunkás im-melléklete idézett akkoriban egy csokorral a fiatal kárpátaljai magyar költőktől, s közöttük Tőled is. A kommunista ifjúsági szervezet korifeusai fel is hördültek a szerkesztő, a ma Stockholmban élő Gergely Tamás „merészségén”, hogy határon túli kisebbségi magyarokat népszerűsít. A „vádat” végül azért ejtették, mert a szerkesztő az akkori román sajtó egyre növekvő nyilvános érdeklődésére hivatkozott – mint analóg jelenségre – a szerbiai vagy moldáviai románság irodalma iránt. Tudtál-e erről a közjátékról? Továbbá: mit gondolsz, mennyiben ismernek Téged Erdélyben?
Gergely Tamásnak ma is hálás vagyok ezért a publikációért. Ha jól emlékszem, a Tisztulás című versemet közölte akkor, ami szerelmes vers „gyanúját kelti”, pedig tele van „passzív ellenállással”: „Fejem teleszórták idegen álmokkal /, csontig kiégettek idegen lángokkal”. Ez a vers valamikor a hetvenes évek elején íródott, a Gyöngyvirágok című első kötetecskémben (1977) is napvilágot látott, nem akadt fenn a szerkesztők „szűrőjén”. Nem tudtam róla, hogy a kárpátaljai magyar költők bemutatása ilyen következményekkel járt. De hát abban az időben Kárpátalja (akárcsak Erdély) terra incognita volt, talán ezért is fordulhatott elő, hogy diákkoromban magyarországi levelezőtársam megkérdezte: „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” Hogy mennyire ismernek engem Erdélyben? Az idők során publikáltam már A Hét, a Székelyföld, a Helikon című folyóiratokban, mostanában a Szivárvány és a Napsugár közölte a gyermekverseimet. Boldog emlékezetű Muzsnay Magdi kolozsvári rádiós kollégánk egy alkalommal Versajándék című műsorában is bemutatott, ahol Vitályos Ildikó színésznő szavalt tőlem néhány költeményt. Író-olvasó találkozót tartottam Marosvásárhelyen, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön Kovásznán, Gyergyószentmiklóson, amelyeknek jó sajtóvisszhangjuk volt. A csíkszeredai Pallas-Akadémia 2003-ban a Mesevonat sorozatban jelentette meg Ketten a kabátban című gyermekverskötetemet. Hogy mennyire ismernek Erdélyben, ezt még a felsoroltak után sem tudom megítélni, de miután az alkotók és az olvasók lassan, de biztosan „felköltöznek” a netre, már csak az lesz fontos, hányan „lájkolnak”.
Az utóbbi időben három lábon nyugvó életmódot folytatsz, megosztva napjaidat Kolozsvár, Budapest és Beregszász között…
Azt szoktam mondani, hogy az utóbbi néhány évben „Kárpát-medence lakó” lettem. 2001-ben megözvegyülvén, egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát majdnem két évtizeddel ezelőtt, és most Budapesten élnek két kislányukkal, unokáimmal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a Kincses város vonzásába kerültem. Ez a körforgás szédítőnek tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy 2005 óta a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának a főszerkesztője vagyok. A lap negyedévente jelenik meg, Budapesten szerkesztjük, Beregszászban alakul ki a végleges formája, a folyóirat hidat képez a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Immár nyolcadik évfolyamába lépett, az olvasók kedvelik, és magam is örömemet lelem a szerkesztésében. Kolozsvárt töltöm „rendes évi szabadságaimat”. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal sokat kirándulunk, a felfedezés élményéből több versem született. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár a „haza a magasban” olvasmányaimból mindig is az enyém volt.
Miként békíted meg, annyi küzdelmes év után költői énedet szerkesztői kötelezettségeiddel?
Akinek valaha is volt köze az újságíráshoz, tudja, hogy e hivatásnál nem úgy van, hogy „letészem a lantot, nyugodjék”: mert a zsurnaliszta állandóan gyűjti az anyagot, jegyzetel, akár papírzsebkendőre is, ha nincs más kéznél, és egyszer csak valahol meg kell írnia a gondolatait. Engem is nyugtalanít ez az elgépiesedett világ, konzervatív vagyok, nehezen barátkoztam meg a számítógéppel, hát még azzal a gondolattal, hogy hovatovább elektronikus könyveket „lapozgatunk”, és talán a nyomdafesték illata is „bekerül a múzeumba”. De vigasztal a tudat, hogy a Kárpátaljai Hírmondó olvasóinak nagy többsége nyugdíjas korú, akik az éjjeliszekrényükön szeretik tartani az olvasnivalót…
Hogyan látod, értékeled költészetedet a hetedik évtized küszöbén?
Aki az újságíró életpályát választja, azzal sokszor előfordul, hogy a „témát” napihírekben, és nem versekben „hozza a világra”. Így voltam ezzel én is. Nem vagyok grafomán, eddig elég kevés verset írtam. Igaz, nehezen adom ki a kezemből az írásaimat. Úgy tapasztaltam, hogy a verseimet a fiatalok is szeretik, talán mert dallamosak, közérthetőek? Bizonyára néhányhoz azért is írtak zenét a mai kor igricei, és talán azért is fordítottak le belőlük egy kötetre valót ukrán nyelvre (Szőttes pirossal, feketével, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007). Azért bízom benne, hogy az életművem még „nem teljes”…
Milyen verssel köszöntenéd magad mostani születésnapodon, illetve mely versed illene ehhez az alkalomhoz?
A mutatványos monológja
Telente horpadt háztetőkön:
világtalan világok romján
pókhálót sző körém a bánat.
Nyaranta erdők félhomályán:
madárcsőrből hullt
odvas vadcseresznye.
Utas vagyok a holdvilágban:
templomhajóknak hűvösében
értem is gyertyát gyújt az Isten.
(A Káfé főnix nevében kérdezett Cseke Gábor)
Pusztai Péter rajza
2012. május 3. 07:22
Három név tartozik még az Ifjúmunkás-fejezethez: Bán Péter volt az, aki a nyersanyagot, a paksamétát, amibõl válogattam, a rendelkezésemre bocsátotta, és õ volt az, aki az Ifit a Kápátaljai Magyar Szóhoz(?) eljuttatta, ahol az a néhány soros hír az &-oldalról, mert így hívták az összeállításokat, megjelent. Az egyetlen „jel” számomra, hogy a kis antológiáról tudomást szereztek. Lõrinczi László, a „Tanár úr”, volt az, aki a sötét folyósón, nyolcvanas évek – már annak kivilágítására sem volt áram, szóval az újságíró házban a kezem megszorítva köszönte meg az összeállítás megjelentetését. Meg voltam lepõdve, hiszen nem is számítottam arra, hogy a Tanár úr tudja, ki vagyok, s fõként, hogy látta az Ifjúmunkást – nem volt már fiatal… Ugyanolyan meglepõ volt, hogy fõnököm, Varga József, miután felhívaták a KISZ-hez az miatt és a párt cenzor-részlege sem volt oda a sorozatért, négyszemközt megdicsért, amiért az anyagot közöltem.