3.

Az 1968-as nyitást követően Mikó Imre elsőként hívta fel a figyelmet az Erdélyi Fiatalok nemzedéki mozgalmára és annak kiadványaira az Igaz Szó 1970-es évfolyamában. Ezt követte Gáll Ernőnek a vegyes lakosságú falvak kutatásáról írt tanulmánya, amelyben a szerző tudománytörténeti távlatban emeli ki Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés korabeli jelentőségét. A hatvanadik születésnap a felvidéki Sarló szociográfiai kutatásait kezdeményező Balogh Edgárnak kínál alkalmat 1971-ben, hogy portrévázlatában éles kontúrokkal jelezze: Mikó „az Erdélyi Fiatalok romantikus falukutató kezdeményezését tudományos felmérésig viszi tovább”.
László Dezső eseményszámba menő kor- és nemzedék-történeti visszaemlékezésének a megjelenése után 1973-ban úgy tűnt, hogy lezárult az ötvenes években „nacionalistának”, „profasisztának” bélyegzett ifjúsági mozgalom rehabilitálása. Hogy aztán nemrég Mikó szekus-dossziéjából kiderüljön: a hetvenes évek elején nemcsak Gáll Ernőt foglalkoztatta a kolozsvári értelmiségnevelő műhely tevékenysége – a belügyesek is élénk érdeklődést mutattak iránta. Merőben más megfontolásból persze. Az idő tájt, amikor László Dezső írása beérkezett a Korunk szerkesztőségébe, M. I. szekus-iratainak V. kötege újabb dokumentummal gazdagodott. Egy 1973. március 25-i jelentés arra hívja fel a figyelmet, hogy Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés azt sugallja: Erdélyben a magyarok az őslakosok, a románok pedig betelepedők. Az ügynök ugyanakkor nehezményezi, hogy a falufüzet szerzője transzszilvanista alapon tárgyalja a nemzetiségi kérdést; M. I. szerint ugyanis a svájci modell érvényesítése jelenthetné a megnyugtató megoldást: az Erdélyben együtt élő nemzetrészek önkormányzatainak együttműködése. Szóba kerülnek Mikó politikai „pálfordulásai” is: előbb jobbra tart, aztán meg balra. De arra nem hajlandó utólag sem választ adni: marxistából miért lett antimarxista?
Hogy miért kerültek újólag terítékre az ötvenes évekből jól ismert vádpontok? Mikó politikai múltját többször is átvilágították, erdélyi és külhoni kapcsolatait figyelték – egyházi főgondnoksága idején különösképpen; irodalmi munkásságát, műfordítói és publicisztikai tevékenységét szemmel tartották – álnéven közreadott publikációit nemkülönben. Hiába hivatkozott baloldali kapcsolataira, vagy arra, hogy Dimitrie Gusti professzort nemcsak Bukarestben kereste fel, de Párizsban is eljárt a világhírű tudós előadásaira – mindez csak a gyanakvást növelte: mit akar ezzel leplezni? Az „éberségi hullám” újbóli feltarajlása alighanem azzal függ össze, hogy 1973 őszén meghívást kapott az Egyesült Államokba. A meghívás egyrészt a nagy unitárius személyiségekkel – Bölöni Farkas Sándorral, Brassai Sámuellel, Orbán Balázzsal – foglalkozó írónak és világi unitárius egyházvezetőnek szólt, másrészt a Kriterion-szerkesztőnek. Kihallgatásai során Mikó sosem tagadta, hogy a két háború között kapcsolatban állt a Tizenegyek egykori költőjével, Szent-Iványi Sándor kolozsvári unitárius teológiai tanárral. Csakhogy a meghívás idején Szent-Iványi az Amerika Hangja Rádió munkatársa, az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat vezetője, az Amerikai Erdélyi Szövetség vezetőségi tagja volt.
Így hát nincs semmi meglepő abban, hogy a borsi határnál 1973. szeptember 27-én szigorú vámvizsgálatnak vetik alá Balla Bálint NSZK-beli szociológust, és elkobozzák tőle az Erdélyi Fiatalok négy falufüzetét, amelyeket Mikó szeptember 24-án adott át neki fénymásolás végett. Októben 2-án a Tatár Péter fedőnevű ügynök az ifjúsági mozgalom népi, felekezetek feletti és „mérsékelt nacionalista” jellegéről tájékoztatja megbízóit. Mikó falufüzetét lényegében „irredentának” tartja, mert azt a félelmet sugallja, hogy az erdélyi magyarság elrománosítása elkerülhetetlen.
A belügyesek ébersége ellenére Mikó az útlevelet megkapja. Bizonyára a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazásával járó előnyök „szemmel tartása” is hozzájárult ehhez: a hatalom nem akarta elveszíteni az Egyesült Államok jóindulatát. Más „hozadéka” is volt persze ennek az engedménynek: a Románia-ellenes magyar emigráció megfigyelése. Mind az elutazás (1973. november 12.), mind a visszaérkezés (1973. december 12.) sok megaláztatással járt. A Băneasa repülőtéren kiderült, hogy a kéziratot Kolozsváron véleményező megyei aktivista nem üttette rá a „nihil obstat”-ot, pedig Mikó román nyelven is benyújtotta azt láttamozás végett. Vendéglátóinál fejből kellett újraírnia tehát a szöveget. A hazaérkezést követően egymás után keresik fel a lakásán a besúgók és az ügynökök. „Nemes” már december 17-én, „Stănculescu” december 22-én. Csak részleteket tudnak meg Mikótól, ami nem elégíti ki a tartótisztet, Oprea Florian őrnagyot. Következik hát a kihallgatás 1974. január 4-én, aminek eredményeként hét gépelt oldalnyi szöveg került a dossziéjába. Szerencsére azt nem tiltották meg, hogy az irodalmi, illetve egyházi nyilvánosság előtt beszámolhasson az amerikai unitáriusok között szerzett élményeiről/tapasztalatairól. Nem, mert már folytak a Kolozsváron tartott 1974-es Unitárius Világkongresszus előkészületei. És ott ismét szükségük volt Mikóra: a Nyugatról érkezők közül kikkel tartja a kapcsolatot?

