A Böngészdében június 11-én megjelent David Jou katalán költő Homokóra c. versének fordítása, Dabi István tolmácsolásában. Elolvastam a fordítást, elolvastam az eredetit is – szerintem jó vers. Rólunk szól – rólad is – és nekünk. (Persze, ki állapítja meg: mi a csúcs, melyet már csak zuhanás követhet…)

Megcsapott a homokóra füstje – úgy éreztem, meg kell próbálnom nekem is lefordítani. Minthogy fordítási elveim mindig nagyon szigorúak voltak, hozzáállásomat elsősorban az alázat határozta meg. Ennek lényege: a fordítónak nagy tisztelettel kell kezelnie a fordítandó nyelvet illetve művet. Katalánul – szótárral – mindent megértek, spanyolul jól tudok – ezért mertem fölvállalni.

Eddigi műfordítási kísérleteimben a – lehetőleg tökéletes – pontosság mellett törekedtem a forma (a stílus) lehetőség szerinti mennél jobb visszaadására is, általában visszafogottabb sikerrel. A versektől mindig is féltem: egyetlen szó kihagyása vagy félreértelmezése tönkrevághatja az egész „opust”. Most sem firtattam, mikor mit gondolhatott a költő (ld. Arany Jánost: „gondolta a fene”), egyes képei megfejtetlenek maradtak előttem, de talán nem baj. Ráérzés is van a világon (ha nem is mindig kongeniális)…

Az alapképek reményeim szerint megmaradtak: égbenyúló magtár-siló, melybe szűk garaton zubog a fény, ahogy a magok zuhannak szakadatlanul, állandó mozgásban van minden, nincs sehol egy fix pont, a pillanatot még összelapítva sem lehet rabul ejteni, s ha benne élsz, sorsod akkor is szabad (szabad?) esés, stb.

Utólag úgy látom, túl precízre sikeredett magyarításom – emiatt néha túlságosan keresett is. De a képek tisztának, érthetőnek tűnnek (fölolvastam: hallgatóságom követni tudott, s ez nekem elég). Talán érezhető egyfajta belső ritmus, mely megvan az eredetiben is, a központozás-hiány ellenére: alliterációk, szóismétlések, inverz szórend, és – főként – feszes szerkezet formájában. Bízom benne (magamban…): nem értettem félre semmit. A különleges tördelés a szerzőnél is esetleges – én sem adtam neki nagyobb jelentőséget – de talán a homokóra-formát is sikerült nagyjából megtartanom…

Ecce poema.

David Jou i Mirabent : Homokóra

1.
Megtelt magtár az ég, mellemen egymásra terített aratások terhe,
óriás garatból zuhog rám a magas menny világa, fókusza
együtt telt órák parazsa, mindent őrlő malomkő:
nyomaszt és perzsel ennyi fény, s ennyi óra,
mely vissza ugyan nem forgatható,de
fény mindegyre még, mely kínoz
és vakít : jelen van – még ha
a teljesség nem is ez,
pusztán van, ahogy
lennem kell
nekem
is.

2.

Ha azt mondjuk: most, az nem egy pont az időben, csupán múlása
sűrűje – vitázzon csak Einstein meg Bergson a viszonyítási
pontról – mi pedig éljük meg a készen kapott jelent,
az eggyé olvasztott órákat, a pörölycsapást,
mely eggyé lapítja a
pillanatot,
itt,
a jövő üllőjén.
Ha azt mondjuk: most,
időről szólunk, mely agyunkban csak
késve gyújt józan világot, elég nagyot, hogy
mondhassuk: most, elég nagyot, hogy tudjuk: mit megélünk,
nem ismételhető, páratlan, hiteles; minket csak ez menthet meg, csak
ő érdemli meg, hogy azt mondjuk rá: most, s megéljük, mohón magunkba tömve.

3.

A csúcs
– innen már
minden csak zuhanás.
Mászhatsz persze hegynek föl is,
ha elég lentről indulsz, ha elérhetőnek
tűnik a remény. Ám ha láttad már parazsát fölizzani,
lángját fölvillámlani, ha megláthattad fénykoronáját a teljesség
pillanatának , más vágyad úgysem marad, mint visszatérni ahhoz
a pillanathoz, esetleg beléje költözni mindörökre. Ezen túl el már nem kerülhető
az egyre gyorsuló esés, a zuhanástól rettegés, ha ki az időből már sehogy se léphetsz.
Ha csúcsra értél, túl vagy mindenen, minden csak emlékezet már: egy villanásnyi teljesség minden időt semmissé tesz, vagy múltidézés puszta kerekévé. És idejekorán kell az időből
kilépni, s égni mint örökláng, vagy ellobbanni szempillantás alatt, s meghalni mindörökre.

(Szentgyörgyi Nagy József változata a katalán eredeti alapján)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