Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök (Anyák és fiúk – Egyoldalú küzdelem szeszért)
Egyed Rozália 82 évet élt. Szinte örökké munkában. Két lányt és öt fiút szült. Köztük apámat. Amióta eszemet tudom, Mama minden áldott hajnalon megivott három cent pálinkát. Tévedés ne essék, apám nem tőle örökölte alkoholizmusát. (Mástól tanulta el.) „Karcsi nagyon szeret innya” – mondogatta nagyanyám. A két decis pálinkás üveget – mesélte később – eleinte az éjjeli szekrényre tett tálcán tartotta, a kis pohár mellett. A stelázsi követte, a dunsztos üvegekbe eltett befőttek mögött, aztán szintén a spájzban a lisztes hombár, majd a kredenc edényei védték. S jöttek sorban a komód, a sublót fiókjai, a sifonér vasalt ruhái között. Mindhiába! Apám még a végelkeseredésben a budi felső gerendája alatt is megtalálta. Mama, bár erős jellem volt, sírt. A fiát siratta. „Tudom, anyám, tudom – Apám néha anyja ölébe bújta fejét –, de nem bírok ellenállni!” És sírt ő is. Ezen állapot akkor szűnt meg, amikor kiköltöztünk szülőházamból. Akkoriban még dívott az évezredes gyakorlat, a házi szülés, nem aláztak meg bábákat, diplomás szülésznőket, ha megtörtént a baj, sőt…
Ezen állapot megszűnt elköltözésünkkor, ám apám az ital rabja maradt. Szinte halála órájáig. /Lásd a 12. miniatűrt!/