4.

„Én július elején megyek szabadságra – írta 1973-ban egyik levelében. – Székelyudvarhely mellett, Szejkefürdőn dolgozom Orbán Balázsról szóló regényem második kötetén.” A megfigyelési dossziék tanúsága szerint a készülő (pontosabban: a befejezés előtt álló) regény felkeltette a hatóságok figyelmét is. Már 1971 nyarától találunk feljegyzéseket arra vonatkozóan, hogy „Orbán Balázzsal küszködik”, mert a regény szerepel „a Dacia jövő évi tervében”. Az 1971. október 23-i jelentés szerint azt is tudják az udvarhelyi sze­ ku­ sok, hogy Mikó öt példányban gépeli a kéziratot, és ebből egyet Váró Máriánál hagy. 1974 nyarától felgyorsulnak az „események”. A következő nyáron ugyanis az udvarhelyi szekusok jelentik feletteseiknek: Mikó „ismét jön Szejke­ für­dőre, hogy befejezze a regényt”. Mire 1974. június 23-án utasítják a Hargita megyei szerveket, hogy tartsák megfigyelés alatt a szerzőt. A feladattal Gedő András székelyudvarhelyi őrnagyot bízzák meg, aki július 9-én arról számol be, hogy a nyár folyamán M. I. az említett regényen dolgozott, és a kézirat tartalmáról a „kezükben tartott” Székely László újszékelyi unitárius lelkésztől kaptak tájékoztatást. A Mikóval egy időben szovjet hadifogságot szenvedett tiszteletes nem állított mást, mint ami a valóság: az Orbán Balázsról szóló életregény „unitárius szellemben van megírva”. A jelentésből az is kiderül, hogy Mikó akkor még bízott a regény megjelenésében. Később egyre szkeptikusabbá válik. „Stănescu” megfigyelő 1975. július 22-én arról tájékoztatja a kolozsvári szerveket, hogy az Orbán Balázs-regény kézirata már egy éve Bukarestben van, de Mikó nem tudja, hogy megjelenik-e, mert két tanulmánykötetét elutasították már. Hogy a regény végül is nem jelent meg Mikó életében, annak oka nemcsak a kiadó által megbízott lektor szerkezeti/megformálási kifogása volt. „Hanem sokkal inkább az, hogy akkor – Dávid Gyula visszaemlékezése szerint –, 1976-ban már kényelmetlen volt a cenzúra számára egy mű, amely emléket állít a szabadság egy olyan megszállottjának, a Székelyföld egy olyan szerelmesének, mint amilyen Orbán Balázs volt.”

Mikó Imrét így jellemzi az 1964. november 18-án kelt szekusleírás: 1,75 cm magas, sovány, teniszezik, szolidan öltözködik, nem iszik, nem dohányzik, sok újságra és folyóiratra fizet elő; nem jár sportrendezvényekre, de télen sízik, tavasztól őszig pedig a Bükkbe jár (no persze ott is megszólítják a rá állított spiclik); mindig gondterhelt, szórakozott és visszafogott, fegyelmezett egyéniség. Hogy mennyire fegyelmezett, azt Dávid Gyula is megfigyelhette. „A Kriterion »kitűnő légkörű« kolozsvári szerkesztőségében (a rövid ideig itt dolgozó Páskándi Gézától kaptuk ezt a megtisztelő jelzőt), sok zsivaly és nemegyszer bohémes összevisszaság közepette ott ült az íróasztalánál, mint a megtestesült munkafegyelem – idézte fel Dávid Gyula A szülőföld szerelmese bemutatása alkalmával az Unitárius Püspökség centenáriumi Mikó-rendezvényén –, az általa szerkesztett kéziratok nem egy borzas hajú szerzőjével sikerült megértetnie és elfogadtatnia, hogy a pontosság a szellemi munka elengedhetetlen feltétele. Mérték volt számunkra, nála nemegyszer évtizedekkel fiatalabbak számára – ahogyan mérték volt az egyik jelentése magának a Kriterion szónak is. […] Mértékletesebben, egészségesebben élő embert keveset láttam őnála. Híre volt közöttünk tízezer lépésre méretezett vasárnapi sétáinak…”

5.

Mikó a földrajzi távolságot azonban nemcsak Moszkvából hozott lépésmérővel mérte. Amerikai helyszíneken szerzett tapasztalatai tették emberiség-méretűvé gondolkodását – az európai kultúra távlatainak „időmértéke” mellett. Az erdélyi magyar emlékirat-irodalomról tartott amerikai eszmefuttatását ezzel a nagy ívű gondolattal zárta: „A kiválóak munkássága pedig átnyúlik a jelenbe, és magatartásra ösztönöz, mai életünk hatótényezőjévé válik. Nem lezárt fejezet, hanem fundamentum. Hiszen a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.”

*A tanulmány eleje itt olvasható!

1. Gergely:
   2013. szeptember 5. 18:40

   Rendkívül érdekes írás, elgondolkoztató, nyomasztó sors